Belépés a pesti gettó történetébe
Látod? Különös cím egy hangsétának. Egyszerű, mégis provokatív, és talán nem is áll messze az alkotók korábbi munkásságától. Míg Prokob Boróka korábbi munkáiban az efemer nyomokkal, az elhagyott városi terekkel és az informális emlékezet archiválásával foglalkozott, addig KissPál Szabolcs társadalom- és identitáspolitikai kérdéseket, valamint az emlékezet és a képzelet viszonyát, illetve az ezek közötti feszültséget vizsgálta. Így nem meglepő, hogy a Tom Lantos Intézet őket kérte fel egy eredetileg az Időutazó címet viselő, hosszú távú pedagógiai projekthez kapcsolódó hangséta megalkotására. A mű időközben levált a pedagógiai projektről, önálló életre kelt.
A séta során egy fotóriporter alakja rajzolódik ki előttünk, aki később gettórendész lesz, a narrátor őt követve kalauzol végig bennünket a pesti gettó egykori területén, időrendben a német megszállástól a felszabadítása előtti napig. A sétát bárki meghallgathatja, aki letölti az Echoes alkalmazást, és van kétszer negyvenöt perce. Ezenkívül már csak egy fülhallgató hiányzik, hogy eljuthassunk térben és időben 1945. január 16-ig, a hangséta utolsó állomásáig.
A műben kettős perspektíva jelenik meg: egy immerzív női hang (Prokob Boróka) instruálja a sétálót a látottakról, míg Erlich Gábor hol drámai, hol objektívebb (ilyenkor dokumentumokból ovas fel a narrátor). A hangsétához csatlakozik egy térkép, rajta huszonhárom megállóval, a helykoordinátákat is figyelembe vevő audiofile-okkal.
Aki elindítja az alkalmazáson a hanganyagot, csakhamar észreveheti, hogy az audió dacol a jelen zajaival, valamelyest kizárva a belváros és a bulinegyed moraját. Ahogy azt is, hogy ha egy helyben állunk, nem folytatódik a hangséta, szó szerint lépnünk kell, haladnunk a térben, egyúttal időrendben a gettó utolsó napjai felé. A női hang orientálja a sétálót, merre mozogjon, hogyan forduljon, mikor álljon meg, időzzön el egy egy ház kapujában vagy kereszteződésnél, a férfihang helyzetbe hozza, a cselekményt ismerteti. Ketten együtt rajzolják fel a budapesti gettó színterét, ami a sétáló előtt megelevenedik, térképből tájjá válik: előttünk állnak az egykori helyszínek, a gettópékség, az elosztó területek, a halottak gyűjtőpontja. A narráció a megfigyeltek érzelmi állapotait is leköveti, így a hangvételben a zaklatott, riadt tónus és a nyugodt, tényfeltáró hanghordozás váltakozik.
A zsidóságban a hang és az emlékezet kapcsolatának rétegzettségére utal a hangséta hangforrásaiban is, az alkotópáros a zsidó közösség hangjait is beemeli a sétába, például a Lechá Dodit, amit szombatfogadáskor énekelnek. A mű ebből a perspektívából megközelítve olyan, mint a múltat a jelennel összekötő Ros Hásáná-i sofárfújás.
„Ő nem azt látja amit te, egy térben vagytok, de más időben” – hangzik el a hangséta elején, majd a végén ugyanez még egyszer, első szám első személyben, a férfi hangján.
A fenti mondat a hangséta legfontosabb állítása, hiszen itt kapcsolja össze a jövő generációi számára azt a sodrodó hasadékot, amelyről a belga történész- antropológus, Jan Vansina ír részletesen Oral Tradition as History (1985) című könyvében. Vansina szerint a kollektív emlékezetben létezik egy űr, vagy más néven szakadék, hiánytér, amely a közelmúlt eseményei és a régmúlt között helyezkedik el. Ez a hasadék az idő múlásával folytonosan bővül, ahogy távolodunk a közelmúlt eseményeitől, nagyjából hatvan-nyolcvan év után jön létre.[1] A Látod? a két időrészt kapcsolja össze a hang médiumának segítségével, az itt és most és a múlt közötti szakaszokat. Emellett a mű több forrásból táplálkozik, egyrészt sok irodalmi művet és történeti dokumentumot idéz abból a célból, hogy a sétát hallgatók minél plasztikusabban lássák maguk előtt a gettó mindennapjait. Megjelennek az ellenállók hangjai, például a röplapot osztó cionisták személyében, de a nyilasok tetteiről is értesülünk. Ilyen típusú történeti és személyes emlékezetet összekapcsoló a gettó-időszakának eseményeit kronologikusan követő, a városi tértől elválaszthatatlan dokumentum-hangséta korábban még nem jött létre.[2]
A hang mint médium azért is átgondolt választás az alkotók részéről, mert szimbolikus értelemben is reagál arra a társadalmi és egyéni gyakorlatra, a hallgatásra és felejtésre, ha tetszik, csendre, ami a túlélőknél is jelen van; nevezetesen arra, hogy a traumáról nem lehet beszélni. Emellett a hang, amely az aktivista gyakorlat egy fontos eszköze is, leleplezi a társadalmi igazságtalanságokat, valamint képes kollektív cselekvésre ösztönözni. A sétát hallgató is cselekszik, nem passzív résztvevő, hiszen egyrészt mozog, másrészt az interpretáción túl saját képzeletét is használnia kell. Prokob Borókát idézve: ,,Ugyanolyan fontos a vizualitás, mint az audioélmény a hangséta befogadójának a szempontjából. A város folyamatosan változik, ez is hozzáadott értéke a műnek. A tér-idő találkozásokra döbben rá a hangsétát végigjárva bárki, hiszen olyan helyszíneket is beemeltünk és utalunk régi funkcióikra, amelyek a mai városképben jelen vannak, mint a Soós Fotó. Ha valaki pár év múlva hallgatja a sétát, addigra már nem lesz Soós Fotó sem, a város képe folyamatosan változik.”
Amellett, hogy egy hangséta jóval szélesebb közönségréteget szólíthat meg (akár csak az akadálymentessége miatt), mint egy múzeumi kiállítás, a mű koncepcióját az is tovább erősíti, hogy Prokob és KissPál két olyan érzékszervet aktivizál, amelyre korábban nem volt szükségünk a gettó történetének tanulmányozása során, lévén, hogy sem fotó, sem hanganyag nem maradt fent a lakók életéről. A Látod? hangséta így vizuális dokumentumok hiányában leginkább az audióval és az épített környezettel játszik, hozzájárulva ahhoz, hogy a kollektív emlékezetben megmaradjon a gettólakók perspektívája a régi városképről is. Turai Hedvig művészettörténész gondolatát idézve „olyan akár egy emlékmű a digitális térben”.
A Látod? előképe(i)
Az aktivista múlttal is rendelkező KissPál Szabolcs életműve sok szálon kötődik mind a soaemlékezethez, mind az audióformátumhoz. Az emlékezés mibenlétét és az emlékezet kisajátíthatóságának a kérdését vizsgálta számos művében, köztük az Engramma dilemma videóinstallációban (2023), ahol a felvett interjúk is részét képezik a műnek. Az egyik legismertebb hanginstallációja a Hatikva (2014), amelynek legfontosabb forrása az öt nappal Bergen-Belsen fölszabadulása utáni túlélők énekének a felvétele, a majdan megalakuló Izrael állam (2004-ig nem hivatalos) himnuszáról, a reményről. 2014-ben ezt a hangfelvételt szerette volna KissPál Szabolcs minden budapesti rádióban lejátszani a holokauszt-emlékév kapcsán, pont akkor, amikor a német megszállás áldozatainak emlékművét állították fel a Szabadság téren. Míg az emlékműállítást társadalmi ellenállás, alternatív emlékműállítások követték, addig KissPál reenactmentje nem teljesülhetett be.
KissPál eredeti koncepciója az lett volna, hogy minden Budapesten fogható magyar nyelvű rádió az eredeti felvétel rögzítésének a 69. évfordulóján lejátssza ezt a hatikvát. A húsvét vasárnap délre érkező kérést azonban huszonhárom adóból kettő fogadta el. A válaszleveleket és az eredeti hangfelvételt megőrizte, mindezt két évvel később a 2B Galériában mint archivált anyagot állította ki. A 2B-ben megvalósult kiállítás – és tulajdonképpen a hanginstalláció – amellett, hogy kirajzolta a hiányt, arra is emlékeztetett, hogy még van remény, hogy még létezhet egy olyan jövőbeli Magyarország, ahol az emlékezés és a felelősségvállalás, a bocsánatkérés létrejöhet. Ami még aktuálisabbá teszi a művét, és akár a hangsétára is kiterjeszthető, milyen eszközeink vannak társadalomként arra a mai Magyarországon, hogy feldolgozzuk a traumákat?
A Látod?-nak emellett fontos előképei azok a hangséták, amelyek a kanadai Janet Cardiff és férje, George Bures Miller nevéhez fűződnek. Cardiffék az 1990-es évektől kezdve készítenek hangsétákat, melyekben a narrátori hang a séták végén eseteként megszakad, magára hagyva a hallgatót. Ez a magára hagyás a Látod? sétánál is fontos momentum az utolsó előtti megállónál, a Klauzál téren. Még konkrétabb előkép Janet Cardiff és Miller 2012-es, a kasseli documentán szereplő műve, a Bahnhof Video Wal, amely a Kulturbanhofon egy audióvizuális sétát készített az egykor innen deportált zsidóság emlékének. Cardiffék a vizuális dokumentumokat, fényképeket is be tudták építeni a sétába, míg a magyar kontextus mindezt már nem tette lehetővé.
A Látod? így jóval többet nyújthat, mint egy múzeumi kiállítás vagy köztéri szobor. Prokob Boróka és KissPál Szabolcs projektje a vizuális dokumentumok hiányát áthidalva a történeti források és a fikció feszültségéből épít hangsétát, alternatív emlékművet. Amikor a Klauzál téren a narráció – a cardiffi hagyományt követve – hirtelen elnémul, a sétáló nemcsak a városi zajban marad magára, hanem a kérdéssel is: képes-e meglátni a múlt elnémított hangjait abban a térben, ahol nap mint nap sietve vág át.
Martincsák Kata kritikája.
[1] Jan Vansina fogalmát később Jan Assmann veszi át, és egy tágabb összefüggésrendszerbe illeszti azt. Jan Assmann: A kulturális emlékezet, írásemlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban, Atlantisz, Budapest, 2018
[2] Források, amelyből a hangséta építkezik: Perczel Anna: Védtelen örökség; Randolph L. Braham: A népirtás politikája; Ungvári Krisztián–Tabajdi Gábor: Budapest a diktatúrák árnyékában; A zsidó Budapest, szerkesztő: Komoróczy Géza; Dr. Ságvári Ágnes: Le tus remember the victims: Holocaust of the Jewish Commuity in Budapest, 1994, Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár; Veszprémy László Bernát: Sorstársainknak árulói?; Munkácsy Ernő: Hogyan történt?; Szita Szabolcs: A pesti gettó küzdelme a túlélésért; Tim Cole: Holocaust City; A budapesti gettó emlékezete, szerkesztő: Dombi Gábor; https://www.csillagoshazak.hu.
Az AICA blog célja, hogy újrapozicionálja a műkritika formátumát. Olyan rendszeresen megjelenő írásokat kíván közölni kortárs művészeti kiállításokról és eseményekről, amelyek szakmai igényességük megőrzése mellett az internetes napi sajtó nyelvi és formai elvárásaihoz is képesek kapcsolódni.