Várakozásokhoz képest sima győzelme után Donald Trump másodszor fogja átvenni a világ első számú szuperhatalmának vezetését az “America First” szlogen jegyében. 2016 után sok mindent láthattunk abból, mit jelenthet ez az ő esetében a gyakorlatban. A lenézett nemzetközi intézmények és az unalmas diplomácia helyett a személyes karizma, a fenyegetőzés, a nyomásgyakorlás és a diktatúraskálán elért megfelelő pontszám esetén a big man bromance újszerű keveréke, amivel kőkemény eszközökkel is érvényesítené az amerikai érdekeket - vagy legalábbis magabiztosan beszél erről.

Januártól indul a Trump 2.0, és úgy tűnik, az America First második eresztésre lesz csak igazán erős.

A NATO-tagállamok szokásos fenyegetése februárban elért oda, hogy Trump arra bátorította Putyint, csináljon azt a védelemre nem eleget költő országokkal, amit csak akar. A Republikánus Pártból időről-időre meglebegtetik, hogy Amerika ki is léphetne a NATO-ból. Ennek kicsi a valószínűsége, az viszont már ténynek tekinthető, hogy a párizsi egyezményből Trump, aki szerint a klímaváltozás nem több, mint egy hoax, másodszor is kilépteti az Egyesült Államokat. Ugyanő otthagyta korábban az Unescót, a WHO-t és az ENSZ emberi jogi tanácsát is. Jobbszéli szuverenista képviselők részéről rendszeresen felmerül az is, hogy az ENSZ-ből is le kellene lépni.

Bár a Trump-mítosz erősen épít a személyes kapcsolatépítés jelentőségére, és a régi-új elnök szívesen fejezte ki a nagyrabecsülését Kim Dzsong Untól Hszi Csin Pingen át Putyinig autokraták iránt, az amerikai külpolitika nem a keleti diktátoroknak való alárendelődésről, s még kevésbé az elszigetelődésről szólt az első ciklusában.

Még Moszkvával szemben sem, de kínai viszonylatban hozzá kötődik a kereskedelmi háború kezdete, ami a mostani választási stratégiában már sokkal magasabb szintre vitt protekcionista ígéreteket hozott.

Ez persze részben csak retorika, és Trump személyiségvonásain túl stratégia is lehet a nagyotmondások mögött. A piac mindenesetre egyelőre inkább arra számít, hogy valódi deglobalizáció helyett csak kiigazítás jöhet, a fenyegetőzéseket pedig névérték helyett inkább tárgyalási alapnak érdemes tekinteni. Az azonban az eddigi kinevezésekből is látszik, hogy az amerikai külpolitika a következő években is mindent alárendelne a Kínával szembeni agresszív fellépésnek. Ez alapján valószínűbb, hogy bezárkózás helyett az erőpolitika fog érvényesülni, elsősorban Peking ellen, miközben az amerikai szerepvállalás Európában hátra sorolódik.