Unom Donald Trumpot. Tizenegy évvel ezelőtt blogoltam először a politikai szerepléseiről (bevallom, én is azok között voltam, akik nem számítottak arra, hogy a republikánus pártelit ellenében meg tudja szerezni a 2016-os elnökjelöltséget), azóta cikkekben, előadásokon, egyetemi órán stb. foglalkoztam különböző módokon a mindenféle dolgaival. Persze ettől még nem kellene unni, jelenthetne – és nyilván jelentett is sokszor – Trump tevékenysége újabb és újabb szakmai kihívásokat. De közben a politikatudomány eszközeivel nehéz már bármit mondani arról, hogy miért van aránytalanul sok szó kampányrendezvényein férfi és női fenekekről, miért büszkélkedik egy demenciatesztről úgy, mintha az az intelligenciát mérne, vagy hogy a személyes sértettségen túl milyen komolyabb politikai érdek fűződhet Norvégia leszarozásához.

A nemzetközi kapcsolatok különféle elméletei vagy a külpolitikai elemzés változatos módszerei ettől még számos eszközt kínálnak arra, hogy megértsük egy ország – történetesen a nemzetközi rendszer egyik legnagyobb hatalommal rendelkező országa – viselkedését a világban. Trump politikai felfutása mindenképpen tünete is volt az Egyesült Államok válságjelenségeinek, és mivel a döntései súlyos következményekkel járnak mindenki számára, fontos feladat legalább megpróbálni értelmezni, mit miért tesz. Mégis eközben nehéz szabadulni a gondolattól, hogy napjaink amerikai külpolitikája mögött más magyarázó logika nincsen, mint a szimpla anyagi haszonszerzés, abból is a legfelsőbb szintekig mindent átszövő családi korrupció, ami például Jared Kushner közel-keleti diplomáciáját is jellemzi.

De az elemzők esetleges unalmánál érdekesebb kérdés, hogy az amerikai választók is ráuntak-e Trumpra – amiről a keddi választások eredménye után várhatóan többet is mondhatunk majd. A felmérések alapján mindenesetre a közhangulat az, hogy az amerikaiak frusztráltak és csalódottak, mert nem azt kapták Trump második elnöksége alatt, amire számítottak. Fontos választói csoportok fordítottak hátat a hivatalban lévő elnöknek, és a legfrissebb kutatások már-már földcsuszamlás jellegű demokrata áttörést jeleznek előre.

A frusztráltság mellett egyfajta fásultság is megfigyelhető, főleg a tipikusan a republikánusok uralta államokban és megyékben. A New York Times utolsó országos felmérése szerint a republikánusok közt 80 százalék körül, 2024-es szavazói körében 76 százalékon van az elnök támogatottsága, ami még mindig elég magas, de jelez lemorzsolódást, és ez még világosabban megmutatkozik a választások iránti lelkesedésben. Olyan, máskor biztosan republikánusokra szavazó államokban, mint Texas vagy Kansas, Trump népszerűsége a negatív tartományba csúszott, ráadásul a korai szavazási statisztikák is egyértelmű különbséget mutatnak a 2024-es Harris-, illetve Trump-szavazó megyék között időarányosan. Óvatosan lehet csak következtetéseket levonni ezekből az adatokból, hiszen azt nem tudhatjuk, hogy aki elment, az hogyan szavazott, ahogy azt se, hogy a választás napján ki hogyan mozgósít, de az előzetes jelek inkább alátámasztják a republikánus apátiáról szóló vibe-okat.

Miért várhatják a Trump-korszak végét az amerikaiak?

Arról, hogy az amerikaiak esetleg belefáradtak a Trump-korszakba, és 2026 könnyen lehet, hogy az éra utolsó választásaként vonul be az USA politikatörténetébe, Nate Silver választási adatguru is beszélt saját oldala, a Silver Bulletin podcastjában, illetve Ezra Kleinnek adott interjújában is. Silver szerint amint lezárul a mostani szavazatszámlálás, elindul a 2028-as kampány, ha pedig az eredmények a mostani várakozások szerint republikánus kudarcot hoznak, akkor az elnök „szuperbéna kacsává” válik, akit párttársai is inkább kerülni fognak – hasonlóan ifjabb George Bush-hoz 2006 után, aki végül inkább a 2008-as pártkonvenciót is kihagyta, hogy ne rontsa John McCain esélyeit.

Persze Trump esetén kérdéses, hogy képes lesz-e ekkora önmegtartóztatásra: miután már hetek óta szó van arról, hogy kampányszerepléseivel akár ronthat is párttársai esélyein, a hétvégén előbb lemondta, majd mégis megtartotta a billegő államokban szervezett gyűléseit.

Ezek első ránézésre hasonlítanak a korábbi ilyen eseményekre, de valami mégis változott: Trump megszólalásait ugyan sosem a koherencia jellemezte, hanem inkább laza asszociációk kissé kaotikus láncára fűzte fel mondanivalóját, de amíg korábban ösztönösen is jól ráérzett a közönsége sérelmeire, mostanában szinte kizárólag saját magáról – és az ő sérelmeiről – beszél. Panaszkodik arra, ha lekicsinylik a rendezvényei nézőszámait, és nem győzi privát beszélgetésekben hangsúlyozni, hogy még mindig több embert tud ő megmozgatni, mint JD Vance alelnök, habár a Forbes elemzése szerint a korábbi évekénél jóval kisebb csarnokokba kellett az idei kampányeseményeit szervezni.

A káosz-elnökség és a folyamatos kiszámíthatatlanság az, amiből sokaknak elegük lehet, ráadásul valószínűbb, hogy eddigi sikereit is inkább ezek ellenére érte el. Valójában Donald Trump csak az utolsó, 2024-es választáson szerzett több szavazatot mindenkori demokrata ellenfelénél, ha pedig a félidős választásokat is beleszámítjuk, 2016 óta ettől az egy kivételtől eltekintve nem volt igazán jó választási ciklusa. Első elnöksége közepén, 2018-ban pártja jelentős vereséget szenvedett a képviselőházban, a 2022-es félidős választásokon pedig a demokraták meglepően jól szerepeltek Joe Biden népszerűtlensége ellenére – részben azért, mert Trump esetleges visszatérésére fűzték fel a kampányt. A 2024-es választási győzelem is a demokrata kormányzással szembeni elégedetlenségnek és a covid előtti, viszonylag nyugodtabb időszak iránti nosztalgiának volt köszönhető, nem pedig a teljesen fékevesztett megnyilvánulásoknak.

Egy mai huszonéves választónak legfeljebb homályos emlékei lehetnek arról, hogy milyen volt az amerikai politika Donald Trump előtt. Amit látnak helyette, az egy nyolcvanéves politikus, aki a saját bálterméről szívesebben beszél, mint a fiatalabb generáció nehézségeiről, és akin egyre jobban látszik a kor. Trump most is tud energikus lenni, de az utolsó években egyre gyakrabban kelti a megbeszéléseken elbóbiskoló, fáradt politikus benyomását. A New York Times elemzése szerint is feledékenyebb és önismétlőbb, mint tíz éve, amikor először indult az elnökségért, emellett saját magánál is csapongóbbá és zavarosabbá vált, és többször fordul elő, hogy hallgatósága értetlenül áll mondatai hallatán.