„Attól félek, Ukrajnába küldik, hogy öljön”

külföld
január 04., 15:47

A cikk a 444 és a The Reckoning Project együttműködésében készült. A The Reckoning Project újságírók és jogászok nemzetközi csoportja, akik háborús bűnöket dokumentálnak, hoznak nyilvánosságra és visznek el bíróság elé.

Artem és Katerina története most jelenik meg először a médiában.

Artem nadrágján sötét folt árulkodott a rettegésről. A nővére, Katerina mellette sírt. Körülöttük minden jéghideg, kísérteties fehérségbe burkolózott. Második hete tartott az orosz megszállás. A tinédzserek előtt két jól ismert férfi állt, falubéli szomszédaik, egyszerű emberek. Vajon hogy jutottak el idáig, hogy a háború ennyire ellenük fordította őket? Fegyverrel fenyegették a gyerekeket. Velük volt egy idegen férfi is, minden bizonnyal Oroszországból. Az idegen leadott néhány lövést, a golyók a gyerekek feje mellett süvítettek el. A fegyveresek rájuk üvöltöttek: „Takarodjatok innen a drágalátos Ukrajnátokba, és vissza ne merészeljetek jönni!”

photo_camera Illusztráció: Anastasiia Faizova

A saját falubéli szomszédaik már nem tekintették Ukrajnának az addigi otthonukat.

Katerina úgy rohant, mint még soha. Kétségbeesetten kapkodta a tüdejébe szúró jeges levegőt, hófehérbe burkolózott mezőkön botladozott, menekülés közben bele-bele süppedt a nedves, nehéz hóbuckákba. Az iszonyattól ő maga is olyan sápadt lett, mint a mindent beborító hó. Amikor végre halálra rémült nevelőanyja karjaiba omlott, egyetlen szót sem tudott kipréselni magából.

„Hol az öcséd?”

Aznap Katerina csak annyit tudott mondani: „Elfutott. Nem fog visszajönni.”Több mint két év telt el azóta, és sem Katerina, sem nevelőanyja, Oksana nem látta viszont Artemet. Senki nem tudja, fogják-e még látni valaha.

Árvaházból anya karjai közé

Az akkor 10 éves Artem és a 12 éves Katerina 2015-ben lépett be Oksana életébe, amikor a nő egy harkivi árvaházból fogadta be a gyerekeket a régió egy festői kis falujában található tágas, jómódú, meleg otthonába. Azonnal a szívéhez nőtt az életvidám, szelíd, érdeklődő kislány. A fiú zárkózottabb volt, de akkoriban nem tűnt úgy, hogy bármi gond lenne vele.

Mindketten fiatalabbnak tűntek a koruknál, egyikük sem tudott írni és olvasni, nem tudták, hogyan kell leolvasni az órát, fogalmuk sem volt arról, mi az a naptár, és egymáson kívül az égvilágon nem volt semmijük. Katerina két számmal nagyobb cipőben, Artem pedig lyukas, elnyűtt tornacipőben érkezett új otthonába.

Már az első napon „anyának” szólították Oksanát. A nő azonnal tudta, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy a két kis Maugli-szerű gyerek megnyíljon és emberhez méltó élete legyen.

photo_camera Illusztráció: Anastasiia Faizova

Néhány nappal azután, hogy hazavitte a gyerekeket az árvaházból, Oksana döbbenten értesült arról, hogy korábban Artem és Katerina is pszichiátriai kezelés alatt állt. Sokáig nem értette, miért, hiszen semmi szokatlant nem vett észre rajtuk. Akkor kezdett gyanút fogni, amikor Katerinát hallucinációs rohamok kezdték kínozni. Egy évvel az érkezésük után a lánynál mentális zavart diagnosztizáltak, így megfelelő kezelést kaphatott. Katerina mindezzel együtt átlagos tinédzser maradt: iskolába járt, szenvedélyesen imádott rajzolni, mindenben szorgalmas volt, és arról álmodott, hogy egy nap majd burkoló lesz.

Artem személyisége nagyon más volt, nehéz volt mit kezdeni vele. Hogy oldja a magányát és kiszakítsa a mindennapi küzdelmekből, Oksana különféle gyerektáborokba küldte nevelt fiát, ahol ugyan jól érezte magát más gyerekek társaságában, de otthon, a faluban többnyire magányos maradt. „Valószínűleg az egyetlen, akihez igazán közel állt, az édesanyám és én voltunk” - mondta Oksana.

A fiú könnyen befolyásolható volt, és pszichésen éretlen maradt. Bár hamar megtanult írni és olvasni, semmi sem érdekelte igazán. Amikor az érdeklődési köréről kérdeztük, Oksana egy pillanatig habozott, majd bizonytalanul azt mondta: „Őszintén szólva, legjobban a halál érdekelte.” A pubertáskorban Artemen az agresszió jelei kezdtek megmutatkozni, és bár ez soha nem terjedt ki az emberekre, a kisállatokkal szemben gyakran kegyetlen volt. Nem sokkal a teljeskörű invázió előtt felerősödtek az agresszív kirohanásai, gyakoribbá váltak a hallucinációi. Az állapota olyan aggasztó lett, hogy a pszichiátriára került, a család azonban nem kapott végleges diagnózist, ahhoz még további vizsgálatokat kellett volna elvégezni egy másik intézményben. Artem csak nyugtatókat kapott, de az állapota nem sokat javult.

2022 januárjában engedték haza. Nem sokkal később Vlagyimir Putyin megindította az orosz hadsereget Ukrajna ellen. Artem ekkor csak 16 éves volt, még iskolába járt.

Élet rakéták alatt, oroszbarát szomszédok között

Az orosz határ menti száz fős falut, ahol a testvérek éltek Oksanával, annak bátyjával és édesanyjával, nagyon hamar megszállták az oroszok. Sok közeli településhez képest ők mégis szerencsésnek mondhatták magukat, mert náluk nem állomásoztak orosz katonák, viszont két család kivételével a falubeliek oroszbarátok voltak. Ezzel ugyan mindannyian tisztában voltak, de azt nem is sejtették, hogy hamarosan a saját bőrükön tapasztalják meg.

A Harkiv irányába tartó rakéták napi rendszerességgel süvítettek el otthonuk felett. A bombázások miatt elment az áram és a víz is, utóbbiért egy közeli kúthoz kellett járniuk.

photo_camera Illusztráció: Anastasiia Faizova

Az életük annyira elnehezült, hogy Oksana nem akart ilyen körülmények közt a faluban maradni, de egy szerencsétlen véletlen miatt mégsem tudtak elmenekülni: nem sokkal az invázió előtt elromlott az autójuk. Oksana bátyja próbálta megbütykölni, hogy maguk mögött hagyhassák a mindennapi bombázást, a rakétákat, a szűnni nem akaró félelmet.

Egy szürke, borongós napon Oksanának rossz előérzete támadt, nyugtalan volt, maga sem tudta, miért, ezért amikor a gyerekek elkéretőztek, hogy vízért mehessenek, megtiltotta nekik. Így tett a garázsban autót szerelgető bátyja is. De egyikükre sem hallgattak: Artem és Katerina késő délelőtt fogta a kannákat, és elindult vízért a kútra.

Ez volt az utolsó nap, amikor együtt látták őket.

Családi házból fegyverraktár

A kút fele sétálva Katerina és Artem megpillantott két falubelit, akik épp egy elhagyatott házba léptek be. A gyerekek oldalát rettentően furdalta a kíváncsiság, mi történhet odabent, így minden óvatosságukat sutba dobva úgy döntöttek, tesznek egy kis kitérőt a kút előtt.

A házban sötét volt ugyan, de a fegyvereket így is észrevették. A következő pillanatban a két falubéli már el is kapta őket. Csak ekkor döbbentek rá, hogy az ismerősök is fel voltak fegyverezve. Nem számított, hogy évek óta ismerték a gyerekeket: dróttal összekötötték a karjukat, Artem övével egymáshoz kötözték őket, majd rádión hívtak valakit. Ekkor jelent meg a lakatlan házban egy 55 év körüli, zömök, sörétes puskás férfi, aki nem sokkal a 2022 februárja előtt költözött a falu szélére. A helyiek nem igazán ismerték, Oksana is csak egyszer keresztezte az útját, annyira emlékezett csak, hogy erős orosz akcentussal beszélt. Miután az orosz csapatok támadást indítottak Ukrajna ellen, összejöveteleket kezdett szervezni a faluban, ahol orosz nyelvű újságokat és Kijev felszabadításáról szóló híreket osztott meg a helyiekkel. (A férfi nem sokkal azelőtt tűnt el nyomtalanul, hogy a felszabadító ukrán csapatok bevonultak a faluba. A házában rengeteg orosz élelmiszert és egy orosz tiszti egyenruhát találtak.)

„Ezek nácik, meg kell szabadulnunk tőlük” - közölte, amikor megérkezett.

Mindeközben a gyerekek távozását felfedező Oksanát egyre jobban elöntötte az aggodalom: Katerina és Artem túl régóta elmentek már otthonról. A téli napok rövidek, tudta, hamarosan besötétedik, nem akarta, hogy háborús időben ilyen sokáig kimaradjanak.

Amikor lövéseket hallott, azonnal tudta, hogy valami visszafordíthatatlanul szörnyű dolog történik. A mély hóban kóvályogva szólongatta a gyerekeket, de hiába. Órákig kereste őket, amikor végre megpillantotta a hóban tántorgó, átfagyott és reszkető lányát, Katerinát. Otthon Oksana és a bátyja próbálták felmelegíteni a didergő lányt, és egész éjjel mellette maradtak. Azon kívül, hogy Artem eltűnt, Katerina semmit nem mondott.

photo_camera Illusztráció: Anastasiia Faizova

Cserben hagyták a szavak, nem tudott beszélni.

Másnap, ahogy kezdett magához térni a sokkból, apránként felidézte, mi történt az elhagyatott házban. Elmesélte, hogyan pillantották meg, hogy a falubéli férfiak fegyvereket válogatnak, és hogy a szoba úgy nézett ki, mint egy raktár. Katerina hangja néha elcsuklott a sírástól, majdnem két órába telt, mire az egész történetet el tudta mondani. Oksana így tudta meg, hogy a három férfi kiterelte a síró gyerekeket a mezőre, ahol több lövést is leadtak a fejük felett.

photo_camera Illusztráció: Anastasiia Faizova

„És Artem?” - kérdezte Oksana. „Életben van?”

„Azt hiszem, igen” - válaszolta a lány.

Oksana tajtékzott, Katerinával együtt átment a szomszédba. „Mondtam, hogy tűnjetek el innen!” - kiabált rájuk a szomszédjuk. - „Lelőlek titeket mind, most már a mi hatóságaink a górék!”

Artem nélkül mentek haza. A történteket Katerina nagyon nehezen heverte ki, rémálmok gyötörték, ráadásul a gyógyszere is fogytán volt. Oksana próbálta elterelni a figyelmét, és minél több feladatot adni neki, például kukoricát őröltek, hogy a lisztből sütni tudjanak valamit. Ekkorra ugyanis a család már kezdett kifogyni az élelemből. Oksana igazi családfőként igyekezett a jó dolgokra koncentrálni, ragaszkodott hozzá, hogy mindig közösen üljenek az asztalnál, hogy érezzék, bár Artem nincs velük, ők még mindig együtt vannak, melegednek a tűzhely mellett. De valójában egyetlen céljuk volt csak: túlélni a következő napot is.

Házkutatások és razziák

Artemről nem tudtak semmit, de Oksana nem volt hajlandó lemondani a fiáról. Néhány nappal azután, hogy a gyerekekre rálőttek a mezőn, sikerült felvennie a kapcsolatot a szintén orosz megszállás alatti Vovcsanszk polgármesterével, aki megígérte, segít megtalálni Artemet. A fiúnál nem volt semmilyen irat, amikor vízért indult.

Közben Artem iskolájának igazgatója arról értesítette Oksanát, hogy a fiát látta valaki. A megkönnyebbült Oksana ismét felvette a kapcsolatot a vovcsanszki polgármesterrel, de ő azt közölte vele, hogy Artem ügye még mindig megoldatlan. (Azóta már kiderült, a polgármester az orosz megszálló erőkkel kollaborált, az ukrán hatóságok hazaárulással vádolják.)

Amikor Oksana legközelebb beszélt vele, a polgármester azt mondta, hogy a fiút megtalálta a rendőrség, és a gyermekvédelmi osztály megbízott vezetője elvitte valahová. A rendőrség még aznap megérkezett Oksanához. Az ismerős rendőr láttán érzett megkönnyebbülés villámgyorsan szertefoszlott, amikor az csendre intette a nőt.

„Azt hittem, hogy közülünk való, de kiderült, hogy átállt.” - emlékszik vissza Oksana. A rendőr mögött egy alacsony, vörös hajú, sárga szemüveges férfi állt, akiről kiderült, hogy az FSZB, azaz az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat tagja. Átkutatták a nő számítógépét és telefonját. A hat órán át tartó házkutatás során Oksana kérdezgetni kezdte őket, hol van a fia. „Fél visszajönni ide, mert megölnék” - hangzott a felelet. „Nem te akarod megölni?” Az FSZB-s férfi közölte Oksanával, hogy Artem biztonságban van egy közeli városban, de még nem tér haza. Ekkor Oksanának semmilyen konkrét információja nem volt nevelt fia hollétéről, ellentétben azokkal a férfiakkal, akik épp a házát és az életét vizsgálták át négyzetcentiméterenként. Ez csak az első volt a házkutatások hosszú sorában, amit a családnak el kellett tűrnie.

Hamarosan jött az újabb házkutatás, ami alatt orosz katonák vitték el Katerinát, hogy külön is kihallgassák, miután pedig visszahozták, azzal fenyegették a lányt, anyját és nagybátyját, hogy lelövik őket. A fegyveres férfiak a belgorodi orosz nemzeti gárda tagjaiként mutatkoztak be, és azt állították, parancsot kaptak arra, találjanak bizonyítékot, „hogy a család náci".

A falut 2022. május 10-én szabadította fel az ukrán hadsereg, utána az oroszok folyamatosan ágyúzták a települést. A drónok megállás nélkül felettük repkedtek, így napközben lehetetlen volt elhagyni a házat. Oksanaék akkor döntöttek a menekülés mellett, amikor már a túlélés lehetetlenné vált.

Front a faluban

Június vége volt. A házak 5-10 perc alatt leégtek. A front ismét áthaladt a falun, és az oroszok megint közeledtek. Néhány száz méter, és már látni lehetett őket. Amikor az érkező oroszok házról házra járva gyújtogatni kezdtek, Oksana a bátyjával és Katerinával együtt a menekülés mellett döntött. Ekkorra Oksana szinte szellemmé váló, idős édesanyja már annyira gyönge volt, hogy járni sem tudott, őt egy talicskában tolták. Mindannyian éheztek. Együtt várták a pillanatot, amikor a lövések kicsit eltávolodnak a főútról, hogy az ukrán állások felé vehessék az irányt. „Nem tudtunk gyorsan haladni, semmi erőnk nem maradt, annyira lefogytunk” - emlékszik vissza Oksana. Az út legveszélyesebb szakaszát egyszerre aknák és holttestek övezték. Nyolc kilométert vánszorogtak így, remélve, hogy nem kezdődik újra az ágyúzás, amikor végre ukrán katonákkal találkoztak, akik Harkivba vitték őket. Két nappal e pokoli út után Oksana a rendőrségre ment, hogy bejelentse nevelt fia eltűnését. Még aznap felhívta egy barátja, aki közölte, hogy Artem jelentkezett nála.

Oroszországból.

Hírek Oroszországból

Ahogy teltek a napok, Oksanának sikerült néhány dolgot kiderítenie örökbefogadott fiáról, de a szíve egyre inkább elnehezült. Azt hitte, ha sikerül bármilyen apró kis információmorzsát összegyűjtenie Artemről, az csak jobb lehet, mint a teljes tudatlanság, mint amiben akkor élt, de tévedett. Döbbenten értesült arról, hogy egy barátjával folytatott beszélgetésben Artem Oroszországot dicsérte. Helyi internetes oldalakat böngészve tudta meg, hogy miután elmenekült a fegyveresek elől, a fiú valahogyan az orosz megszálló katonai erők bázisaként szolgáló vovcsanszki gyárba került. Az a hír járta, hogy mesterlövésznek képezték ki. Amikor az ukrán hadsereg felszabadította Vovcsanszkot és a környező területeket, a még mindig kiskorú Artem azokkal az orosz katonákkal együtt „menekült” Oroszországba, akikkel a gyárban együtt kellett élnie.

photo_camera Illusztráció: Anastasiia Faizova

Azoknak az információknak a nagy része, amelyekre Oksana bukkant, nem megerősített. Látott azonban fényképeket is, amiket nehéz nem tényként kezelni. Szinte sokkos állapotba került, amikor egy kollaboránsokkal foglalkozó Telegram-csoportban meglátott egy fotót Artemről orosz egyenruhában, fegyverrel a kezében. Mit látott a képen a 17 éves nevelt fián? Egy rettegő, mentálisan nem teljesen egészséges gyereket. „A fegyvert biztosan azok adták a kezébe, akik a fényképet készítették róla… Artem minden bűne annyi csupán, hogy hagyta, lefotózzák" - vélte Oksana.

Oksana talált egy másik fotót is, amitől még inkább összeszorult a szíve. Ezen Artemet egy felnőtt, nem szláv külsejű orosz katona öleli magához. Mindketten félmeztelenek a képen. A kép még most is elborzasztja Oksanát, aki a mai napig nem tudja, Artem nem lett-e szexuális erőszak áldozata az orosz katonák között.

Nem sokkal azután, hogy a fentiekről tudomást szerzett, Oksanát Oroszországból idegenek kezdték telefonon zaklatni, akik Artemnek adták ki magukat. Gúnyosan „anyának” szólították, sértegették, szidalmazták, és azt követelték tőle, hogy küldje el Artem iratait. Az idegen, durva, követelőző hangok a telefonban gyűlölettel telve fröcsögtek Ukrajnáról és az ukránokról. Oksana csak tűrt és tűrt, miközben legbelül tudta, hogy egyik sem az ő fia.

Artem egy év után végül maga vette fel a kapcsolatot a nevelőanyjával. Utolsó hangüzeneteiben megköszönte Oksanának, hogy megtanította őt dolgozni és helyesen élni. Elmondta neki, hogy nagyon szeretne visszatérni Ukrajnába: „Anya, haza akartam menni, de rettegtem, hogy lelőnek. Mindenképp haza akarok menni, haza, a faluba, én már semmi mást nem akarok az élettől.”

photo_camera Illusztráció: Anastasiia Faizova

Rokonai 2024 tavaszán hallották utoljára Artem hangját, de a telefonszámok, amiken a fiú hívta őket, már nem élnek.

A legnagyobb félelem

Több mint két év telt el azóta, hogy Artem testvérével együtt elrohant a lakatlan házból, ahol saját falubelijeik, és minden bizonnyal egy orosz katona lőtt rájuk. Azóta nagykorú lett, de mentális zavarai miatt nem valószínű, hogy a történtekért és a tetteiért felelősségre vonható.

Pont emiatt semmit nem lehet tényként kezelni abból, amit Artem a családjának mondott ritka oroszországi hívásai során. Sem az, hogy Moszkva környékén él, sem az, hogy egy benzinkúton dolgozik. Valószínűleg az oroszok nem végezték el rajta a diagnózishoz szükséges vizsgálatokat, így megfelelő kezelést sem kap. Azt sem tudni, hogy a mindennapjait megnehezítő rémálmok és hallucinációk gyötrik-e még.

Amióta Artem és Oksana közt megszakadt a kapcsolat, a nő nem tud szabadulni a legnagyobb félelmétől: „Attól félek, hogy a frontra küldik, és Ukrajnába megy ölni. Az lenne a legrosszabb. Tudom, hogy ő is fél ettől.”

Legalább annyira, mint amennyire Artem az amúgy oly vágyott ukrajnai hazatéréstől félhet. Az ukrán rendőrség ugyanis közölte Oksanával, hogy hazatérése esetén Artemre börtönbüntetés várhat az orosz katonai erőkkel való együttműködés miatt.

Kiszolgáltatottság

A különböző módokon Oroszországba került ukrajnai gyerekek jelentős része szociálisan kiszolgáltatott családokból származik. Vannak köztük olyanok, akik árván maradtak, vagy akik nevelőszülőkhöz kerültek, mivel vér szerinti szüleik valamilyen okból kifolyólag nem tudtak róluk gondoskodni.

Dmitro Lubinets ukrajnai ombudsman szerint Oroszország azon törekvése, hogy az Oroszországba deportált - vagy a megszállt keleti területeken élő - ukrán tinédzserekből katonákat csináljon, Vlagyimir Putyin szélesebb körű, az ukrán identitás eltörlésére irányuló erőfeszítéseinek része. Moszkva számára ez lehetőséget teremt arra is, hogy a fronton jelentkező létszámproblémáin könnyítsen. Az ukrán hatóságok több alkalommal tapasztalták, hogy az oroszok az elfoglalt területeken élő ukrán lakosság egy részét erőszakosan mozgósítják. Minden, Oroszországban levő ukrán tinédzser felkerül az orosz hadsereg (toborzó)listájára, amikor betölti a 18. életévét. A Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága szerint a genfi egyezmények értelmében törvénytelen, ha egy megszálló hatalom a helyi lakosságot arra kényszeríti vagy nyomást gyakorol rá, hogy a fegyveres erőiben szolgáljon. A Human Rights Watch szerint Oroszország ezzel háborús bűnt követ el.

Ez a gyakorlat nem új az orosz hatóságok részéről, a Krím 2014-es annektálása példaként szolgál arra, Oroszország hogyan használja fel katonai célokra a megszállt területeken élő gyerekeket. A megszálló közigazgatás továbbra is katonai szolgálatra sorozza be a krími lakosokat. 2015 óta több mint 34 000 krímit, többségükben ukrán állampolgárokat, soroztak be így be az orosz hadseregbe. Közülük több százan – az elérhető nyilvántartások alapján is – meghaltak, néhányan alig 20-21 éves fiatalok voltak. Ők még a Krím illegális annektálása előtt születtek Ukrajnában, de az orosz hadseregben vesztették életüket, az Ukrajna elleni invázió során.

Egyelőre nem tudni, Artemre is ez a sors vár-e. Annyi bizonyos, hogy amikor utoljára beszélt azzal a nővel, akit anyának hív, vissza akart térni Ukrajnába. Azt is tudjuk, hogy orosz katonák befolyása alatt állt.

A történet szereplőinek nevét biztonsági okokból megváltoztattuk, arcukat ugyanezen megfontolásból nem mutatjuk meg. Illusztráció: Anastasiia Faizova

Korábban cikksorozatban foglalkoztunk az Ukrajnából Oroszországba hurcolt gyerekek ügyével:

  • Írtunk arról, hogy a háború Ukrajna jövőjéért, az ukrajnai gyerekekért is folyik, akik a háború legvédtelenebb és gyakran láthatatlan áldozatai közé tartoznak
  • Foglalkoztunk azzal, hogyan kerülnek a megszállt területeken élő ukrajnai gyerekek az oroszokhoz, milyen módjai vannak a kényszerített oroszosításnak, és ki ennek az egésznek a főszervezője.
  • Írtunk arról is, hogyan harcolnak az ukránok az idő ellen, milyen esélyeik és lehetőségeik vannak az elhurcolt ukrajnai gyerekeknek, hogy visszatérhessenek Ukrajnába, mit tehetnek a szülők és az ukrán állam azért, hogy hazavigyék őket.

Partnerek

Ez a cikk a The Eastern Frontier Initiative (TEFI) projekt keretében készült. A TEFI közép- és kelet-európai független kiadók együttműködése, amelynek keretében a közép-európai régió biztonságával kapcsolatos kérdéseket járjuk körbe. A projekt célja, hogy elősegítse a tudásmegosztást az európai sajtóban, és hozzájáruljon egy ellenállóbb európai demokráciához.

bellingcat logo sme logo wyborcza logo pressone logo

A Magyar Jeti Zrt. partnerei a projektben: Gazeta Wyborcza (Lengyelország), SME (Szlovákia), Bellingcat (Hollandia), PressOne (Románia).

A partnerség közös, angol nyelvű honlapja az alábbi linken érhető el: https://easternfrontier.eu/

A TEFI projekt az Európai Unió társfinanszírozásával valósul meg. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.