Minden olyan szépen indult. 2006 tavaszán, az azévi németországi focivébé ürügyén csapott össze a német és az angol parlamenti válogatott. És az összecsapás ezúttal nem csak afféle zsurnalisztikai szóvirág volt, Boris Johnson a meccs hajrájában a szó legszorosabb értelmében tarolta le ellenfelét, amikor egyensúlyát némileg elvesztve, egész súlyával előredőlve vállal-fejjel zuhant egy német politikus medencecsontjára, hogy aztán a tőle közel sem idegen színésziességgel fogja a fejét, de már csak azután, hogy kicsit ünnepeltette magát.

Vagy bő két évvel később, amikor London friss polgármestereként, a 2012-es játékok házigazdájaként hazahozta a 2008-as olimpiát rendező Pekingből az olimpiai zászlót, hogy aztán a bő tízórás, a jelek szerint nem józan merengéssel töltött repülőút után elmondja, részben rögtönözve, minden idők egyik legszórakoztatóbb politikai beszédét. Azt, amiben egyrészt sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy az olimpiai programnak már nem része a pankráció, aminek legnevesebb bajnoka a krotóni Milón nem csupán végigcipelt a vállán egy ökröt a stadion egész hosszában, hanem puszta kézzel agyon is ütötte, majd együltőhelyében el is fogyasztotta? És ez még csak nem is a csúcspont, mert az kétségtelenül a zárás, de inkább nem lőném le a poént, nézzék meg, érdemes:

Hát még amikor már veterán polgármesterként egyszerűen fennakadt egy csúszókötélpályán, hogy aztán a magasban lengve röhögve megjegyezze, hogy valójában ez egy nagyon jól szervezett dolog, csak hozzon már valaki egy létrát.

A régi szép idők. Az egzotikus származású Alexander Boris de Pfeffel Johnson, aki felmenői között tudhatja az ottomán birodalom utolsó belügyminiszterét és a porosz királyi és az orosz cári seregben is tisztként szolgált Pál wüttembergi királyi herceget is, Manhattanben, ott is az elegáns Upper East Side-on látta meg a napvilágot, majd az angol úrigyerekek középiskolájában, Etonban, illetve az egyik legrégibb oxfordi college-ban, a Balliotban Balliolban tanult, utóbbiban klasszika filológiát. 1986-ban az oxfordi diákszövetség elnökének választották, ez a poszt kitűnő ugródeszka a politikába, közéletbe. Johnson maga előbb az utóbbit választotta, újságíróként helyezkedett el, elsőként a Daily Telegraph-nál, ahol egyből közönségére talált a középkorú, középosztálybeli, középangol olvasótáborban.

Hamis EU-s mítoszok gyártásától a Brexitig

A lap brüsszeli tudósítójaként az integráció híveinek hangos kritikusaként a kevés brüsszeli euroszkeptikus tudósító közé tartozott. Munkássága részeként olyan mítoszokat is terjesztett, minthogy az EU be akarja tiltani a koktélrák ízesítésű csipszet, standardizálni akarja a kotonok méretét, mert az olaszoknak kisebb a pöcsük, vagy éppen szaglókat kíván felvenni, hogy biztosítsa a marhatrágya azonos szagát az unió egész területén. Ezzel lényegében ő vált az euroszkepticizmus egyik arcává, aminek később komoly szerepe lett az életében.

Mert Johnson nem a londoni főpolgármesterséggel ért fel politikai karrierje csúcsára. Már akkor is akadtak botrányai - például bár nyilvánosan a kerékpáros közlekedés lelkes híveként mutatkozott, első ciklusában egyből csökkentette a dugódíj övezetét, majd többször is meggyanúsították, hogy szándékosan titkolta el a londoni légszennyezettségi adatokat -, azon ritka politikusok közé tartozott, akik népszerűen hagyták el posztjukat. 2016-ban harmadszor már nem indult el a tisztségért, távozásakor a közvélemény-kutatások szerint a londoniak abszolút többsége szerint jól végezte a munkáját. De figyelmét ekkor már az országos politika kötötte le. Korábbi ígéreteivel szemben még polgármesterként elindult a parlamenti választásokon is, 2015-ben Uxbridge és South Ruislip képviselőjévé választották. 2016 februárjában pedig csatlakozott a brexitet támogató kampányhoz, mely során pártja miniszterelnökét és egykori barátját, a népszavazás hazárdjátékát politikai túlélése reményében felvállaló David Cameront is keményen támadta.

A kampányban nem fogta vissza magát. Amikor például Barack Obama annak a véleményének adott hangot, hogy Nagy-Britanniának maradnia kéne az EU-ban, arra azzal reagált, hogy Obama "felmenői alapon", "részben kenyaiként" nem kedveli Nagy-Britanniát. Nagy szerepe volt "a nyolcvanmillió török" hamis narratívájának terjesztésében is, amiben a brexitpártiak azt állították, hogy a kormány Törökország mihamarabbi csatlakozását akarja, vagyis a népszavazásnak az is a tétje, hogy elárasszák-e a törökök Nagy-Britanniát. Mindezt úgy, hogy a nagyapja Osman Kemal Wilfred néven született, dédapja pedig az ottomán birodalom utolsó belügyminisztere volt.