trash

2018. június 16.
2018. március 4.
2018. február 10.
2017. szeptember 29.
2017. augusztus 21.
2014. február 6.
2014. január 30.
2013. július 4.
2011. május 10.

Hobo with a Shotgun

A Tarantino-Rodriguez duo Grindhouse munkacímű double feature filmje állítólag visszahozta az exploitation-t a köztudatba. Szerintem meg ott volt az előtte is, csak az embernek néha nem ártana tovább látnia az orránál. Tény és való, hogy a két hírhedt úriember „mérsékelt” sikerű filmje (és akkor még finoman fogalmaztam), ha másra nem is, arra mindenképpen jó volt, hogy egy picit szélesebb kör számára is érdekessé tegye a filmvilág feketebárányát. Azonban ennél több jelentőséget nem kívánok tulajdonítani a két egyébként meglehetősen felemás filmnek, amelyek közül egyedül Rodriguez munkáját tudtam értékelni.

A folyamatnak hála a szélesebb körben prezentált ultraerőszakos low budget filmek közül néhány az elmúlt 5 évben eljutott arra a szintre, hogy ha nem is blockbuster-hez mérten, de pár tízezer dollárnál jelentősebb költségvetéssel bírt. A grindhouse filmekhez készített fake trailerek közül pedig a különösen nagy érdeklődésnek örvendő darabok (mint pl. a Machete) önálló egészestés mozit kaptak. Valami ilyesmiről van szó Jason Eisener Hobo with a Shotgun című filmjének esetében is.

 

 

Anno ugyanis a film trailere a nemzetközi SXSW versenyen debütált, amelyet Jason Eisner meg is nyert vele, és a szakmai elismerésen túl kamu trailerként hozzácsapták a Tarantino-Rodriguez páros grindhouse filmjének kanadai bemutatóin. Nem sokkal ezek után Eisner megkapta a támogatást és a lehetőséget az Alliance Films-től és a Telefilm Canada-tól, hogy látomásából egy egész estét betöltő önálló celluliod szörnyet készítsen. A felhasználható keret dollárban kifejezve nagyjából 3 millát tett ki, melyet jórészt a speciális effektusokra, és Rutger Hauer-re fordítottak. A többi szereplő maximum a kanadai tv filmes világban jártasabb nézők számára lehetnek ismerősek.

A film egy fülnek kellemes kis kedvcsináló muzsika támogatásával indul, mely képsorokon keresztül tanúi lehetünk, ahogy egy szakadt csöves egy tehervonat egyik „kupéjában” megérkezik Hope Town-ba. A kisváros azonban a nevével ellentétben meglehetősen távol áll a remény és a lehetőségek Mekkájától. A helyi lakosokat ugyanis egy családi vállalkozásba bujtatott szervezett bűnözői csoport tartja rettegésben. Az öreg csöves eleinte tétlenül nézi, ahogy mészárolják a kisváros ártatlan lakóit, aztán egy ponton túl úgy érzi, hogy ideje a tettek mezejére lépnie, és amolyan egyszemélyes hadseregként száll szembe a városka elnyomóival. Ehhez természetesen egy jófajta csöcsös farmos menyecske is dukál a főhős oldalán.

Az elhangzottak alapján még akár azt is mondhatnánk, hogy a film komolyan vehető, vagy annak próbálja venni magát, de szerencsére rohadtúl nem így van. Bár talán már önmagában is meglehetősen groteszk elképzelés egy olyan trash, exploitation kategóriájú mozi, amely bármilyen szintén is okítani próbálja a nézőt. Annak ellenére mondom ezt, hogy nem egy, nem két példa van rá a 60-as 70-es évekből, azonban 2011-ben már maga az elgondolás is finoman szólva röhejes. Tökéletesen tisztában volt ezzel a rendező Jason Eisener is, így hát azt a megoldást választotta, amellyel a leginkább képes megfogni a nézőt. Ez pedig a pofátlanul morbid humor, a töménytelen mennyiségű gore, és az önirónia, amelyre a ”The Plague” elnevezésű vasálarcos démon duo legszebb metafora, amit valaha újkori moziban eddig láthattunk.

A film komolytalan stílusához totálisan komolytalan szereplők, és az a színészi bravúr társul, mellyel még az ízlésesség határain belül sikerült tartani a karakterek túljátszását. Az egyensúly fenntartása a film teljes hosszában gyakorlatilag kizárólag Rutger Hauer kezében van, hiszen egyedül az ő színészi zsenialitása által megformált kimért szűkszavú csöves karakter viseli el a komolyságot. A többi szereplő bár néhol meglehetősen pökhendi és már-már gusztustalanul túljátszott, mégis kvázi kioltja ezt a főszereplő köré font csipetnyi szánalom, és sajnálatot keltő jellemábrázolás.

A korszak (mármint a 60-as 70-es évek) filmjeinek képi világát a technicolor hatás hivatott megteremteni, amely Eisener talán legjobb húzása volt. A gusztustalanul giccses rikító színekben pompázó képi világ, és a hozzá integrált föcim, már a film első pár percében képes elérni a kellő hatást, és nyilvánvalóvá tenni az amúgy is egyértelmű ars poeticát. Ami utána jön az már csak hab a tortán. Igaz, hogy a film viszonylag lassan és talán egy picit nehézkesen indul, de amikor felpörög, akkor aztán csak úgy ömlik a néző nyakába értelmetlen erőszak. Amit ugyanis az utolsó fél órában látunk az szinte leírhatatlan. Akinek már a Machete erőszakszintje felborzolta a kedélyeit, az a Hobo with a Shotgun-ba bele se kezdjen! Kiömlő belek, szétlőtt fejek, és ledarált végtagok tarkítják a film utolsó képsorait, amelyhez olyan tökéletesen passzol a technicolor színorgiája, hogy már szinte költészet.

Mindent egybevetve a Hobo with a Shotgun tökéletesen képes reprezentálni mindazt, amit a 40-50 éve exploitation-nek nevezünk. Megvan benne a kellő alázat, a humor, az elmaradhatatlan brutalitás és az összes olyan tényező, amely képes lehet egy ilyen filmet szórakoztatóvá tenni. A megtekintése közben nem egyszer hagyta el hangosan a számat az „aztakurva”, és a „hubazmeg” kettős verbális kombinációja, ami tegyük hozzá nem kis dicséret. Megmondom őszintén, hogy soha nem gondoltam volna, hogy képes lesz egy film 2011-ben így meglepi. De sikerült!

2011. április 20.

The Toxic Avenger

A független film a 60-as évekbeli nagy korszakának köszönhetően (miután 1968-ban hivatalosan is leszarták a Hays Code-ot) a 80-as évek derekára sikeresen kitermelte azon követőit, akiket mára nemhogy kultikus, de műfajteremtő újítókként tartunk számon. Roger Corman egyszerűsége, John Waters groteszk, polgárpukkasztó morbid humora, vagy Herschell Gordon Lewis vérben, és belekben tocsogó víziói egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy két fiatal egyetemi szobatárs 1974-ben megalapította saját függetlenfilmes stúdióját Troma Entertainment néven.

A kitűzött célok meglehetősen egyszerűek voltak, ugyanis az úriemberek minimál pénzből szerettek volna szórakoztató, ugyanakkor jövedelmező filmalkotásokat letenni az asztalra. Az azóta eltelt közel 40 évben a Troma neve szinte fogalommá vált, azonban magát a név jelentését sok ember előtt sűrű homály burkolja körbe. Fellebbentvén a fátylat a nagy titokról elárulom tehát, hogy Troma szó ősi latin nyelven szabadfordításban annyit tesz, hogy „remekmű celluloidon”. Ha pedig egészen konkrét akarok lenni, akkor Kaufmann és Hertz Virgil Aeneid című epikus latin nyelvű elbeszélő költeményének 2-es könyvéből vette kölcsön magát a Troma szócskát.

Lloyd Kaufmann a Troma stúdió szellemi atyja, aki a Yale egyetemen többek között Oliver Stone és George W. Bush évfolyamtársa volt, a 70-es években több nagy hollywood-i szuperprodukcióban is részt vett szabadúszóként. Az amerikai filmkészítés fellegvárában átélt „élmények” és tapasztalatok hamar arra sarkalták, hogy a nagy stúdiókban látott munkamorált, és működési szisztémát saját egyedi látásmódjával helyettesítse. Elmondása szerint különösen a Final Countdown-ban való produceri részvétele késztette arra, hogy merőben elhatárolódjon a hollywood-i filmkészítési módszerektől. Kaufmann szerint az egész forgatás maga volt a rémálom, a szakmai hozzáértés hiányától kezdve, a totális érdektelenségen át egészen Katherine Ross rendszeres hisztijéig. A hölgy legnagyobb problémája ugyanis az volt, hogy nem jutott neki szék az ebédnél.

Egyedi elképzeléseinek kibontakoztatását a 70-es évek második felében kezdte meg, amikor több barátjával (többek közt Oliver Stone-al, és Micheal Hertz-el) karöltve erotikus jellegű komédiákat kezdtek el forgatni. A Squeeze Play, a Waitress, a Stuck on You és a First Turn-on című komédiák a szakmai elismerés mellett, anyagi sikereket is hoztak számukra.

Aztán a 80-as évek elején Kaufmann szerint a keze ügyébe került egy újságcikk, melynek főcíme az volt, hogy „A horrorfilm halott”. Bár én speciel nemtudom miféle sajtót forgatott az öreg Lloyd, de ha megnézzük az európai és az amerikai filmipar termését a 80-as elején a horror minden volt akkoriban csak halott nem. Mindenesetre Troma stúdió úgy érezte ekkoriban, hogy egy óriási űr tátong a világ filmes palettáján, és az eddigi munkásságukhoz képest egy hatalmas profilváltással a horror műfaja felé vették az irányt. Aztán 1984-ben (bár Kaufmann több interjúban is 1982-re teszi a film forgatási időpontját) a Toxic Avenger című filmjükkel fenekestül felforgatták a független filmezés „állóvizét”.

A történt főszereplője egy Melvin nevezetű szellemi és testi kihívásokkal erősen küzdő fiatal kretén balfasz (gy.k. nerd), aki Tromaville városában (gyakorlatilag New Jersey fikcionális megfelelője) a helyi fitnesz klub takarítójaként keresi a burritóra valót. A fiatal srác állandó céltáblája az egészség klub vendégeinek, akik rendszeresen szivatják, megszégyenítik, és ott rúgnak bele, ahol tudnak. Az egyik kis interakciójuk következtében (Melvin-t balett ruhába öltöztetve lesmároltatnak vele egy bárányt) hősünk kirepül az ablakon és hogy-hogy nem éppen egy toxikus mérgező hulladékot nyitott hordóban szállító kamion platóján landol. A sofőrök ugyanis pont ott tartottak pihenőt, melyet pár tonna kokó felszívásával ünnepeltek meg. Az erősen aktív anyaggal való találkozás hatására a fiatal legény fizimiskája különös változásokon megy keresztül. Teste groteszk módon eltorzul, és emberfeletti erőre tesz szert.

A testén látható fizikai elváltozásokon túl a másik legszembetűnőbb metamorfózison Melvin személyisége megy keresztül, úgyis a mérgező kemikáliák hatására Tromaville új szuperhőse ki nem állhatja bűnt. Még a szagától is undorodik, és valóságos késztetést érez arra, hogy az erőszakos bűncselekményekre válogatott csonkolással, belezéssel, és dekapitációval reagáljon. Tromaville „egészséges” lakói pedig tobzódnak fertőben, és a Toxic Avenger feladata, hogy az egykoron békés és csendes kisvárost újra régi fénye ragyogja be.

A fentebb leírtakból talán részben látszik, hogy a Toxic Avenger egy ostoba, bugyuta film, amihez elképesztően szórakoztatóan vegyül a humor, és a környezettudatosságot zászlóvivőként hirdető ideológia. Lloyd Kaufmann Grand Guignol-ja tehát nem más, mint egy pofátlan, gusztustalan, ám annál mókásabb szatíra, amely a humor legszélesebb palettáját vonultatja fel Buster Keaton-tól egészen Rudy Ray Moore-ig. Nyugodtan titulálhatjuk horrorfilmnek, ám nem a szó abszolút értelmében. A Toxic Avenger ugyanis egy cseppet sem félelmetes, sokkal inkább gyomorforgatóan vicces. A brutalitásfaktoránál, már csak a komolytalansági faktora magasabb. A véres jelenetek azonban még a 80-as évek kult horrorjain edződött veteránok számára is durván hatnak (egy gyerek fején áthajtanak kocsival, egy kutyát agyonlőnek shotgunnal, stb), a film humora pedig valami elképesztően zseniális.

A színészek hozzák a horror vígjátékoktól később megszokott túljátszottságot, amely sok más magát komolyan vevő baromsággal ellentétben rendkívül aranyos, és kétségtelenül sokban hozzájárul ahhoz, hogy a film annyira szórakoztató amennyire. Kell is ez a fajta túljátszottság, hiszen a film karaktereinek 90%-a, nagy jó a faszt inkább 100%-a teljesen röhejes és a valóságtól totál elrugaszkodott fazon. A dolog bája pedig pont ebben van. A másik pedig a csöcsök indokolatlan mennyiségében. Lássuk be, egy low budget film a 80-as évekből női mellek nélkül olyan, mint a Rambo Stallone nélkül. Biztos jó, de kit érdekel? Hiába na, az exploitation kőkemény férfi műfaj kérem! 

Pont ezért van valami elképesztően magával ragadó az igénytelenségnek és a pénztelenségnek az ily formában való megnyilvánulásában. Természetesen ez mit sem érne abban az esetben, ha Kaufmann vénájában nem szunnyadna ott a tehetség, és a filmek iránti mérhetetlen szeretete és odaadása.  Működőképes, és emészthető low budget filmet ugyanis a megfelelő hozzáértés és alázat nélkül gyakorlatilag nem lehet készíteni. Kaufmann és kis csapata pedig tudta ezt és tudja a mai napig is.

Nem csoda tehát, hogy a Toxic Avenger elképesztő sikereket aratott a 80-as évek második felében és arat napjainkban is. Tökéletesen testesíti meg azt az alantas, minimális igényeket kielégítő szórakoztató ipari faktort, amely talán tényleg hiányzott a 80-as évek amerikai filmgyártásából. Az évek folyamán a végeredmény pedig nem csupán egy sikeres film lett, hanem egy brand. A Toxic Avenger a folytatásaival együtt, amelyekből egyébként összesen három van (a második nem rossz, a harmadik nézhetetlen, a negyedik pedig vetekszik az elsővel) pedig mára már egy filmtörténelmi korszakot testesítenek meg.

A Troma stúdió ugyanis nem csupán szórakoztató és anyagilag jövedelmező filmeket adott a világnak, hanem sztárokat, és egy szemléletmódot. Igen sztárokat mondtam. Olyan színészek kezdték pályafutásukat a Troma által készített vagy forgalmazott filmekben, mint Marisa Tomei, Kevin Costner, vagy Trey Parker és Matt Stone, akik a mai napig hatalmas cimborái Kaufmann-nak. Kaufmann életműve tehát jóval több egyszerű pénzhajhász forgalmazósdinál, és forgatósdinál. A troma filmek már szinte önálló műfajnak számítanak a világ filmes palettáján, amelyet egyértelműen meghatároz Lloyd papa stílusa. Egy tuti, ha egy film elején megjelenik az a bizonyos sárga logó, mindenkit tudja mire számíthat, és azt is kapja.

2010. december 15.

Santo contra los zombies

Újabb szerkesztőségi szerzemény, Berzerker kolléga lép színre ezzel a cikkel.

Minden országnak megvannak a maga popkultúrális ikonjai filmes, irodalmi és zenei téren egyaránt. El Santo pedig legalább akkor kultfigurája a mexikói filmgyártásnak, mint a törököknek Cüneyt Arkin!

Santo maga a celluloid folklór! Egyszerre jelképezi az igazság rendíthetetlen szobrát, a nemzeti hőst, a nők álmát, és a 100% maszkulanitást! Karaktere talán európai szemmel nézve kissé furcsának tűnik, és népszerűségének miértje szinte felfoghatatlan, de az eredetileg Rodolfo Guzman Huerta nevű úriember 1942-ben szinte egyedül tette brutálisan népszerűvé a klasszikus pankrációt Mexikóban.

 

 

A lucha libre-t, vagyis a mexikói pankrációt (nyersfordításban annyit tesz "szabad küzdelem") egy bizonyos Salvador Lutteroth nevezetű emberke honosította meg Mexikóban, miután egy texasi útján találkozott a műfajjal és annak elképesztő népszerűségével. A hazai kampány részeként 1934-ben meghívott Amerikából egy helyi pankrátort, akit csak szimplán a maszkos emberként mutattak be a közönségnek. A showt persze hangos siker követte, amely folyományaként Lutterorth egy egész kis maszkos pankrátor kolóniát épített ki a lucha libre számára pozitív és negatív karakterek felvonultatásával. Ebben az időszakban különböző maszkos birkozók tömkelege árasztotta el a mexikói pankráció piacát, melyek között Huerta eleinte csupán egy volt a sok közül. Alexandre Dumas A vasálarcos című regénye által inspirált név és az ezüstszínű maszk csak ezek után, egészen pontosan 1942-ben került a legendás El Santo kerek kobakjára.

Miután Huerta végigharcolta a 40-es éveket eleinte „rudo”-ként (negatív karakter), majd később „technico”-ként (pozitív karakter) valóságos hisztéria alakult ki körülötte, ami odáig fajult, hogy az 50-es évek elején saját képregényt indítottak a nevével. A dolog olyan szinten bejött, hogy közel 35 éven keresztül töretlenül futott a sorozat Mexikóban. Az 50-es évek legfontosabb eseménye azonban, amely később rendkívül nagy hatással volt Santo karrierjére az volt, hogy 1958-ban felkérték első filmszerepére.

Huerta azonban semmiképpen sem akarta feladni pankrátori pályáját, így úgy döntött, hogy egyszerre próbál érvényesülni mindkét területen, és 58-ban leforgatott két filmet Fernando Osés vezénylete alatt Kubában. Bár ezen első két filmjében (El Cerebro del Mal, és a Hombres Infernales) csupán mellékszerepet töltött be El Incognito mellett, filmes karrierjének későbbi sikerei miatt neve mégis belekerült mindkét film címébe. A dolog hátterében egyértelmű gazdasági okok húzódtak meg, hiszen filmes pályájának hála El Santo a 60-as évek derekára még mocskosabbúl híresebb lett, mint azelőtt. Az első abszolút értelemben vett Santo film tehát az 1961-es Santo contra Los Zombies című remekmű volt.

A történet középpontjában egy nem csupán mexikói mércével mérve attraktívnak számító hölgy áll, aki elveszettnek hitt apját szeretné megtalálni. Jó pógár révén fel is keresi a helyi szervet, és vázolja nekik a szituációt, miszerint apja, az ismert egyetemi professzor Haiti-ről való visszatérését követően egyszerűen eltűnt. Az öreg éppen a Haiti zombi kultuszról fabrikált össze egy könyvet az eltűnése előtt. A rendőrség a „mindenki rohadtul gyanús” elvet bevetve meg is kezdi a professzor keresését. Mindeközben a városban egy titokzatos rablássorozat veszi kezdetét, amelyet elpusztíthatatlan zombi armada követ el időről időre. A rendőrség tehetetlen a hathatatlan zombikkal szemben így hát bevetik az ultimate aduászt, El Santot a lucha libre legyőzhetetlen hősét, aki, amikor ideje engedi szívesen állítja kidolgozott muszklijait az igazság szolgálatába! Hősünk hamar összetűzésbe is kerül a zombikkal, akik eleinte jól helyben is hagyják őt, ám El Santot nem olyan fából faragták, hogy csak úgy le lehessen nyomni. Mérhetetlen erejének, és technikai felkészültségének hála (vagy egy batbarlang szerű kuckója ahonnan szó szerint MINDENT lát egy monitoron) hamar nyomára bukkan a zombi „sereg” mögött álló titokzatos alakokra, és fény derít a professzor eltűnése mögötti rejtélyre.

Akinek még sosem volt szerencséje egyetlen Santo kalandhoz sem, az vélhetően képtelen elképzelni azt, hogy mi a franc lehet szórakoztató egy ilyen primitív filmben. Bár a lucha libre filmekre általában igaz az a közhely, hogy ha egyet láttál, láttad az összest, azonban a különböző filmeket körülölelő varázslatos báj, és ártatlanság bármikor képes mosolyt csalni az erre fogékony nézőközönség arcára. A mexikói hombrék pedig rohadtul gerjedtek az ilyesmire akkoriban. A Santo filmek tehát csupán minimális igények kielégítésére alkalmasak, azonban mindezt mégis rettenetesen profin és szórakoztatóan teszik. Huerta összes filmjére ráhúzható ugyanazon dramaturgia, és ez alól természetesen a műfajteremtő Santo contra Los Zombies sem kivétel. A nyitányban legalább 10 percig csodálhatjuk, ahogy a ringben lezúzza egy vetélytársát, majd a ringen kívül teszi ugyanezt, szigorúan félmeztelenül, esetleg később az adott kor helyi divatirányzatainak megfelelően egy vagány garbóban, majd ha nem fáradt el nagyon, akkor még a film végén visszatér a kötelek közé egy kis csetepatéra.

A színészek hozzák a szokásos színvonalat, amely alulról súrolja az alsó-pöszmétei amatőr szini társulat által felállított mércét, amit egyébként tökéletesen egészít ki a primitív forgatókönyv, és a Santo köré mérnöki pontossággal megkoreografált akcióorgia. Vannak filmek, amiknek jól áll a pénztelenség és az egyszerűség, és ez a film ilyen. Külön figyelmet érdemel az a jelent, amikor, Santo üldözőbe veszi a három menekülő zombit (felhívnám a figyelmet a „menekülő zombik” kifejezésre), akiket a gonosz maszkos cselszövő ellen egy bomba segítségével robbant apró cafatokra.

Santo technikai repertoárja (zsebrádió, mindent látó monitor, és egyéb okosságok) szintén megér egy misét, és az egész így együtt, megspékeltve a spanyol nyelv szépségével valami olyan elképesztően mulatságos és szórakoztató nemesfémmé olvad össze a 90 perc körüli játékidő alatt, hogy az már történelem. A lucha libre filmekhez azonban kell egyfajta „gyomor”, és itt most nem éppen ezen filmek gore faktorára gondolok. Sokkal inkább arra, hogy nem árt, ha megvan az emberben egyfajta fogékonyság a meglehetősen speciális mexikói paktrátorfilmes hagyományokra és az ezekkel párosuló végletekig komolytalan végeredményre. Azonban ha ez megvan, akkor a végeredmény egy maximálisan szórakoztató másfél óra lesz, azt garantálom!

2010. április 12.

Robowar

A 80-as, 90-es években nem csak a legjobb akciófilmek születtek, de a legszarabbak is, amiért részben az úgynevezett rip-off filmek is felelőssé tehetőek. A korszak nagy sikerű zsánerfilmjeinek sorra készültek el az olcsó másolatai, pofátlan lenyúlásai, melyek az esetek többségében olasz mesterek lelkiismeretét terhelték, bár a fülöp-szigeteki és persze az amerikai filmeseknek is elvitathatatlan érdemei voltak az ízlésrombolásban. A Cápa, Star Wars, Rambo, Terminátor ripoff-ok elárasztották a VHS piacot, de meglepő módon ezek a fröccsöntött utánzatok is egészen szépen megéltek az elődöktől elcsórt ötletek, a harmadosztálybeli színészutánzatok, és a gagyiság fogalmát teljesen kimerítő trükkök ellenére is.

Sőt, legtöbbjüknek sikerült az eredeti filmhez mérhető kultikus magasságokba is emelkednie. A pár éve jobb létre szenderült Bruno Mattei is egy ilyen igazi szargyáros zseni volt, aki számos hasonló low-budget replikát készített, sőt, karrierje jelentős részét tulajdonképpen ilyen filmek tették ki. 88-ban egy sajátos Predator utánérzést készített Robowar címen, amiről sok mindent el lehet mondani, de hogy jó, azt csak maximum részegen, az hogy szórakoztató viszont már vállalható. Meglepő módon a koppintás nem váratott sokat magára, és a Robowars már egy évvel az eredeti film után bemutatásra került. A film sztoriját jegyző Rosella Drudi és Claudio Fragasso (Mattei rendszeres alkotótársai) valószínűleg már a moziban megvilágosodott, és a filmet elnézve a stáblista végére már a komplett forgatókönyv is összeállhatott a fejükben. Mind a 10 oldal.

A dzsungel és az izomagyú kommandó maradt, de egy olyan földönkívüli lény megvalósítása, ami nem vált ki azonnal röhögő görcsöt a nézőből, nyilván sokba került volna, ezért lecserélték egy robotra, amihez viszont elég volt egy bukósisak és némi fekete bőrszerkó, meg valamelyik korábbi sci-fiből kimentett lézerpityu.
A hadsereg szupertitkos robotja, bizonyos Omega-1 megkergül egy szigeten, és ezért mindenre lő, ami mozog, még a saját helikopterükre is. Ezért a B.A.M. (vagyis a Big Assed Motherfuckers) nevű speckó egységet küldik a nyomába, csak éppenséggel nem közlik velük, hogy pontosan mi is az, ami után kajtatnak. Adnak melléjük egy külsőst is, aki nem más, mint a robi tervezője, és akinél ott van a távirányító, hogy kikapcsolja a megkattant konzervet, ha elég közel kerülnek hozzá. A motherfuckerek bevetik magukat a dzsungelbe, majd a Predatorhoz való hasonlóság kedvéért közben még gyorsan felszabadítanak egy gerillatábort is, ahonnan nem váratlan módon egy csaj csapódik hozzájuk. Omega-1 közben sorra levadássza a nagyseggűeket, és ahogy az lenni szokott, a végén csak egy maradhat, meg a nő.
A Predator nyúlást nem nagyon próbálták leplezni, karaktereket és komplett jeleneteket vettek át, mint pl. a már említett gerillatábor felszámolás, de visszaköszön az is, amikor Sonny Landham karaktere egyetlen macsétával bevárja az ellent, és persze a géppuskával való bozótstuccolás is látható. Omega-1 viszont már messze nem hasonlít a Ragadozóra, inkább olyan, mint egy motoros, akinek a fejére szorult a sisak, és ezért csak Stephen Hawking beszédszintetizátorával tud kommunikálni, de úgy is csak érthetetlenül. Így aztán kb. annyira is félelmetes, mint a prof. Érdekesség, hogy a sisakot egyébként maga Fragasso viselte, magyarán ő volt a mikrobi.
Sajnos az elején sok dögunalmas dzsungeltúrát kell végigszenvednünk, az akció nagyon kéreti magát. Ugyanakkor még katonának sem kellett lennünk ahhoz, hogy lássuk, ez a csapat a valóságban még a partra sem jutott volna el élve, ugyanis minden egyes megmozdulásuk teljesen ellentmond bármilyen harcviselési módnak, szabályzatnak. Kezdjük ott, hogy mindenre azonnal lőnek, már az első gyanús neszre kitáraz az egész kommandó, azaz csak kitárazna, ha nem az akciófilmekből ismert végtelen kapacitású, kifogyhatatlan fajtájúval szerelkeztek volna fel. De ha ez még mindig nem hívta volna fel rájuk a figyelmet, akkor a rengeteg üvöltözés, kiabálás már biztosan. És a nagy kedvencem, az állandó csoportosulás sem maradhat el, vagyis, hogy folyton egy kupacban, egymáshoz szoros közelségben állnak, hogy egyetlen kézigránát is elég legyen a nagyseggű anyabaszók sok kis nagyseggű anyabaszó darabokká való aprításához, és egyébként is kollektíve hiányoztak, amikor a fedezékbe húzódás hasznosságát tanították a levelező kommandósképzőn. Tudom, hogy drága egy katonai tanácsadó felbérelése, de a logika azért ingyen lett volna. Ezekből aztán következik, hogy az akciójeleneteket nehéz megállni röhögés nélkül, mindenki lő mindenkire, mindenből, minden irányba, a gránátokat pedig találomra dobálják, abban bízva, hogy a bajtárs remélhetőleg nincs a közelben. A közelharcokat pedig néha érthetetlen okból felgyorsítják, amitől röhejesen burleszk-szerű lesz az egész.
Mattei egyik kedvence, a parancsnokot alakító Reb Brown (a zseniálisan tré Strike Commando „sztárja”, de volt ő Amerika Kapitány is) erre a szerepre termett, pont annyi tehetség szorult belé, mint az ilyen szőke kékszemű izomtibor katonák megformálásához kell, de a slepje is hasonló filmeken érett kultikus figurákból áll. Itt van a sok szarból ismerős amerikai Jim Gaines, aki úgy néz ki, mint egy csimpánz, és ráadásul sokkal rosszabb, ha még mosolyog is. Láthatjuk még a veterán Romano Puppo-t, és a nem kevésbé kultikus és általában ilyen lökött katonaszerepekbe ragadó Massimo Vanni-t is, aki erre a forgatásra a Chuck Norris hasonmásversenyről érkezett. Vicces egyébként, hogy a végén a stáblistán összekeverték Vanni-t és Gaines-t, mivel előbbi az Alex McBride művésznevet használta, és ez elég volt a kreditekért felelős kolléga összezavarására.
A zene még mindenképpen említést érdemel, Al Festa elektroindusztriális score-ja kellemes meglepetés, a KMFDM-et idéző riffek működnek is, de a szerencsére csak egy alkalommal felcsendülő nyálas 80’s rock dal megbocsájthatatlan, és totál felesleges is, mert mindössze csak azt a jelenetet kíséri, hogy mennek a dzsungelben és közben nem történik semmi.
A Robowar nem jobb, nem rosszabb a hasonló jellegű koppintásoktól, igazán mulattató együgyűsége miatt természetesen nagy kedvenc lehet kultfilmes vetítéseken, házibulikon, de összességében azért inkább fárasztó, és a műfaján belül messze nem számít klasszikusnak.

2009. július 9.

Smash Cut - előzetes

Ígéretes trash, igazi horror legendákkal és korunk legszexibb pornószínésznőjével. A filmben egy nem túl sikeres rendező(David Hess) embereket gyilkol, hogy azok testrészeit kellékként használja fel a következő filmjében.

2008. december 24.

Silent night, deadly night 2

A tavalyi ünnepi szezon idején emlékeztem meg eme nemes hasábokon Baltás Billyről, a bekattant Télapó-imitátorról, aki alaposan elbaszta minden útjába kerülő ember karácsonyát. Mindössze csak egy röpke évet kellett várnotok kedves olvasók, és máris itt a 87-es folytatás, vagyis a Csendes éj, halálos éj 2, bár ennek a filmnek már csak nagyon kevés köze van az ünnepekhez vagy a Télapóhoz, a gőzölgő trágyakupachoz viszont már annál több.



Billy már a múlté, emlékét belepte a hó, de mivel volt ugye egy öccse is, így aztán volt kinek örökölnie a családi elmebajt. Ugyanis az öcsre sem volt éppen túl jó hatással az árvaházi bentlakás meg a vasszigorú főapáca, nem is beszélve a bátyjával történtekről, így ő mondhatni sokszorosan is hendikepes, emiatt aztán jócskán túl is tesz a testvérén, már ami a mentális defektességet illeti. Ricky időközben felnőtt, és most egy elmegyógyintézetben csinálja naphosszat a semmit. Egy agyturkász érkezik hozzá, hogy kifaggassa, Ricky meg csak mesél és mesél, majd miután elmesélte az előző filmet, és végzett az "így lettem elmebeteg ámokfutó gyilkos" című kissé elnagyolt önéletrajzával, kinyírja a dokit, megszökik az intézetből (ne kérdezzétek hogyan), szerez egy Télapórucit meg egy fejszét, és elindul, hogy befejezze azt, amit a bátyja anno már nem tudott.

Na, ez aztán a spórolós film! A Silent Night, Deadly Night 2 első felét ugyanis szinte kizárólag az előző rész flashback formátumú összefoglalása teszi ki. Így aztán azon kevesek, akik azt már látták, nyugodtan előre is tekerhetik a film feléig, sok újdonságot ugyanis nem igen fognak látni addig. A film készítői arra hivatkonak, hogy a producerek mindössze csak az első rész újravágását és pár jelenettel való kiegészítését rendelték meg, mindezt komolytalan költségvetésből, de aztán a lelkiismeretes rendező pár nap alatt aztán mégis csak egy folytatást hozott össze belőle. (Szerintem az eredeti kérésnek is pont annyi értelme volt, mint ennek a filmnek.) Na de így sem nagyon tettek ki magukért a kedves alkotók, mert amit ők maguk forgattak, hát az valami zavarbaejtően kínos nagy marhaság lett. Jó, az első rész sem éppen a mélységéről és a magasságairól volt híres, de az azért mégis csak egy összeszedettebb film volt, és ráadásul minden esetlensége ellenére is kimondottan szórakoztató. De ez a zs-kategóriás utánérzés maximum a hozzám hasonlatosan magas tűrőképességgel megáldott (vagy inkább megvert) filmbuzik számára emészthető csak, akkor is csak szódával, de ha lehet, inkább alkohollal. A sztori unalmas, tele van lyukakkal, kimondottan vérszegény, de ami mindezeknél is sokkalta rosszabb, az úgy az egész komplett színészi gárda. A Mániákus Rickyt (a bátyó után őt is megilleti egy elkeresztelés) alakító Eric Freeman nevű antiszínész által előadott erőltetett arcjáték és hangképzés már nem is vicces, hanem sokkal inkább ijesztő. (Végig úgy feszít, mintha sokkolnák.) Ehhez persze kellettek azok a minimál dialógusok is, amelyek megértéséhez a kezdőknek szóló angol nyelvkönyv első három anyagának elsajátítása is bőven elegendő. Ricky szókincsének legnagyobb részét a tesóéhoz hasonlóan a "Naughty" és a "Punish" szavak teszik ki. Ehhez pedig hozzájön a még hallgatni is fájdalmas és a sátáni kacajra csak messziről hasonlító idétlen "Muhahaha" hangeffektus is, plusz az a hátborzongató perverz mosoly is, aminek a képe azt hiszem már örökre kísérteni fog. A rendező amúgy egy percig sem tagadta, hogy Eric Freeman egyszerűen csak a külsejével ütötte ki a szerepre szánt másik, jóval tapasztaltabb színészt. A film egyébként pontosan Freeman röhejes játéka miatt lett a maga módján kultikus, a valóban vicces "Garbage day!" mondata például hihetetlen népszerűségnek örvend az internetet többnyire csak hülyeségekre használó geekek körében.

Ricky őrülete és gyilkosságai előtt is értetlenül állok. Hogy ezt most tényleg komolyan gondolták vajon, vagy csak Lee Harry rendező (ez is milyen név már?) humora lenne ilyen rossz? Csak egy példa: Ricky tizenévesen az erdőben sétált, mikor látja, hogy egy piknikező párocska férfi tagja egy kicsit erőszakosabban közeledik a hölgyemény felé, még egy sallert is megküld neki, mire az cserébe nemi szerven billenti a szatírt, és alaposan leseggfejezi. Semmi Btk.-ba ütköző nem történt. De ezt látva Rickyben felidéződik az anyjával erőszakoskodó Télapó-gyilkos emléke (ez mondjuk nehezen hihető, mivel a szülei megölésének idején csecsemő volt még), agyában a biztosíték levágódik, és ezért végez a fickóval, méghozzá úgy, hogy a pasast a saját kocsijával elüti, majd oda-vissza áthajt rajta még párszor. Erre a mindezt közelről végignéző csaj egy sima köszönömmel reagál. Hát a fene tudja....

Oké, fogadjuk el, hogy tényleg kevés pénzből kellett dolgoznia a stábnak. Beszéljük be magunknak azt, hogy még ez is jobb, mint az első film szétszabdalása majd újbóli összefércelése. De az igazság az, hogy ami ebben a filmben rossz, az nem is igazán pénz kérdése volt. Mert ez egy szemet szúró logikai hibák, elkapkodott, átgondolatlan jelenetek, és pillanatok alatt összedobott bárgyú dialógusok egyvelege lett, ami sajnos még úgy is rossz fényt vet az előző epizódra, hogy tulajdonképpen ez félig ugyanaz a film. Vannak benne jelenetek, amiken ha elég hülyék vagyunk hozzá még nevethetünk is kínunkban, de akkor sem igazán érdemes vele próbálkozni, elég csak a Garbage Day videót és annak különböző fan made mutációit megnézegetni a neten. Azok jobbak, mint ez az egész, akarom mondani inkább fél film.