Rendkívüli hónapon van túl az amerikai politika: az eleve szokatlan időpontban rendezett első elnökjelölti vita alaposan felbolygatta a választási kampányt. Három héten keresztül példátlan belső válság sújtotta a demokratákat, majd az egyre növekvő nyomás hatására Joe Biden július 21-én bejelentette visszalépését a jelöltségtől, utat nyitva Kamala Harris alelnöknek, aki mögött meglepően gyorsan felsorakozott pártja. Eközben egy pillanatra úgy tűnt, hogy a Donald Trump elleni merénylet megváltoztathatja a politikai diskurzus hangnemét – Trump végül a pártja jelölőgyűlésén elmondott beszédében nagyjából tíz percig tudta tartani a békülékeny hangot, majd szokásos vádaskodásaiba kezdett, miközben újonnan megnevezett alelnökjelöltje sem a feszültséget csillapította.

Azt nehéz megmondani, hogy ezek a precedens nélküli fejlemények hogyan befolyásolják a novemberi esélyeket. Egy hónappal ezelőtt kifejezetten szoros volt a verseny: a vita napján, június 27-én a FiveThirtyEight által összegyűjtött felmérések átlaga alapján Trump minimális különbséggel, 0,2 ponttal vezetett Biden előtt, ahogy egész tavasszal a volt elnök szűk, általában 1-2 pontos előnye volt a jellemző. A Biden visszalépése óta készült első néhány kutatás egészen hasonló képet mutat – Trump a CNN-nél 3, a New York Times friss adatsorában 1 ponttal állt Harris előtt, miközben a Morning Consult és az Ipsos méréseinél már, ha szűken is, de Kamala Harris vezetett. A legfontosabb csatatérállamokban Harris szintén egészen megközelítette Trumpot – ez Biden utolsó eredményeihez képest jelentős javulás, és megint csak a június 27-e előtti helyzetre emlékeztet.

Mondhatjuk tehát azt, hogy lényegében ugyanott tartunk, mint egy hónapja, és az elnökségért folytatott küzdelem visszaállt a vita előtti állapotába, csak ezúttal már Harris áll szemben Trumppal? A felszínen ez talán igaz lehet, de ahogy Nate Cohn, a New York Times adatelemző újságírója rámutat, valójában lényeges változások zajlanak a mélyben.

Harris megerősítette a pozícióját olyan klasszikusan a demokratákhoz húzó demográfiai csoportokban, ahol Biden kimondottan gyengélkedett egész évben, ám közben Trump népszerűsége is szokatlanul magas. A közelmúlt tumultuózus eseményei nyomán a helyzet igen képlékeny: Harrisről sokan nem rendelkeznek még teljesen kialakult véleménnyel, és kérdéses, hogy a merénylet által kiváltott szimpátiát meddig tudja Trump megőrizni. Öt megállapítást azért így is tehetünk az elnökválasztás állásáról.

1. A választás strukturális tényezői nem változtak meg egyik napról a másikra

„Azt gondoljátok, hogy most estetek le a kókuszdiófáról? Mindannak a kontextusában léteztek, amiben éltek, és ami előttetek jött.” Kamala Harris azóta mémalapanyaggá vált, édesanyját idéző mondatai a saját kampányára is vonatkoztathatók, a politikatudomány nyelvén pedig ezt a kontextust leginkább a választást befolyásoló strukturális tényezőkkel lehet megragadni. Bár az elmúlt hetek bebizonyították, hogy az sem mindegy, hogy ki indul az elnökségért, közben senki sem tudja függetleníteni magát azoktól a körülményektől, amikben egy választási kampány zajlik, márpedig nyilván ezek a körülmények nem változnak meg csupán a demokrata jelölt lecserélésével.

A Biden jelölésével elégedetlenek száma a rosszul sikerült vita után érthetően megugrott, de nem szabad elfelejteni, hogy Biden számai egész évben elmaradtak a négy évvel korábbiaktól, és ezt nem lehet egyedül az életkorának betudni. Az egész nyugati világra jellemző egyfajta elitellenes hangulat, és ugyan az Egyesült Államok nemzetközi összehasonlításban viszonylag alacsony inflációval és magas növekedéssel jött ki az elmúlt évek turbulens időszakából, az amerikaiak többsége továbbra is elégedetlen a gazdaság helyzetével. A felmérések során rendre 60-70 százalék szerint rossz irányba megy az ország (60 százalék volt a legújabb New York Times-felmérésben, 69 a Yougov kutatásában ez a mutató), és Biden kiszállásával is ilyenkor a hatalmon lévő pártot és különösen a hivatalban lévő alelnököt hibáztatják a különféle sérelmekért. Az adminisztrációval szembeni általános elégedetlenség miatt merülhetett fel egyáltalán az, hogy Bident visszalépése után ne alelnöke váltsa a jelöltségben, de az csak meghosszabbította volna a párt belső csatározásait.

A strukturális tényezők alapján tehát gyaníthatóan akármelyik demokrata elnökjelölt nehezebb helyzetben lenne, mint 2020-ban Biden volt – Trumpnak pedig kezére játszik, hogy az elnökségének viszonylag kedvezőbb utólagos megítélése keveredik a Covid előtti idők iránti nosztalgiával (a feledés homályában hagyva magát a 2020-as évet, amikor még Trump volt az elnök). A különbségek növekedését azonban korlátozza az amerikai politika erősen polarizált állapota: a friss New York Times-felmérés szerint a várható szavazók több mint 90 százaléka húz a Demokrata vagy a Republikánus Párt felé, márpedig egy párt híveinek túlnyomó többsége – legalább 90 százalékuk az elmúlt választásokon – kitart a saját jelöltjük mellett. Ezek alapján a valódi ingadozó szavazók aránya igen csekély, ami persze nem jelenti azt, hogy róluk lemondanának a pártok, mert egy szavazó átfordítása mindig értékesebb, mint egy nem szavazó megnyerése (hiszen így nemcsak nyernek egy szavazatot, de az ellenfél veszít is egyet közben). De az erősen polarizált környezetben legalább ilyen fontos a saját bázis mobilizálása, és a hagyományos demokrata szavazók közti növekvő lemorzsolódás pecsételte meg végül Biden helyzetét, különösen amikor ez már a kongresszusi demokrata jelöltek sikerét is veszélyeztette.

2. Harris visszaadta a demokraták hitét a győzelemben, és egy csapásra megerősítette helyzetét a párt számára fontos választói csoportokban

Joe Biden visszalépése – aminek az elfogadottsága a végletekig megosztott amerikai politikában egyedülálló módon közel 90 százalékos, azaz pártállásra való tekintet nélkül szinte mindenki egyetért vele – leginkább megkönnyebbülést hozott a demokratáknak. Az fenntarthatatlannak tűnt, hogy napról napra a párt újabb politikusai szólítják fel az elnököt a visszalépésre, és ha nem is zuhant be Biden támogatottsága, a demokrata szavazótábort teljesen demoralizálta a belső vita, ráadásul arra se lehetett számítani, hogy Biden életkora bármikor lekerülne a napirendről.