Negyven fok van, ilyenkor senki nem posztol melankolikus verset lélekről s időről

Mivel erre a cikkre senki nem kattint rá ilyenkor, szombat este, a hőségriasztás hevében, ezért leírhatom ide, mint egy titkos naplóba, amit senki sem olvas, hogy már több mint húsz éve nem tudok szabadulni egy verseskötet hatása alól.

Borbély Szilárd írta, a címe Halotti Pompa. Elképesztő a története, és olyan versek vannak benne, mint egy tökönrúgás. De most ezzel a lágy darabbal szórakoztatom magam:

Vannak azok a pillanatok este amikor
az ember fáradt már bármit csinálni.
Csak ül csendben. Még nem álmos, de
nem is friss. Olvas néhány Kosztolányi

sort lélekről, őszről, titokzatos megállókról,
elmúló időről. Mert az idő is olyan, mint
az élet: csupán a testen hagy nyomot.
A tudatban, a lélekben, vagy a nyelv

viszonyrendszerében. Nem is tudom. Valaki
kinéz az ablakon, hogy távol a csillagok
vajon mit is csinálnak. Elgondolkodik azon,

hogy a föld és a csillagok közt élt ő. Fél
elaludni. Mint a gyerek este, kifogást
keres. Amíg táncol a képernyőkímélő.