• Sok hatásos beszéd hangzott el idén Münchenben, a szavak szintjén az európai vezetők már alkalmazkodtak az új geopolitikai realitásokhoz.
• Sokéves tabuk dőltek meg, továbbra sincs vége a történelemnek, szinte minden arról szólt, mi mindent tudna átvállalni Európa Amerikától.
• Begyűrűzött a biztonságpolitikába a kultúrharc és a civilizációs pusztulás kérdése is.

A müncheni biztonságpolitikai konferencia 1963-ban mintegy hatvan meghívottal indult, mára viszont nyilvánvalóan kinőtte a Bayerischer Hof szálloda szűk folyosóit, kaotikus, zsúfolt, áttekinthetetlen rendezvény lett, rengeteg eseménnyel és megszámlálhatatlan résztvevővel. Éppen ezért nehéz is meghatározni, mi volt az idei konferencia fókuszában, de néhány téma egész biztosan kiemelhető.

Határozott szavak, merész víziók

A Marco Rubio-beszéd ürügyén már tárgyalt transzatlanti együttműködés kérdése mellett az idei müncheni biztonságpolitikai konferencia (MSC) fő témája Európa stratégiai önállósága volt. A rendezvényen megjelent összes fajsúlyosabb európai vezető foglalkozott a kérdéssel. Azt is hozzá kell tenni, hogy bár számos találkozó történik a Bayerischer Hof médiától hermetikusan elzárt szárnyaiban ezekben a napokban, nyilván nem Münchenben döntenek a világ nagy kérdéseiről. Az évenként megrendezett konferencia azonban híven illusztrálja, melyek épp a legfontosabb geopolitikai töréspontok a világban, és ez fokozottan így volt az idén.

Az idei konferenciát hetekkel azután rendezték, hogy Mark Carney Davosban eltemette a szabályalapú régi világrendet, majd Mario Draghi hitet tett amellett, hogy az EU jövőjét a föderációvá alakulás jelenti, ezért nem meglepő módon ezek a gondolatok gyakran felbukkantak a rendezvényen is. A történelmi idők jele, hogy Münchenben olyan dolgokról beszéltek európai vezető politikusok, amelyek még tavaly ilyenkor is elképzelhetetlenek lettek volna. A szükség azonban nagy úr: mióta Donald Trump második elnöksége nyilvánvalóvá tette, hogy az Egyesült Államokra már nem lehet úgy számítani az európai biztonságpolitika szempontjából, ahogy előtte évtizedekig lehetett, a kontinens rákényszerült, hogy felgyorsítsa saját védelmi önállóságának kiépítését, és korábban tabunak számító integrációs és fegyverkezési lépéseket is napirendre vegyen.

Münchenben most nem hangzott el a Carney-beszédhez mérhető felszólalás, viszont jó pár egyformán fontos beszédet hallhattunk.

• Friedrich Merz szerint a szabályalapú világrend elmúlásával beléptünk a nagyhatalmi „buldózerpolitika” korszakába, ezért sürgette Európa katonai önállóságának növelését és a függőségek csökkentését. A hagyományosan atlantista politikai irányvonalból érkező német kancellár emellett elutasította a MAGA-típusú kultúrharcot is.
• Emmanuel Macron elutasította az Európa hanyatlásáról szóló vádakat, és védte az európai modellt a dezinformáció és a közösségi média túlkapásai ellen. A francia elnök szorgalmazta Európa geopolitikai hatalommá válását: hosszú távú stratégiai gondolkodást, mély csapásmérő képességek fejlesztését, valamint Franciaország nukleáris elrettentésének európai szintű újragondolását.
• Keir Starmer brit miniszterelnök alvó óriásnak nevezte Európát, amelynek fel kell ébrednie és a saját lábára kell állnia a védelem terén, csökkentve a túlzott amerikai függőséget. De az igazán fontos az volt, hogy hitet tett a mélyebb brit–európai védelmi integráció mellett, miközben kijelentette: „Nem vagyunk már a brexit éveinek Britanniája.”
• Ursula von der Leyen életre keltené Európa kölcsönös védelmi záradékát, illetve felgyorsítaná az uniós döntéshozatalt, és ebben az egyhangúlag elfogadott döntések helyett a minősített többségi döntésekre támaszkodna. Az Európai Bizottság elnöke sürgette továbbá egy új európai biztonsági stratégia kidolgozását a stratégiai képességek fejlesztésével és nagyobb védelmi beruházásokkal.

Ezek a beszédek mind egy irányba mutatnak: egy önállóan cselekvő, számottevő katonai erővel rendelkező, határozott Európa felé. A szavak szintjén tehát tényleg nagy változások történtek.

Sok a beszéd, kevés a tett

Jó néhány tényező gyengíti azonban a határozott szavakat és merész víziókat: mindenekelőtt az, hogy Starmernek jó eséllyel hetei vagy hónapjai vannak csak hátra miniszterelnökként, míg Macron egy év múlva biztosan távozik, és helyette könnyen jöhet egy egész más víziókat dédelgető francia vezetés.

A nagy elhatározások nemritkán elhalnak továbbá az EU-bürokrácia dzsungelében, és a folyamatot számos további akadály nehezíti, a francia és brit költségvetési nehézségektől kezdve az európai védelmi együttműködés strukturális gondjaiig, amit a francia–német–spanyol közös vadászgépprojekt, a FCAS friss kimúlása is mutat.

Az elemzők szerint egyébként is jellemző az európai vezetésre, hogy túl sok a beszéd és kevés a tett.

Ilyen például Ulrike Franke, az európai és a német védelmi politika kutatója szerint a közös védelmi beszerzések kérdése: „Ez nemcsak olcsóbbá, hanem összehangolhatóbbá is tenné a fegyvereket. Így egyszerre is működhetnének, és könnyebben cserélhetők lennének. Európa sokat beszél erről, de túl keveset tesz a gyakorlatban” – mondta a Focusnak.

Ugyanezt rótták fel a Politico által megkérdezett német elemzők Merznek, és most kíváncsian figyelik, hogy a kormány az új irányvonalat kézzelfogható képességekre és konkrét döntésekre fordítja-e le. Volt azonban olyan terület Münchenben, ahol az is új fejleménynek számít, hogy egyáltalán beszélnek róla.

Kell-e európai atomfegyver?