Szép kerek évforduló. Illik ilyenkor valami relevánsat mondani, visszatekintőt, egyben aktuálisat, retrospektívet és jövőbe mutatót. Nagyívűt. Miközben azért ha belegondolunk, az alapkérdés egyértelműen az: kell-e ma gondolkodnunk egyáltalán bármennyit is Leninen? Olyan ő, mint a Római Birodalom?
Egyrészt: nyilván nem kell.Másrészt valahol muszáj elismernünk, hogy igaza volt Majakovszkijnak a címben megidézett összegzéssel. Lenin élt, él és élni fog – magyarán, velünk van, és nem igazán lehet megkerülni. Ami amúgy közhely, hisz ugyanez elmondható úgy Napóleonról, mint Dzsingisz kánról – nem véletlenül őrizte meg a nevüket minden valamire való történelemkönyv a kontinensen.
Nem fogok értekezni ehelyt Lenin politikai zsenijéről (tetszik, nem tetszik, kiemelkedő politikus volt), vélt vagy valós hibás döntéseiről és azok ideológiai megalapozottságáról, vagy éppen következményeiről, de még örökségéről sem. Aki arra kíváncsi, hogy mi volt 1917-ben, milyen szerepet játszott mindebben Lenin, és ebből milyen messzemenő következtetéseket lehet levonni, annak Horváth Bence nagyszerű cikkét ajánlom.
Ennél profánabb módon közelítenék Leninhez. Elmondom, én milyen módokon találkoztam vele.
Eddig háromszor álltam Moszkvában a Vörös téren, de egyszer sem láttam ténylegesen Lenint. A legmeghatározóbb nemlátásom egyértelműen az volt, amikor 16 évesen, egy gimnáziumi cserediákprogram keretében voltam kénytelen kihagyni az élményt. A mauzóleum ugyanis zárva volt, Lenint restaurálták.
Légy része a közösségünknek, segítsd az újság működését!