Ott ültem a 12 éves iráni fiú mellett az életéről szóló előadás alatt, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy oda kellene hajolnom hozzá, és bocsánatot kérni. Azt akartam mondani neki: ne haragudj, Armin, hogy ezt tette veled a hazám. Végül persze nem mondtam semmit, nem akartam zavarni. De két éve kísért a története.

Aztán pénteken olvasom a hírt, hogy a fiú apja, Abouzar Soltani is találkozik a pápával. És tényleg ott ült és imádkozott szombaton:

2016-ban jöttek el Iránból, pontosabban nem körülírható zaklatások miatt. Abouzar olyan helyen akart élni, ahol garantált a lelkiismereti és vallásszabadság. Előbb Bulgáriáig jutottak el, ahol Abouzar 42 napig volt bezárva a fiával együtt, majd Szerbiába mentek. Az őket képviselő Helsinki Bizottság ismertetője szerint itt két és fél évig vártak arra, hogy engedéllyel beléphessenek Magyarországra menedéket kérni. Szerbiában ezt nem tehették meg, hiszen Szerbia Magyarországra irányította őket a menedékkérelmükkel. Minden tekintetben legálisan jöttek ide tehát - írják a jogvédők.

Ennek ellenére, miután 2018. december 5-én átlépték a röszkei tranzitzóna konténertáborának kapuját, 553 napon át tartották őket fogva ott – egészen addig, amíg a tranzitzónákat fel nem számolta a kormány, részben éppen az ő ügyükben született uniós bírósági ítélet nyomán. A magyar hatóságok először Szerbiába akarták kitoloncolni őket, majd vissza Iránba, ahonnan ugyebár életüket kockáztatva, embertelen körülmények között jöttek idáig. A hatóság nem tekintette őket menedékkérőknek, ezért a sokkal szigorúbb idegenrendészeti szabályokat alkalmazta velük szemben. Egyéb megalázó gyakorlatok mellett például három napig éheztették Abouzart, a strasbourgi bíróságnak kellett közbelépnie, hogy táplálékhoz jusson.

Abouzar egyre fásultabbá vált, rá is nyomasztóan hatott a röszkei élet egyhangúsága és a kényszerű tétlenség. De az egyébként eleven, játékra mindig kész kisfia még rosszabbul lett, egyenesen depresszióba zuhant. Nem volt rendes oktatás, játszani se igen lehetett a szögesdrót kerítéssel körbekerített, fegyveresekkel és kutyákkal őrzött konténerbörtönből - írja a Helsinki. Abouzar azzal tartotta mindkettejükben a lelket, hogy filmet forgatott Armin álmából.

Végül a gyomorforgató hatósági eljárás végén - amiről a Helsinki blogposztjában olvashatnak - először kiszabadultak Röszkéről, majd megkapták a menekültstátuszt. Itt most csak annyit jegyeznék meg erről, hogy a keresztényüldözés ellen küzdő államtitkárság segítsége is kellett hozzá.

Az apának és a fiának az életet jelentő hírt pont egy előadás próbái közben kapták, ami az életükről szólt. Illetve nem csak az övékről. A STEREO AKT gyönyörű előadása az ő történetüket állítja párba a kommunista diktatúra alatt befogadott görögökkel. Mindkét esetben nyilvánvalóan propagandacélok vezették és hazug szólamok kísérték a menekültügyi eljárást, de míg ez a kommunizmusban a gyerekek befogadásához, addig a NER-ben a gyerekek ketrecbe zárásához vezetett.

A legnehezebben feldolgozható - nekem, magyarként, szégyenteljes - része az előadásnak, hogy miközben Abouzar és Armin pontosan tisztában vele, hogy amit velük tettek a magyar hatóságok, az nem helyes, és erről mernek is beszélni -

ők mégis hálásak Magyarországnak.

Armin azt mondta az előadásban, hogy szeretne a magyar fociválogatott tagja lenni. Abouzar munkája mellett fest is, és úgy érzi, újjászületett. Vallási témájú képeit ki is állították, akkor nyilatkozta: „Nekem a szabadság az álmom, most és mindig. És ezt kívánom mindenkinek. Én itt Magyarországon biztonságra és szabadságra leltem, és azt szeretném, ha az itt lakó magyarok is felismernék a saját országuk értékeit, és annyi örömöt találnának benne, mint én.”

Tegnap ráírtam, hogy ha van kedve, nyilatkozzon pár szót a pápával való találkozó után. Azt írta, igyekszik, de nagyon sűrű napja lesz, mert ma van Armin születésnapja. Úgyhogy én csak annyit szeretnék mondani, hogy boldog születésnapot, Armin.