Csúcsgyártók csúcskészülékeinek tesztelgetésénél egyszerűbb/unalmasabb/kényelmesebb és persze péerszagúbb újságírói feladat nincsen: meg lehet állapítni, hogy az újabb ennyivel gyorsabb, ennyivel szebb, nagyobb vagy kisebb (az aktuális mérettrendnek megfelelően), másfél funkcióval többet tud, és kábé ennyi. Szökőévente van valami nagyobb gebasz, műszaki problem vagy koncepcionális balfogás, amit illik észrevenni, de olyankor úgyis kórusban üvölt a világsajtó.

Csúcsmobilok esetében aztán a lehető legrosszabb a helyzet, mert amíg egyszerűbb eszközökhöz (mondjuk krumplinyomóhoz) a szellemes tesztelő mégis találhat valami nagyon speciális felhasználást, helyzetet, extrém körülményt, amiben kihozhat néhány kevésbé nyilvánvaló tulajdonságot, rejtett fícsört, de mobilban minden ilyesmi reménytelen. Egyrészt a mobil már nem önálló eszköz, hanem valamilyen módon a humán hardver mesterséges kiterjesztése, fontos része az ember alapvető működésének (az egyik legfontosabb működésének, funkciójának vagy ha úgy tetszik, applikációjának, a kommunikációnak), másrészt ebben az eszköz osztályban/piaci szegmensben a fejlődés ugyan folyamatos és egyáltalán nem lassú, de apró lépésekben halad, nagyon ritkán kerül az eszközökbe új, nagy, látványos funkció, inkább a meglévők finomodnak ,a hardver gyorsul, a szoftver okosodik, szinte észrevétlenül. És észrevétlenné. Akkor jó, ha már észre sem vesszük, hogy létezik. Ha beépül a levésbe.

Tehát új csúcsmobilok tesztelésénél/megszakértésénél maradnak a laborszagú táblázatok meg a hertzek, gigabájtok, megapixelek, más téma alig akad.

A Samsung ezzel a brifkó telefon-kísérlettel, hogy a csúcskészülékei közé most már tartósan becsempészte az összecsukható-kinyitható Flip és Fold modelleket, Z sorozat néven (megkülönböztetve az S betűkód alatt futó hagyományos csúcs sorozattól), vállalt azért némi kockázatot: még mindig nem mernék arra fogadni, hogy ez a típus megragad a piacon. Még akkor sem tekinthető eldöntöttnek a kérdés, ha ez már a negyedik (!) összecsukható generáció a Samsungnál: az első „hosszában csukható” Fold 2019 őszén jött ki, az első „keresztbe csukható” Flip fél évvel később. A hajtogatható kijelző technológiája pedig szinte kőkori: 2006-ban, a mobilpiacon egyébként nem túl sok eredményt felmutató európai techóriás, a Philips állt elő az ötlettel, és Polymer Vision nevű spinoff cége ki is hozott egy összehajtható, felgöngyölhető ebook-olvasót, a Readiust. Nagy szenzáció nem lett belőle.

2011-ben már készültek széthajthatós, dupla kijelzős Android-mobilok, a Samsung pedig 2013-ra érkezett meg a buliba, akkora volt már hajlítható OLED panel, és a Galaxy Note okostelefon hajlított szélű kialakításánál (Note Edge) használták.

A Note említésével elérkeztünk egy fontos referenciaponthoz: a Samsung akkor is nagyot reszkírozott, amikor 2011-ben új fejlesztési irányt jelölt ki a nagy konkurens Apple iPhone-okhoz képest: piacra dobta a korabeli csúcstelefonokhoz mérten ijesztően nagy Note első verzióját. Akkor szinte röhejesen óriásinak tűnt, ma meg röhejesen kicsi volna 5,3 inches képátlójával, amivel meg is teremtődött a „phablet” (azóta szerencsésen feledésbe merült a szószörny) termékkategória, de fontosabb, hogy „beépült” a fejlesztési stratégiákba, nemcsak a Samsungéba, de minden fontos gyártóéba, és hirtelen nőni kezdtek a kijelzők/mobilok.

Személyesprivátimzárójelintermezzo: a Note-okat kapásból megszerettem. Az elsőt volt szerencsém bemutatni, és ebből az alkalomból néhány hétig forgatni, aztán volt egy 4-esem, 2017-ben pedig csak azért hagytam el ezt a vonalat az S8+ kedvéért, mert a Note 6-os kimaradt, viszont az S8+ már bőven Note-méretű lett. Csak toll, S Pen nem volt hozzá, az meg annyira nem hiányzott. Pedig az S Pent is szerettem alapvetően, de inkább csak játszani lehetett vele, komoly használatban valahogy sosem került elő.

A Note sorozatot azóta szépen visszaépítették a csúcsvonalba: Note 20 után már nem volt sem 21, sem 22, hanem lett Galaxy S21 Ultra, S22 Ultra, illetve februárban jön majd az S23 Ultra. Franc se érti, mire jók ezek az állandó átnevezések, átsorolások, de a marketingosztályoknak is élniük kell valamiből.

2022-ben már az Ultra lett a csúcssorozat (Galaxy S) legcsúcsabb csúcsa, és akkor a francia borászatok árazási stratégiájával (ahol a legdrágább, legkülönlegesebb bornál mindig van egy még sokkal drágább, különlegesebb bor) ezek fölé árazódott, de jó vastagon, plusz ötven százalékkal illetve többel az összecsukható Galaxy Z Fold 4 (800 000 forint környékére). A szintén csukható, de a vízszintes tengelyen kettéhajtható Galaxy Z Flip 4 maradt az Ultra árkategóriájában, 500 000 forint körül.

Winkler kolléga szerint egyébként jó fejlődési irányt vett a villantós luxusmobilok piaca az elmúlt húsz évben, miszerint már nem a Swarovski-kristályos, Vertu- vagy Louis Vuitton-típusú kicsicsázott, szupergiccses, de műszaki tartalmukban teljesen sztenderd (ez annak idején valamelyik Nokia volt) telefonokat tolják a villantást kedvelő, de egyáltalán nem árérzékeny, tehát a különlegesebb, a köznépből ámulatot kiváltó készülékekért teljesen irreális árakat is megfizetni képes közönségnek, hanem legalább az ilyen műszaki különlegességeket, hogy jó, nyolcszázezer, de akkor kihajtogathatsz magadnak 7,6 inchnyi minitabletképernyőt.

Tehát itt van az új Z Fold a kezemben, és még nem tudom, mihez lehetne kezdeni vele. Gyors, mint a szárazvillám. Szmúc, ahogy a szakkifejezés és Sade mondja, dehát csúcs- vagy csúcsközeli hardverrel nagyon el kéne baszni, hogy ne simán gördüljön minden. És elég konkrét és elég személyes tapasztalatom szerint (kísérleztem néhány más gyártó készülékével is az elmúlt tizenegy-két évben – Úristen!, HTC Heróval kezdtem!) a Samsung rakja össze a legmasszívabb androidos vasakat.

Teljesen jó, bár kissé furcsán keskeny, hosszú (és persze rohadt vastag) egykezes mobil összehajtva. A zsanérnál (hajtásnál) nem illeszkedik a két modul, ezen minden teszter kiborult, nem szép, persze, és állítólag a port is nagyon gyűjti a rés. Engem még nem zavart, arról sem vagyok meggyőződve, hogy más esztétikai minőség lenne, ha résmentesen egymásra simulna a két fél.

Zsebben nem kényelmes. Vastag is, nehéz is. Pedig igazából csak harminc grammal több, mint az Ultra. De valahogy a vastagság meg az alak miatt. Jó, hát nem zsebben hordós műfaj ez már. Elegáns üzletember meg úgysem hord semmit a zsebében. Gördeszkásoknak meg már megint tökéletes.

Széthajtva a két panel közti hupli (a hajtásban) alig látszik, ujjal, az érintőképernyőn matatva viszont határozottan érezhető, furcsa. Nem nagy gáz, meg lehet szokni. De akkor mire lenne jó ez a furcsa alakú (majdnem négyzet, 1812 x 2176 pixeles) minitablet, amit kihajtogattunk? A direkt tabletekre optimalizált Android 12L elvileg szépen hozzáidomít minden alkalmazást, gyakorlatilag azért nem lehet, kilóg ez-az, mert a világ meg közben az álló mobilokhoz vagy a fekvő formátumokhoz (képek, videók) idomult.

Pedig az én korosztályom már célcsoport is lehetne, ötven fölött számít minden plusz pixel, amennyiben mindig kevés van dioptriából, tehát ami nagyobb, az mindig jobb.

Én leginkább a képek előszerkesztgetésénél vettem hasznát a nagy képernyőnek, gyönyörűen látszik minden részlet, a képminőség meg sokkal jobb, mint az átlag monitorokon. Egyébként is a fényképezőgép volt a Z Fold 4 killer appja nekem, mivel az én mobilom még S20+, tehát két generációval korábbi, a Fold képei nekem sokkal jobbnak tűntek. Furcsa, pedig elvileg, műszaki jellemzőit tekintve, az új Fold kamerája nem feltétlenül jobb, sőt, ha a legjobb fényérzékelő lapka kapacitását nézzük (50 megapixel a Z Foldnál, 64 megapixel az S20-asnál), akkor a S20 nyerne, de ez ennél bonyolultabb kérdés. A Fold kameratechnológiája egész más, ugyan az is három optikás, mint a S20, de ezek jobb optikák, másrészt az összehangolás és a feldolgozó szoftverek, hardverek is látványosan jobbak. A képek szépek, kicsit instafilteres hatásúak: az ég mindig szépen szaturált, harsány kék etc. Erre van az igény.

És az ultimátus featúra: kinyitott állapotban a külső kijelző a hátlapi kamerával egy irányba néz, és arra is ki lehet rakni a nézőképet, tehát a főkamrával, ötven megapixelben szelfizhetünk! Ha ez nem éri meg a nyolcszázezret, semmi! (Szelfipixelenként csak 1,6 fillér!)

A rendes szelfikamerája viszont van kettő is: a külső kijelző alatt rejtve és a belső, kinyitott kijelző alatt is, 4 illetve 10 megapixelesek, dehát kinek jutna eszébe ezekkel szelfizni, amikor lehet 50 megában is!

Egyébként a Foldnál sokkal olcsóbb régi csúcs-csúcs, a Note-utód S22 Ultra már ennél is jobb kamerát kapott, százmegapixelest. Úgy tűnik, most minden gyártó a kamerák tökéletesítésére feküdt rá, más nagyon népszerű funkciót nem nagyon sikerül kitalálni, fényképezésben viszont egészen gyors és látványos a fejlődés. Biztos vagyok benne, hogy az új százmegapixelesek megint sokkal-sokkal jobbnak tűnnek majd.

Ja, és a szép nagy, nagyon fényes és éles kijelzőt a gémerok midnen bizonnyal nagyon értékelik gémerkodás közben, hát ez is egy killer app, mondjuk jól eleresztett gémernak köll hozzá lenni, ténykérdés. Én csak a szokásos Clash Royalomat futtattam meg rajta, de az meg direkt telefonosra, álló formátumúra van dizájnolva, úgyhogy nem sokat segít rajta a duplaszélesség.

Sportszív – Samsung Galaxy Watch5 Pro

Ahogy a nyitható-csukható mobilok felhasználási területével kapcsolatban érezhető némi startégiai bizonytalanság, az okosórák igazi célja sem világos, de nem is nagyon érdekel senkit. Veszik őket, mint a cukrot. Az óra divatcikk, nem is nagyon drága.

Az okosórákat meg, mint svédasztalos reggelinél a másnapos proli tányérját, megpakolják mindennel, amivel bírják, ráhalmozzák az appokat, válogasson mindenki, akinek valami kell. Ettől szegény óra valójában egyik alkalmazásra sem lesz igazán jó, mert valami ultramini telefonnak kéne lennie, de ahhoz se rendes kijelzője, se mása.

Az óra igazi értelmét ott találták meg mégis, hogy lehet vele mérni valamit, amit telefonnal nem: pulzust. De valójában semmi mást. Lehet még távolságot is, GPS-szel, meg ilyeneket, de ezek telefonban is működnek. És hát vannak ilyen okosórafunkciók, amik direkte arra vanak kitalálva, hogy telefon nélkül működjenek: NFC-s fizetés, zeneapp, még SIM-kártya (akár virtuális) is mehet a jobbakba – dehát őszintén: mikor nincs kéznél a telefon? Hát szinte kizárólag sportolás közben. Akkor minden okosóra sportóra valójában.

Tök világos, hogy az óra legjobb alkalmazása a sport. Remek motivációs eszköz, ha az ember tudja mérni mindenféle teljesítményparamétereit, elemezheti, célokat tűzhet ki, miegyéb. Az óra képes megmérni olyan dolgokat, amit edzés közben más nem is tudna: futásnál a távolságot, úszásnál a hosszok számát, az elvégzett gyakorlatok mennyiségét, és persze közben az egyetlen adekvát testi adatként a pulzust, illetve csatoltan a véroxigént.

Én rendszeresen úszom, ahol különösen jól jön az óra, mert hosszú távoknál (háromezreket nyomok) az ember gyakran téveszt a hosszok számolásánál, a kinti órát nem nagyon látja. Az elmúlt öt évben próbáltam öt-hat okosórát és fitnesstrackert. És azt kellett megállapítanom, hogy ahhoz képest, mekkora robbanás volt ezen a piacon, mennyit adnak el ezekből az eszközökből, a műszaki színvonal egészen gyatra. Nem véletlenül. Ilyen fejlesztési tempónál nyilván semmi sincs kitesztelve. A legtöbb eszköz alig néhány hét alatt teljesen használhatatlanná vált. Az érzékelők elromlottak, pontatlanná váltak, beáztak, etc. A sok szívás után a direkt sportóragyártókkal próbálkoztam, az utolsó beszerzésem, egy Polar Vantage M egész jól bírta, most kétéves, de fél éve az is teljes hülységeket mér. A puzusadatok még jók (a Polar mondjuk régi puzusspecialista), de a hosszokat szinte sosem találja el. (Komolyan nem értem, hogy miért megoldhatalan feladat, hogy pontosan megszámolja, hányszor fodulsz egy medencében. Giroszkóp? Ha ezt nem tudják rendesen megoldani, akkor mekkora kamu minden bonyolultabb funkció? És mondom, még messze ez a Polar volt a legjobb.)

Az általános, „nagy” okosórák piacára, az Apple Watch-csal szembe küldött Galaxy Watch is egyre inkább a sportos irányba fordul. Az ötödik verzió kifejezetten. Mivel „nagy” óra (egyébként tényleg nagy, fizikailag is, jó vastag), van benne minden, és persze érintőképernyős is, aminek az égvilágon semmi értelme egyébként: két-három gombbal és/vagy/plusz egy forgó tárcsával simán el lehetne vezérelni, pontosabb lenne, kényelmesebb, de akkor a parasztvakítási faktor nem elég erős. Ehelyett, kapaszkodjank meg, virtuális tárcsa van, az érintőképernyőt szélét lehet úgy „tekergetni”, mintha tárcsa lenne.

Az érintőképernyő viszont vízben (úszás!) nem működik, kell speciális vízzár mód, azt kikapcsolni meg elég körülményes, amikor ez ember becsap a célba egy erősebb hajrával zárt háromezer után, nem mindig sikerült rendesen kikapcsolni.

Nagyon jó funkció lenne, jobb sportórák tudni szokták, bár a Polar pont nem, hogy bizonyos (beállítható) résztávok, részidők elérésénél az óra jelez, csipog, rezeg, ilyesmi. Úszásnál nyilván csak a rezgés jön szóba. És itt jön ki, hogy ennyi (sok ezer) funkcióra ezeket az eszközöket nyilvánvalóan nem tudják teszteni. Ha tudnák, akkor kiderült volna, hogy ez a rezgéserősség és -hossz egyszerűen értemetlen (még a legerősebb, leghosszabb is), rendes gyorsúszás közben alig észlelhető. Nyilván tök egyszerű lenne állítani rajta, de addig sosem jut el senki.

Még egy dologról szót kell ejteni, ami alighanem sokakat érinthet, és nagyon-nagyon necces. Ezek az új top okosórák szinte mindannyian azt ígérik, hogy a vérnyomásunkat is mérik. Persze, ha tanulmányozzuk a leírásokat, mindjárt kiderül, hogy ezeknek az adatoknak a helyességére senki semmilyen garanciát nem vállal, ezerféle jogi nyilatkozatokkal fedezik magukat. Csak azt nem értem, akkor mégis hogyan maradhat az órákban ez a funkció, mert ez így sima átverés.

Egyes egyedül az Omron orvosiműszercég készített olyan okosórát (nem is olcsó, ötszáz dollár), amelyik tényleg képes vérnyomást mérni. Nem találják ki, hogyan: az óraszíjba ugyanolyan párnamandzsettát építettek, mint a rendes vérnyomásmérőkbe, felfújja, és mér. Tehát rendes vérnyomásómérő. De úgy tudom, még ezzel sem tudtak olyan pontos eredményeket produlkálni, hogy megkapják a megcélzott minősítést az amerikai egészségügyi hatóságoktól. (Eleve a csuklós mérés kevésbé pontos.)

A Galaxy Watchban (meg az Apple-ben és a többiben) viszont nincs beépített speciális vérnyomásmérő szerkezet, csak a pulzust is letapogató optikai érzékelő az óra hátlapján. Na, ebből okoskodja ki valahogy a vérnyomásértéket. Kardiológiai rutinvizsgálat miatt mostanában sokat kellett mérnem a vérnyomásomat, hiteles orvosi műszerrel (Omron!), ellenőrizhettem, mennyire pontos az óra. Semennyire. Azok a vérnyomásadatok, amiket kiszámol valamiből, semmilyen összefüggést sem mutatnak a valódi vérnyomásértékeimmel. Hiába szinkronizálom, hiába csinálok akármit. Ennek így semmi értelme. Ha véletlenszám-generátorral állítaná elő azt a két számot, az is tiszteségesebb volna. Még a trendet sem képes eltalálni, gyakorlatilag.

A pulzusmérés viszont elég pontos. Az is valami.

(Az EKG funkciót ezután ki sem mertem próbálni. Meg ott aztán tényleg azt mutat, amit akar, az nekem nem mond semmit.)

Ezeken túl a Galaxy Watch 5Pro csöppet sem idegesítő hardver. Hiába nagy, nem nehéz, csuklón nem zavaró, még úszás közben sem. A mágneses műanyag óraszíj nem nagyon prémiumhatású, de praktikus és gyors. Az installálás, összekapcsolás a telefonnal pedig annyira szépen akadálymentes, hogy az ember jóformán észre sem veszi. És minden ilyen mobil eszköznek ez a legjobb formája: ha észrevétlenül simul bele az életedbe. Ha nem szerepel, ha nem képez akadályt, csak piciket segít.

Tökéletes illeszkedés – Galaxy Buds2 Pro

Az agybadugós, igazán-nagyon-teljesen drótnélküli (true wireless) mobilheadsetek piacát, mint annyi minden mást, az Apple találta föl, már nem magát az eszközt, természetesen, hanem azt, hogy hogyan lehet kegyetlen áron kegyetlen mennyiséget eladni. Az AirPods iránt az első pillanattól rajonganak az Apple-rajongók, de ők ugyebár életvitelszerűen rajonganak.

Az a nagy előnyük is megvan ezeknek az eszközöknek gyártói oldalon, hogy jó picik, könnyen elvesznek, a parányi elemek sem bírnak végtelen ciklust, tehát jóval gyakrabban vásárolják a vásárlók, mint mondjuk a csúcsmobilokat. Olcsóbbnak pedig már nem sokkal olcsóbbak, mint a telefonok. A igazán pró tru wirelessek 150 és 300 dollár között árazódnak, de már beszálltak persze a luxusdizájnhifigyártók meg a stúdiótechnikások is, mint a Bang & Olufsen vagy a Bower & Wilkins, a hangfal/fejhallgató-specialistákról (Sennheiser, Bose etc.) nem beszélve, tehát határ a csillagos ég. (Extrém kategória: ékszernek álcázva, ötezer dollárért.)

Nem vagyok az agybadugós technológia szerelmese, és akkor finoman fogalmaztam. Maga az állandó fejhallgatózás sem túl egészséges sok szempontból (tudom, miről beszélek, sok évtized fejhallgatózás áll mögöttem, ennek megfelelően egy igazán alapos hallásvizsgálat a szociális süketség határára mérne, a tücsökciripelést például évek óta nem hallom), az utcai futás közbeni agybadugás viszont közvetlen életveszélynek tűnik például.

A nemzetközi sajtóban lelkesen fogadták az új Samsung agybadugóst. Ez is fölső kategória, kétszáz dollár alatt, itthon nyolcvanezer fölött. Szívet melengetően problémamentes installálás: kinyitja az ember a dobozkát, a bluetooth már hangol is, kész. A SmartThings meg kezeli a kelendőket, lesz rögtön widget, ahonnan állítgatni lehet a taccskontrollt, a nojzkanszellálást meg a 360 fokos audiót. A taccskontroll, az egyérintős „felhasználói felület” (hozzányúlsz a budhoz: pause, megint hozzányúlsz: tovább) tök jól működik. A kis budok tökéletesen illeszkednek a fülbe. Ezt nem tudom hogy csinálják, valami mérnöki bravúr, mert az emberek füle, felteszem, nagyon nem egyforma. Még futni is mernék benne. (A szaksajtó kipróbálta futás közben is, állítólag jobb, mint az AirPods.)

A nojzkanszelling (aktív) brutál, a hangminőség nekem hibátlannak tűnik, bár, mondom, nem vagyok a téma mélységi kutatója. a mikrofon hangjára sem panaszkodtak a mítingpartnerek, sőt.