Három olimpiával ezelőtti megalakulása óta az eddigi legnagyobb menekült csapat indult idén Párizsban, aminek színeiben Cindy Ngamba csütörtökön meg is szerezte az első bronzérmet. A 25 éves kameruni bokszoló még tizenegy évesen, családjával együtt menekült az Egyesült Királyságba. Egyszerre tanult bokszolni és angolul, és hiába lett háromszor is országos bajnok, brit állampolgárságot azóta sem kapott.

A 15 éve Angliában élő Ngamba gimnáziumi, majd egyetemi tanulmányai mellett kezdett bokszolni. A brit hatóságok néhány éve kis híján visszatoloncolták Kamerunba, de homoszexualitása miatt - a közép-afrikai országban a nyolcvanas évek óta börtönnel büntetik az azonos neműek közti szexuális kapcsolatot, és ezen még a kameruni elnök leszbikus lánya sem tudott változtatni -, végül menedékjogot kapott. Állampolgárságot viszont azóta sem tudott szerezni, hiába támogatta még a brit bokszszövetség is.

Ngamba kijutása az olimpiára már önmagában nagy szó, mivel ő a menekült csapat első bokszolója az olimpián. Csütörtökön az elődöntőben kikapott ugyan a panamai ellenfelétől, de így is bronzérmes lett. Ez a Menekültek Olimpiai Csapatának első érme.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság korán felismerte, hogy elkerülhetetlen lesz egy menekültekre vonatkozó új szabályrendszer kialakítása, az indulásuk lehetőségének megteremtése. Már csak azért is, mert a Helsinki Bizottság cikke szerint jelenleg mintegy százmillió menekült él világszerte: ha lenne külön országuk, az a tizenhetedik legnépesebb lenne a világon, megelőzve Iránt és Vietnámot.

Az igény valójában nem is a NOB-tól, hanem az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának akkor frissen megválasztott elnöke, Filippo Grandi felől érkezett. Grandi rájött, hogy a menekültek felkarolása a pozitív imázsépítéshez és politikai célokhoz sem utolsó, a kezdetektől a béke fontosságával kampányoló olimpiai mozgalom új jó ügy mögé állhatott be, a menekültügyi főbizottság pedig azért járt jól a ROT-tal (Refugee Olympic Team, a Menekültek Olimpiai Csapata), mert a sportolók, ha csak egy pillanatra is, de ráirányíthatják a figyelmet a menekültválság globális problémáira.

A közel tíz éve menekültellenes állami politikai kampányt folytató magyar kormány sok olyan dolgot láthatott tehát a párizsi olimpián, ami nem tetszett neki, a megnyitótól az algériai bokszolón át a menekült csapatig. Ngambára azonnal rá is szálltak a kormányzati médiabirodalom legolvasottabb lapjai. Az Origo a napokban például azt írta a bokszolóról, hogy

„a férfinak kinéző [Iman] Helif után a leszbikus ökölvívó az olimpia új sztárja”.

Az eredeti tízről harminchét fősre duzzadt menekült csapat versenyzői tizenegy országból érkeztek, kivétel nélkül a „nagy menekültkibocsátó” helyekről - például Szíriából, Afganisztánból, Iránból, Etiópiából, Eritreából, Venezuelából vagy Szudánból. A felkészülésük szempontjából fontosabb, hogy ezek a sportolók szinte mind nyugat-európai országokban kaptak védelmet: tízen Németországban, öten az Egyesült Királyságban, négyen Franciaországban élnek.

Az előző két olimpián a menekült sportolók nem értek el komolyabb eredményt. A csapatba kerüléshez a sportolóknak nemcsak elit versenyzőknek kell lenniük a saját sportágukban: menekültként kell élniük az őket befogadó országban, amit az ENSZ menekültügyi szervezetének is el kell ismernie. A kvótát szerzett játékosok a NOB végső döntése alapján jutnak ki az olimpiára.

Az olimpiai menekült csapat legismertebb arca az idén visszavonuló Juszra Márdini szír úszó, aki szintén úszó testvérével és társaival a tengeren hánykolódva több mint három órán át tolt egy hétszemélyes gumicsónakot, amiben tizennégyen ültek. Márdini - akinek történetéből játék- és dokumentumfilm is készült - nem a kiemelkedő időeredményeiről volt híres, csapattársaival együtt inkább tekintették őket sportoló menekülteknek, mint élsportolóknak, akik történetesen menekültek is.

Ngamba a Guardiannek adott interjúban azt mondta, ő csak egy a milliárdból: „Vannak menekültek, akik a belüket is kidolgozzák, és csak reménykedhetnek abban, hogy egy nap valaki majd felfigyel rájuk. A boksz nem könnyű, de semmi ahhoz képest, amit ezek az emberek életük során megtapasztaltak”.