„Európa szolidaritása Moldovával megingathatatlan” – biztatta a széles közvéleményt Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, amikor múlt héten Chisinauba látogatott. Hogy a széles közvélemény moldovai része ettől mennyivel lett boldogabb – az együttérző európai nyilatkozatok gyors gyógyírt aligha jelenthetnek bármire is a kelet-európai kisállamban – az jó kérdés, a Nyugat-barátnak minősülő, Maia Sandu államfő irányította politikai vezetésnek viszont jó szóra és a támogatásra egyformán nagy szüksége van. Ezen belül pénzre is, amiről ugyancsak volt szó: von der Leyen bejelentette, Moldova januártól 250 millió eurót kap, hogy megbirkózhasson az elharapódzott energiaválsággal. Ebből 100 millió a közvetlen támogatás, további 100 millió a hitel, plusz 50 millió érkezhet a költségvetés lyukainak foltozgatására.

Mire lehet elegendő ennyi pénz, merülhet fel. Összehasonlításképpen: az Európai Unió tavaly támogatásként 840 millió eurót utalt Moldovának, míg Natalia Gavrilita miniszterelnök arról beszélt a minap, hogy országának az idén további 450 millióra lenne szüksége. „A legrosszabb esetben a teljes leállás fenyeget” – mondta a kormányfő a Politico cikke szerint. Még egy érdekes összeg: a háborúban álló Ukrajnának havonta 5-8 milliárd dollár kell ahhoz, hogy működőképes maradjon.

Abban, hogy Moldovában krízis van, semmi rendkívüli nincs. Az Ukrajna és Románia közé szorult, 2,5-3 millió lakosú, részben kettészakított ország története az állandó válságok története. Ez politikai értelemben éppúgy igaz, mint gazdasági szemszögből. Moldovát Európa legszegényebb országaként szoktuk emlegetni. Valóban nem nyújtott meggyőző teljesítményt a birodalom széthullása óta, habár a 2010-es évek végére néhány más posztszovjet állammal ellentétben – mint a háború előtti Ukrajna vagy Tadzsikisztán, amelyeknek ez sem jött össze – gazdaságának legalább sikerült meghaladnia az elődköztársaság 1990-es teljesítményét.

Ám ez önmagában nem sokat ér, különösen úgy, hogy Moldova is háborúba keveredett Oroszországgal. Fegyveres konfliktusról hál' istennek nincs szó – az Ukrajnát megtámadó oroszok herszoni kudarca után jó ideig nem is lesz –, a néhány hónappal ezelőtti, azóta is kiderítetlen hátterű transznyisztriai provokációknak nem lett folytatásuk, a direkt fenyegetettség épp nem reális. Úgy sem, hogy az invázió első napjaiban Alekszandr Lukasenko fehérorosz elnök fotósainak jóvoltából a moldovaiak is láthatták a térképeket, amelyeken egyes nyilak egyértelműen a Dnyeszter menti Tiraszpol felé mutattak.

Ezzel együtt a gázháború is nevezhető háborúnak, ha másmilyennek nem, akkor hibridnek. Az orosz Gazprom előbb októberben csökkentette kevesebb mint felére a szerződésben vállalt mennyiségek szállítását, majd novemberben tovább mérsékelte az áramoltatást a vezetékekben. Ez nem csupán az immár beköszöntött fűtési szezon és az ipari termelés felől nézve probléma, Moldovában ugyanis a villamos energia termelése is túlnyomórészt gáz alapú, ráadásul az azt előállító erőművek a Dnyeszteren túli szakadár „köztársaságban” találhatók, ami tovább bonyolítja a helyzetet. Ha mindez nem lenne elég, Chisinau az áram mintegy harmadát Ukrajnától szerezte be, csakhogy miután az oroszok szétbombázták az ukrán energetikai infrastruktúrát, az import lehetetlenné vált.