Orbán Viktor idén október 23-án nyíltan hadat üzent Magyar Péternek és megígérte neki, hogy le fogja győzni. A miniszterelnök árulónak állította be a Tisza Párt vezetőjét, aki többek közt Manfred Weber fejvakarásért pitiző kutyusaként, a nemzetközi elit kiszolgálójaként, vagyis árulóként ábrázolt. Bár a nevét nem ejtette ki, rövid beszédén belül hosszan beszélt kihívójáról: megüzente neki és mindenkinek, hogy meg fogja vívni vele a harcot, és győzni fog. Mert mindig ugyanaz a vége:

„mi győzünk, ők veszítenek”.

Hogy mennyire direkt és magához mérten is mennyire harcias volt a kormányfő, az a tavalyi ünnepi beszédével összevetve igazán látványos. Orbán legutóbbi forradalmi megemlékezését Veszprémben tartotta (egy évvel korábban Zalaegerszegen), ezúttal visszatért a fővárosba, mintegy felhúzva (visszahúzva) a kesztyűt. Tavaly Brusznyai Árpád '56-os mártírt tette meg beszéde főszereplőjének - az ő történetével tudta alátámasztani a békepárti forradalmár narratíváját; és a háborús párhuzamokon túl alig merült el belpolitikai aktualitásokban.

Nem úgy most szerdán. Orbán a Millenárison megköszönte az árvízi mentésben résztvevőknek, az ország összefogásának jelentőségéről beszélt, majd rövid történeti áttekintés után ráfordult új kihívójára. Az '56-os történelemlecke annyiban volt érdekes, hogy végig a kollaboránsok és bábkormányok szerepét emelte ki: vagyis az árulókat. Azokat, akik megbízatásba kapták, annak idején a szovjetektől, hogy „a magyarokat a birodalmi érdekek szolgálatába állítsák". A birodalmak ugyanis finnyásak:

„ők azt szeretik, ha valaki behívja őket, (...) hogy legyen olyan magyar, aki végül behívja őket.”

És ők voltak azok, akik aztán koholt vádakkal, megfélemlítéssel, sarokba szorították és kifosztották saját honfitársaikat.

Talán nem felesleges megemlíteni, de ez volt az egyetlen mozzanat, ami ismerős lehetett a tavalyi, október 23-i beszédből. Akkor Magyar Péternek híre sem volt még, de Orbán már bőszen árulózott. Olyanokat mondott, hogy „újra és újra azok törnek ellenünk, akiket megmentettünk” és hogy a hazaárulók is a történetünk részei, „akár a balsors a himnuszban”. Idén március 15-én, Magyar feltűnése után, már határozottabban utalt ugyanerre: többek közt, Szabó Magdát idézve beszélt arról, hogy „árulót elfelejtjük, az áruló nincs, meghalt, nem is ismertük soha”.

Orbán szerint a szovjetek harminc-negyven év után legalább megértették a leckét és eltakarodtak az országból, ma viszont újra hasonló nyomás alatt állunk, és a nyomás történetesen a háborúpárti Nyugat irányából érkezik. Halottak százezrével, tüdőn lőtt európai gazdaság, égbe szökkenő árak, elvándorló befektetők, és küszöbön toporgó világháború.

Újra és újra azt a hamis és teljesen abszurd látszatot keltette, mintha ezt a háborút nem Oroszország, hanem az európai nagyhatalmak robbantották volna ki, és mintha Brüsszeltől kellene félteni az ország szuverenitását.

Az egyetlen újszerű elem az orbáni konspirációban az volt, hogy nem akarunk ukrán katonákat Magyarországon: „A győzelmi terv lényege a háború kiterjesztése. A tervben az áll, hogy Ukrajna azonnali NATO-meghívást kap. A háború színterét orosz földre helyezik át. A tervnek az is része, hogy miután a keleti fronton megvan a győzelem, Ukrajna vállalja, hogy az amerikaiakat helyettesítve egész Európa biztonságát garantálja saját, megerősített hadseregével. Vagyis mi magyarok egy reggel arra ébrednénk hogy ismét keletről jött szláv katonák állomásoznak Magyarország területén. Mi ezt nem akarjuk.”