• Ha ez a háború van, Oroszország nincs.
• Az ukrajnai háború a vesztfáliai béke előtti Európába, a háborús káosz Európájába repít vissza.
• Kalapáccsal szétvert fejek a tizenhatodik és a huszonegyedik században.
• Futballhuligán-nácizmus a posztheroikus korban.
• Simplicissimus, Kurázsi mama, Aiszkhülosz.
• Nagy Péter cár háromszáz éve Európa felé fordította Oroszországot, most Putyin elhatározta, hogy visszafordítja Keletre.
• A bizánci civilizáció évszázados haláltánca.
• Beszélgetés Szilágyi Ákos íróval Oroszországról és Ukrajnáról.
• Podcast a cikk legvégén.

„Szilágyi Ákos az orosz kultúra és azon keresztül az orosz társadalom talán legérzékenyebb és legelkötelezettebb hazai… micsodája is? Kutatója? Vannak ugyan (társadalom)tudományos jellegű művei, esszéi is a témában, de a hagyományos kutatói attitűd, a távolságtartás, a tárgy szenvedélymentes vizsgálata aligha jellemző rá. Érzelmi viszonyokon, az irodalmon, a kultúrán, személyes ismeretségeken, barátságokon, vagy éppen ellenérzéseken keresztül kapcsolódik az orosz és ukrán történelem súlyos, sűrű, tragikus anyagához. És foglalkozott vele rengeteg éven át. Három nagy könyvet is írt a kétezres évek első évtizedében, amikor éppen nem nagyon érdekelt itthon senkit, hogy mi is zajlik Oroszországban. Pedig zajlott nagyon sok minden. Csupa olyan dolog, ami nélkül a mai ukrajnai tragédia egyáltalán nem érthető.” (Önidézet, 120. hírlevél)

A három kötet, az Oroszország elrablása (Helikon, 1999), a Borisz Sztár és sztárevicsek (Helikon, 2000) illetve a Túlirányított demokrácia (Kaligram, 2011) (az utóbbi két mű ingyen letölthető) a Szovjetunió összeomlását követő drámai átalakulások egy-egy fázisát elemzi.

Oroszország mai helyzetének megértéséhez leghasznosabb talán a legutolsó, Túlirányított demokrácia című kötet, amely Vlagyimir Putyin hatalomra jutását, illetve rendszerének megerősödését, részben akkori (2010-ben fejezte be a kéziratot a szerző) útkeresését taglalja. A legnyugtalanítóbb felfedezés a könyvet olvasva, hogy Szilágyi már akkor, 2010-ben pontosan látta, mi következik Magyarországon.

A két és negyed órás, századok, országok, kultúrák között kavargó, olykor az orosz és az ukrán (kelet-európai, sőt magyar) történelem, kultúra, társadalomlélektan mélyebb rétegeibe is le-lejutó monológot nem próbálom álkérdésekkel interjúvá formálni. Nem is élne úgy a szöveg, hamis lenne. Inkább kiragadok itt egy-egy részletet, a megfelelő időkódokat mellékelve. A cikk alatt pedig a podcastlink: előfizetőink meghallgathatják az egészet, 135 percet, szerintem érdemes. Az alábbi mondatok tehát mind Szilágyi Ákos gondolatai, néhol szó szerint idézetként (idézőjelek közt), néhol némileg sűrítve, összefoglalva.

Tehát körülbelül onnan indulunk, ahonnét Szilágyi Ákos a háború kitörése után, a HVG-ben közölt írása (Finis Russia): ha ez a háború van, Oroszország nincs.

2–25. perc: Szuverenitás, erőszakmonopólium, vesztfáliai béke, háborús káosz

2010 óta új rendszerben élünk, mi, magyarok is. (Ajánlott irodalom: Szilágyi Ákos: A kékek és a zöldek.)

„Ez a bizonyos túlirányított demokrácia tulajdonképpen eufémizmus. Nem én találtam ki. Az overmanaged democracy már fogalom volt akkoriban, a Putyin-féle illiberális demokráciát vagy ahogy ők nevezték, szuverén demokráciát hívták így.”

A szuverenitás kulcsfogalma vagy ha úgy tetszik fedőfogalma lett Orbán rendszerének is. A fogalom maga tizenhatodik századi, Jean Bodin francia jogfilozófus találta ki. Sokan úgy értelmezik, hogy ezzel a modern államot találta föl, de inkább csak fogalmi keretet adott annak, hogy értelmezhető legyen az az új típusú európai államiság, ami az 1648-as vesztfáliai békével jött létre.

Az orbáni és a putyini szuverenitás valójában semmi mást nem jelent, csak a vezetői hatalom korlátlanságát. Hogy azt tehetnek, amit akarnak.

Mi az értelme a szuverenitásnak a mai világban? A transznacionális vállalatok, a globális gazdaság mai rendszere, az informatika, a távközlés, a klímakatasztrófa – ezek fogalmi szinten értelmezhetetlenek a klasszikus szuverén kereteken belül. Szilágyi Ákos erről a témáról, a szuverenitás kérdéséről hatszáz oldalas esszékötetet publikált 2012-ben, A szuverenitás fantomja címmel.

Oroszország ukrajnai háborúja éppen a vesztfáliai béke előtti Európába, a folyamatos kisebb-nagyobb háborúk, a káosz Európájába röpít vissza benünket. „Nem államok, hanem kis városállamok, ilyen-olyan szövetségek, hadurak, Csák Máték vívtak háborúkat. Finoman szólva, tojva a pápára, tojva a császárra. Egymás között megegyeztek ötpercenként, közben folyt a kereskedelem, jöttek–mentek, azaz nem zárultak le a határok, mint az első vagy a második világháborúban.”

Most sem nemzetállamok állnak hadban egymással, nincs hadüzenet, nem kötik a feleket a nemzetek közötti hadviselésre hozott a szabályok. Viszont – szankciók ide vagy oda – megy a kereskedelem. Az első vagy a második világháborúban elképzelhetetlen lett volna az, ami most történik: hogy az egyik hadban álló fél stratégiailag is fontos nyersanyagot, kőolajat, földgázt adjon el a szemben álló félnek. (Viszonylag friss hír: Szlovákia, illetve a Mol szlovákiai finomítója legálisan exportálhat orosz nyersolajból készített üzemanyagot Ukrajnába.)

Megjelennek itt is a féllegális, legális, félig állami, félig privát katonai szervezetek, milíciák, amik nem a reguláris haderő részeként működnek. A legismertebb az orosz Wagner csoport, de nagyon hasonló képződmény az ukrán Azov Ezred is.

26–36. perc: Kalapácsos gyilkosok a 16., a 20. és a 21. században, futballhuligán-nácizmus

Sokan leírták már: posztheroikus korban élünk. Amikor már nincsenek olyan eszmék, amikért boldogan feláldozzák az életüket az emberek. Ennek ellenére vannak még csoportok a társadalmakban, jellemzően férfiak, agresszívek, harciasak, akik úgy gondolják, hogy jobb meghalni, mint térden állva élni. Ezek ugyanúgy megtalálhatók Oroszországban, ahogy Ukrajnában is. Putyin hazugsága, hogy „nácitlanítani” akarják Ukrajnát, teljesen röhejes.

Létezik természetesen ukrán nácizmus, ahogy orosz nácizmus is, de ez amolyan „futballhuligán-nácizmus”.

Az Oroszország elrablása című kötetben foglalkozik Szilágyi 89-90-91-es évek oroszországi káoszával, a Szovjetunió összeomlásának időszakával, amikor hirtelen, szinte a semmiből óriási erővel törtek föl mindenféle, félelmetesen szélsőséges, agresszív erők. Ebben az időben terjedtek például olyan videók, amelyeken neonáci fiatalok nagyvárosokban, nyílt utcán támadtak meg nem orosz etnikumú (jellemzően közép-ázsiai) embereket: hátulról kalapáccsal verték fejbe őket.

A kalapácsos gyilkosságok rendszeresek voltak a sztálini lágerek bűnözői szubkultúrájában is.

Aztán megjelenik a a világsajtóban a nagykalapáccsal kivégzett Wagner-zsoldos esete.

És a kapcsolat a vesztfáliai béke előtti állapotokkal: a kegyetlenségéről hírhedt 16. századi olasz zsoldosvezér története, aki tizenhat szerzetes fejét verte szét kalapáccsal egy kovácsműhely üllőin.

„Tehát az egész háború háborús káosz jellegét mutatja. Az, hogy ezt nem nevezik az oroszok háborúnak, nem véletlen. Nem nemzetállamok közötti háború, mivel el sem ismerik Ukrajnát ma már nemzetállamnak. Azt mondják, mi egy nép vagyunk. Ez tulajdonképpen egyfajta polgárháború.”

37–50. perc: Oroszország, a posztheroikus–heroikus Kentaur

„Amikor kitört ez a háború, február 24-én, akkor csak azt éreztem, hogy fejbe lőttek. Hogy ilyen nincs. Ez lehetetlen. Tényleg nem, nem, nem lehetett elképzelni. Hogy folytatódik kicsit ez az, ez a szörnyűséges huszadik század, még itt a huszonegyedikben is. De rájöttem, hogy nem folytatódik. Ez teljesen más. Azt rögtön tudtam, már 24-én, hogy egy másik világ kezdődik, de hogy mi ez a világ, arra most kezdek csak ráébredni. És akkor érti meg ezt jobban az ember, ha elkezd irodalmat olvasni. Mindenkinek ajánlom, hogy vegye elő a Simplicissimust.”

Hans Jakob Christoffel von Grimmelshausen 1668-ban megjelent barokk kalandregénye (az első irodalmi alkotás ebben a műfajban német nyelven), A kalandos Simplicissimus (Der abenteuerliche Simplicissimus Teutsch) a harmincéves háború korszakát, a szabadon fosztogató zsoldoscsapatok világát örökíti meg.

Nemcsak a Oroszországra és Ukrajnára, de a világ szinte minden részére jellemző, hogy megjelennek újra a nem állami, mindenféle civil vagy üzleti militáris, paramilitáris erők, katonai vállalkozások, terrorcsoportok, civil védelmi erők. Magyarországon is vannak mindenféle paramilitáris szervezetek – egyelőre alvó állapotban.

Oroszországból állítólag több mint 700 000 ember távozott a mozgósítás után. Ez azért azt jelzi, hogy az orosz társadalom jó része, jellemzően az elit, ugyanolyan „posztheroikus” érzületű, mint a Nyugat.

Putyin a Nagy Honvédő Háború jelszavaival próbálja eladni az agressziót, ami téboly. A honvédő háború szent dolog Oroszországban. Putyin tíz éve nyomja az emberek fejébe a második világháború kultuszát, a győzelemvallást. Ez a rendszer államvallása, igazi kultusz, minden évben megvannak az ünnepei. Ez is valamiféle kétségbeesett kísérlet arra, hogy valami kötőanyagot találjon a társadalom egyben tartásához. De ez sem működik mindenkinél. Éppen a tanultabb, városibb és fiatalabb rétegeknél nem. Oroszország egy Kentaur tulajdonképpen, két teljesen különálló részből áll: egyik része az a néptömeg, amelyik éppen kikecmergett a nyomorból a kétezres évek elején, elsősorban a putyini állam újraelosztása jóvoltából. Ez a tömeg mozgósítható, még nem posztheroikus. De van a másik, nagyvárosi, fiatalabb, jellemzően vagyonosabb réteg, amelyik európai módra fogyaszt, és esze ágában sincs föláldozni az életét Putyinért. Ez a kisebbség az orosz társadalomban, körülbelül egyharmad.

„Amikor a Napóleon megrázza a megfutamodott katonát, aki a vesztes csata után rohan visszafelé, hogy »nyomorult, hát örökké akarsz élni?« A posztheroikus kultúrában az a válasz, hogy igen, örökké akarok.”

50–64. perc: Oroszország megfordítása, bezpregyel a kilencvenes években

„Most arról van szó, hogy az európai Oroszország ér véget. Az az Oroszország, amit Nagy Péter hozott létre.” Putyin projektje: megfordítani Oroszországot. Kelet felé, Kína és India felé.

Van hozzá ideológia, új jelszó: a globális többség. Mi leszünk a globális többség avantgárdja.

De ez a háború nem előháborúja egy új globális háborúnak. Ez nem államok közötti háború. Nem arról szól, hogy Ukrajna kivívja-e végre valahára Oroszországtól a függetlenségét. Hanem arról szól, hogy ezek az államok fönnmaradnak-e, mint erős, a társadalmon belüli erőszakot kontrollálni képes államok. Ukrajna mindig nagyon gyenge volt, most eben a háborúban meglepő módon erősebbé vált. Ebből még egy erős nemzetállam is kijöhet. De paradox módon ez csak akkor lehetséges, ha Oroszország nem omlik össze. Ha Oorszországban káosz lesz (és ez nagyon benne van a helyzetben), akkor káosz lesz az egész térségben.

A kilencvenes évek elején az oroszok megtapasztalhatták, hogy milyen az, amikor összeomlik az állam. A korszak kulcsszava a BEZPREGYEL. A törvény nélküliség világa. Az anyósom fejbelövését is megrendelhettem a kilencvenes években.

Oroszországban 1990 óta egyetlen választás sem volt szabad. Jelcin rendszere egyáltalán nem volt demokrácia. Gyönge autokrácia volt. Amerika kísérletezett, jóhiszeműen, a liberális demokrácia bevezetésével,de ma már látjuk, hogy teljesen reménytelen volt. Még Magyarországon sem honosodott meg. Nem voltak társadalmi gyökerek. A politikusok, elitek, értelmiségi csoportok részéről alig volt próbálkozás, hogy a magyar társadalom politikai analfabetizmusát felszámolják.

Pedig a kilencvenes évek eleji magyar társadalom sokkal jobb mentális állapotban volt, mint a mai. És nem voltak a hülyítésnek olyan eszközei, mint amilyenek ma a hatalom rendelkezésére állnak.

Antall József a történelmi tapasztalatok alapján látta, hogyha Oroszország egyszer kikeveredik a káoszból, akkor újra ott áll majd egy hatalmas hadsereg…

A Nyugat a hidegháborús győzelem után akart volna valami nagyszabású békét kötni a Szovjetunióval. De már nem lehetett. Nem volt kivel. Minden szétesett.

65–78. perc: Európa felelőssége

Az EU felelőssége kolosszális abban, hogy kitört ez a háború. Az a béna teszetoszaság, ahogy az oroszokat kezelték. A szimbolikus európai, nyugati elfogadás hiánya pedig évszázados frusztráció Oroszországban. Európa megengedhette volna azt a luxust, hogy odahívja néha az asztalhoz ezt az enfant terrible-t, ezt a rossz gyereket, és akkor kiderült volna, hogy lehet vagy nem lehet vele tárgyalni. De nem láttunk ilyet.

Putyin az orosz történelem egyik legjobb képességű vezetője, de a hatalom öl, butít és szellemi nyomorba dönt. Ha nincs szabad sajtó, ha nincsenek fékek, ellensúlyok, nincs következménye a tetteidnek – törvényszerűen katasztrófához vezet.

Február 24. előtt folyt egy nagyhatalmi, orosz–amerikai póker. Putyin az ilyesmit imádja. És belelicitálta magát a háborúba.

A háborúig vezető folyamat tényleg 2008-ban kezdődött, amikor a NATO-csúcson eldöntötték, hogy Ukrajna és Grúzia is tag lehet a jövőben. Ami úgy is felfogható, hogy beleszúrtak Oroszország fenekébe két kötőtűt, hogy jól érezze magát. „Erre jött az agyalágyult Szaakasvili, a grúz elnök, és megindultak Oszétia ellen.” Ezt a miniháborút Szaakasviliék kezdeményezték, nem az oroszok.

A 2002-es, kijevi narancsos forradalommal kezdődik Ukrajna nyugat-ukrajnaizálása. A nyugati, Lviv-központú, nagyon erős lengyel kapcsolatokkal rendelkező galíciai rész 1939-ig nem is tartozott Ukrajnához. Innen indul az ukrán nacionalizmus, és az a projekt, ami végül ahhoz vezet, hogy Nyugat-Ukrajna „megeszi” a középső és kelet Ukrajnát.

Ezzel a háborúval pedig még az is ukrán identitásúvá vált, aki esetleg oroszajkú.

Az EU-ban nem reménykedhetünk, mert politikai értelemben teljesen működésképtelen, de talán a még mindig erős nemzetállamok, Franciaország, a nagyon posztheroikus Németország, illetve főleg Lengyelország még képes lehet megállítani ezt a folyamatot, nem Oroszországot, hanem a kontinens káoszba süllyedését.

A világban nemcsak Orbán Putyin-párti. Vannak mindenhol Nyugat-ellenes, Európa-ellenes politikusok, és Oroszország sokukat támogatja is. „Azért a Putyinnak legjobb haverja az a Berlusconi, akit mit tesz Isten, Orbánnak is elég jó barátja.” De ott van Marine Le Pen, Trump és mások is. A nyugati populisták még csak óvatosan használgatják azokat az eszközoket, amiket Putyin vagy Orbán már minden gátlás nélkül bevet. Nekik tényleg csak az számít, hogy valamilyen módon maguk mellett tartsák a tömegeket, megnyerjék a manipulált választásokat, és elmondhassák, hogy az óriási többségük van.

Nagyon érdekes eset Lengyelország, ahol a kormány ideológiája rokon Orbánéval, vívják ők is a jogállamisági csatákat. De ha jobban megnézzük, a két ország, a két társadalom – ég és Föld! Például a lengyel sajtószabadság állapota. Összehasonlíthatatlan: sokféleség, pluralitás. Az ellenzék potenciálja is sokkal nagyobb. Ott még nem dőlt el a meccs, ott még nincs választási autokrácia, hanem van esély a valódi választásra.

Putyin katasztrófába vitte Oroszországot, de nem lehet kizárni, hogy Orbán is katasztrófába tart. Mivel ezeknek a rendszerek lényegük, hogy választásokon nem változtathatók, mindig rettenetes válság után dőlnek össze.

96–104. perc: Putyin útja az állam gatyába rázásától a katasztrófáig

Kétezerben a teljesen szétesett állam megmentését az orosz elit csak valami erőszakszervezettől érkező vezetőtől várhatta. Egymás után három volt KGB-st is kipróbáltak, végül a harmadik, Putyin jött be. Putyin első tíz évében visszaállította az állam bizonyos képességeit, dekriminalizált, kiszorította az oligarchákat. Ettől az ország oligarchikus működése nem szűnt meg, de az államhatalom kontrollja alá került, és rengeteg jövedelmet visszaosztott az embereknek. Hatalmas életszínvonal-növekedés kezdődött.

„Az én elképzelésem az volt, hogy ez egy autokratikus rendszer lesz. Mert mitől is lenne Oroszországban demokrácia? Ez egy átmenet egy demokratikus rendszerbe, csak létrehozzák ennek a gazdasági alapjait.”

2008 után viszont jött a fordulat: elkezdték újramilitarizálni Oroszországot. Ennek talán az a fő oka, hogy Putyin minden fontos állami pozicióba katonákat vagy volt kágébéseket helyezett. Ezek az úgynevezett szilovikok (a szilnij – erős – és a cselovek – ember – szavak összevonásából) . Egyes kutatások szerint a politikai és állami vezetői pozíciók 77 százalékát foglalták el volt katonák vagy kágébések. Putyin eredeti, Szentpétervárról, Szobcsak környezetéből érkezett csapatában vegyesen voltak liberális közgazdászok és kágébések. 2008-ban a világválság, Grúzia és a bukaresti NATO-csúcs után Medvegyev (aki akkor Putyin helyén ült éppen) bejelentette, hogy Oroszország megnöveli a katonai kiadásait. Ekkor Kudrin, Putyin állandó pénzügyminisztere, Nyugaton is nagyra tartott közgazdász nyíltan vitába szállt az elnökkel, majd lemondott. Ezután állt rá Oroszország erre a pályára, kezdte mutogatni az izmait, hogy neki milyen rakétái meg fejlesztései vannak.

105–117. percig: Aiszkülosz, testvérgyűlölet, turáni oroszok

Simplicissimus mellé fölzárkózik: Brecht: Kurázsi mama, Aiszkülosz: Heten Thébai ellen.

Csak testvérek között lehetséges olyan heves gyűlölet, mint az oroszok és ukránok között. Hasonlóan heves a lengyelek oroszgyűlölete. Pedig két mélyen rokon néplélek.

A lengyel nacionalisták szerint az oroszok nem is rendes szlávok, hanem turániak.

118–135. percig: Civilizációs haláltáncok, kapcsolat Bizánccal, összeomlás

A nyugat-ukrajnaiak nem pravoszlávok, hanem görök-keletiek, unitusok. Oroszország kelet-ukrajnaiasítani akarta Ukrajnát, Nyugat-Ukrajna pedig nyugat-ukrajnaiasítani. A nyugat-ukrajnaiasítás nem amerikai projekt volt. Nagyon sok nyugat-ukrán emigráns volt az USA-ban, milliók, akik hagyományosan oroszellenesek és lengyelbarátok, és nagyon erős lobbit működtettek az amerikai politikában. Mint a lengyelek. Ezek győzték meg az amerikaiakat, hogy segítsék az ukrán nyugatosítást.

Zbigniew Brzezinski: „Ha Ukrajnát levágják Oroszországról, akkor többé nem birodalom!”

A krímiek Oroszországhoz akartak tartozni. A Krím az orosz birodalmi tudat szempontjából mitikus jelentőségű. Kapcsolat az antik világ felé, a görögség, Bizánc, Róma felé.

Arnold Toynbee brit történész írt a megroppanó civilizációk elméletéről. Oroszország a bizánci civilizáció egyik oldalága, haláltánca évszázadok óta tart. Toynbee elmélete szerint a civilizációk szétesési folyamatában a megroppanó birodalmak romjain mindig újabb „egyetemes államok” jönnek létre, amelyek a birodalmak romjain, a civilizáció maradék értékeit próbálják együtt tartani, összefogni, jellemzően erőszakos eszközökel központosítással, amíg maguk is össze nem omlanak, és a folyamat új fázisba lép.

A bizánci gyökerű orosz birodalom valamikor a középkor végén roppant meg. Nagy Péter megpróbálkozott az európai áthangolással, kinyitotta az országot Európa felé, óriási feszültségek árán teljesen átalakította a pravoszláv egyházat. A cél az volt, hogy modern európai nemzetállamot hozzon létre. A Romanovok 300 év alatt nem tudtak megbirkózni a feladattal. Az első világháború és nyomában a szocialista forradalom könnyedén szétverte a gyenge és archaikus birodalmat. Jött a Szovjetunió, újabb kísérlet, hogy egy „egyetemes állam” erőszakkal összerántsa a birodalmat. A bolsevikok kommunista modernizációs kísérlete is gyorsan elbukott, és Sztálin tulajdonképpen klasszikus cári monarchiát hozott létre. Birodalmi államot, ami Sztálin halála után rögtön elkezdett szétesni, de 89-ig még így-úgy egyben tudták tartotani. Aztán jött a káosz.

A putyini Oroszország újabb nemzetállami, modernizációs kísérlet volt, de 2008-tól újra a birodalmi ambíciók felé fordult.

„A kilencvenes években szinte meghatódva néztem, hogy hiába rekedt 25 millió orosz az új Oroszország határain kívül, semmi irredentizmus sem volt. 2008-tól ez kezd megváltozni, és irredenta nagyhatalommá válik Oroszország.”

„Ez ugyanaz, mint tegnap a Szovjetunió, és tegnapelőtt a cári Oroszország. Vagyis nincs más, csak összeomlás.”

Vége.