Négy nap telt csak el a NER bukása óta, de már most minden várakozást felülmúl, amit látunk. Annál inkább, mert hiába volt már részünk gonosz, elnyomó rendszerekben, ilyen gyors összeomlást soha nem láthatott ez az ország. Még amire emlékezhetünk, azaz a Kádár-rendszer agóniája is hiába volt katartikus élmény sokunknak, gyorsnak és hirtelennek biztosan nem nevezhetjük.

Most pedig kártyavárként dől össze a nem is olyan régen még megdönthetetlennek hitt rezsim, olyan sebességgel, hogy minden egyes nap annyi minden történik, mint máskor évek alatt sem. A vasárnapi választás óta mintha nem három nap, hanem három hét telt volna el, annyira sűrű volt ez a rövid időszak. Nem csoda, hogy az agyunk nehezen bírja feldolgozni mindezt.

A helyzet maximum külföldi példákból lehet ismerős, vagy a szépirodalomból. Ottlik Géza a múlt század legnagyobb magyar regényében például mesterien leírta pont azt, amit most érezhetünk sok millióan – pedig ő nem politikai rendszerről ír az Iskola a határonban, hanem tíz-egynéhány éves kisfiúkról, akik felnőtt kollégáikat megszégyenítően hatékony bűnszervezetet működtettek egy eleve rideg és hierarchikus katonaiskolában. A Merényi nevű fiú vezette csoport tagjai „erőszakoskodtak, raboltak, verekedtek, basáskodtak, hatalmi klikket szerveztek”, a többiek pedig igyekeztek jó képet vágni a dologhoz, nem szembekerülni velük, így rendezkedtek be a túlélésre.

Aztán egyik nap hirtelen az egész szétesett, mindenkit meglepve. Annyira, hogy amikor a banda leggonoszabb tagja valahogy kiszabadult, azzal se tudtak mit kezdeni:

„Nem találgattunk, és nem beszélgettünk róla. Beértük a tényekkel. Hat üres ágy. A Varjú visszajött a fogdából. Két napig járkált hamuszürke arccal. Óráról órára, percről percre várta, hogy mit csinálunk vele. Aztán nem bírta tovább. Vakbélpanaszokat szimulálva kórházba ment, onnét kivitték külső kórházba, és örökre eltűnt. Hét üres ágy állt a hálóteremben.”

Ilyesmit látunk most is. Akik három napja még magyarázták a megmagyarázhatatlant, ma már pontosítanak, finomítanak. Tizenhat év után hirtelen eszükbe jut szóba állni a sajtóval, és kiderül róluk, hogy képesek Ukrajnán, Zelenszkijen és Brüsszelen kívül másról is beszélni. Győzködnek, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint mi vagyunk, csak a munkájukat végezték. Orbán egykori mindenható sajtósa már a nürnbergi védekezést, a parancsra tettemet is bedobja. Tiborcz István üzlettársának pedig nincs is baja a Tisza gazdaságpolitikájával.

A Fidesz közben nagyon is tervszerűen készül a túlélésre: előretolják az emberarcúakat, Gulyás Gergelyt és Cser-Palkovics Andrást, győzködnek, hogy ez csak sima kormányváltás, ahogy demokráciákban szokás. A húzónevek persze eltűnnek, háttérbe húzódnak, az sincs kizárva, hogy egyszer majd „külső kórházba” viszik őket. Mindeközben azért arra is jut energia, hogy páran a szerepükben maradjanak, hogy a kemény mag se csalódjon. Orbán Balázsra osztják a dzsungelben a fegyverletétel után is harcoló, utolsó japán katona szerepét: az ő Facebook-oldalán ugyanúgy robog tovább a hülyevonat, mintha mi sem történt volna. A CÖF 2.7 milliós „nemzeti” szavazótáborról delirál, Szentkirályi Alexandra már a „patrióta jobboldal” újjáépítéséről beszél. Az orosz „diplomaták” még mindig úgy járnak be a külügybe, mintha ez teljesen elfogadott lenne Európában.