Benne vagyunk, "kötésig", ahogy a miniszterelnök szokta mondani.

2018 közepére megszilárdult egy teljesen új politikai korszak Magyarországon, most már nem túlzás azt állítani, hogy ismét túl vagyunk egy rendszerváltáson.

A politikai pluralizmus egy korlátozott változata fejlődött ki az elmúlt nyolc évben, egy nemzeti radikális, de csak felületesen ideologizált rendszer: tekintélyelvű, rasszista, korrupt, de nincs mögötte erős világnézet; és ugyan a polgári demokrácia mércéjéhez képest elnyomó természetű, híján van a rendőrállami rendszerek brutalitásának.

Idén nyárra állt össze egy stabil, már új rendszernek nevezhető berendezkedés Magyarországon. Ennek egyik fontos jellegzetessége, hogy a politika magánüggyé vált: egyrészt a törvényhozás és a hivatalok nyomasztóan sok esetben magánérdekeket szolgálnak, másrészt a nyilvánosság kizárásával születnek a döntések. Ez a pluralizmus, vagyis a többpártrendszer és a sajtó drámai gyengülése nyomán fordulhatott elő. A rendszer stabilitását a legjobban az mutatja, hogy megrázkódtatás nélkül képes a miniszterelnök megbuktatni a politikai és üzleti élet meghatározó szereplőit is, tehát a végletekig központosított irányítást a belső vetélkedések sem korlátozzák.

Az új rendszert nem lehet a klasszikus politikai kifejezésekkel leírni. Ez ugyanis nem politikai természetű rendszer, ahol elvek, vagy szélesebb társadalmi csoportok érdekei mentén alakulnak a dolgok, hanem egy uradalom igazgatására hasonlít inkább. Az uradalmon pedig nem polgárok és a nevükben eljáró képviselők kellenek, hanem a gazdának intézőkre és cselédekre van szüksége. A legújabb magyarországi rendszerváltásnak ez a lényege.

E rendszer stabilitása leginkább attól függ majd, hogy képes lesz-e jó válaszokat adni, ha az ország mérsékelten erősödő gazdasága megtorpan. Hiszen úgy tűnik, hogy a Kádár-rendszert idéző alkuja a társadalom jelentős részével egyelőre jól működik: a szerény, de egyenletes életszínvonal-emelkedés biztosítani tudja a hatalom számára szükséges támogatást, vagy legalább azt, hogy érdemi ellenállással ne kelljen bajlódnia.

Ehhez szüksége van arra is, hogy az ellenállás lehetőségét mindig idejében elhárítsa. Ezt részben az állami intézmények és erőforrások kisajátításával, részben megvesztegetéssel, részben pedig a sajtó irányításával és eljelentéktelenítésével éri el. Ezért ugrik nagyot a hatalom a legkisebb szervezkedésre is, hogy az elvi lehetőségét is kizárja egy életképes, az ellenőrzésén kívül eső mozgalom feltűnésének.

18 nyarára szilárdult meg

Miért pont most, 2018 nyár közepén van értelme korszakhatárról beszélni? Hiszen ha újra elolvassuk a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatát, amit a parlament 2010. május 14-én fogadott el, abban már világosan benne van egy rendszerváltás kihirdetése, és a szöveget kifüggesztették az összes államigazgatási szerv épületében. A nyilatkozatot megszavazó fideszesek forradalomnak nevezték a 2010-es választást, és eltolták maguktól az 1990-2010 közti korszakot is, "az átmenet zavaros két évtizedének" nevezve.

Azóta is akadtak bőven szimbolikus és gyakorlati jelentőségű helyzetek, amiket ki lehetett volna nevezni korszakhatárnak: lett új alkotmány; új választási törvény; láthattunk gyűlöletet tápláló és konkrét állításaiban is teljesen hazug kampányokat, amelyek teljesen eltüntették az értelem morzsáit is a politikából; és születtek a jogállamiság logikáját szétfeszítő, objektívan értelmezhetetlen törvények.

De ha visszaszorulóban is volt, mostanáig élt még az előző rendszer logikája is, legalább elvi szinten: színesebb volt a sajtó; nem kellett a fiatalabb közönségnek sem nulláról elmagyarázni a demokrácia logikáját, hogy érthető legyen miért autoriter egy új intézkedés; és akadtak politikusok és szakértők (a kormányoldalon is) akiknek jogállami szocializációja a pluralizmus letűnő korszakának nyelvét, szabályait idézte fel olykor.

A polgári demokrácia világa nem egyszeriben múlt mostanra el, hanem fokozatosan koptak ki szokásai, reflexei és szabályai a magyar közéletből. És csak mostanra vált teljesen irreálissá az a feltételezés, hogy elég lehet kiigazítani bizonyos túlzásokat, és akkor Magyarország ismét teljes értékű polgári demokrácia lesz. E felismerést nagyban késleltette, hogy 2015 és 2018 között nem volt kétharmados többsége a parlamentben a kormánynak, így voltak bizonyos korlátai e legújabb rendszerváltás befejezésének.

A többpártrendszernek valójában vége van

A tavaszi választás nyomán szilárdult meg az új rendszer. Harmadszor szerzett alkotmányozó többséget a Fidesz egymás után, és ezzel egyértelművé vált, hogy a parlamenti politizálás nem csak ideiglenesen szorult háttérbe, hanem teljesen elvesztette a jelentőségét.

Ha soha, semmiben sem kell alkudni, egyeztetni, és ez a helyzet ennyi ideig tart, akkor a tét nélküli parlamenti műsor nem csak a közönség számára lesz totálisan érdektelen, de a résztvevői sem lesznek képesek értelmes cselekedetekre. És nem is képesek!

Az ellenzéki pártok idén nyárra teljesen szétestek.

Egészen abszurd belső háborúk foglalják le őket, elnökeik sorban megbuktak, megerősödésük reménytelennek látszik. Egyetlen stabilnak tetsző ellenzéki párt létezik, az 5-6 százalékos népszerűség fölé még sosem nőtt Gyurcsány Ferenc vezette DK: az egyetlen ellenzéki erő, aminek megmaradásához az Orbán-kormánynak komoly érdeke fűződik. Amíg Gyurcsány Ferenc parlamenti politikus, addig Orbán Viktor legitimációja elsősorban kifelé, és másodsorban a magyar társadalom egy része felé is biztosított: "lám, itt nyugati típusú parlamenti váltógazdaság van, az előző kormányfő itt ül a parlamentben, csak mostanában éppen mindig a jobboldal nyer."

Három komolyabb önkormányzati választást rendeztek április óta (Józsefváros, V. kerület, Miskolc). A részvétel egyik esetben sem érte el a 28 százalékot, Budapesten még a 24-et sem, pedig a teljes parlamenti ellenzék képes volt mindhárom esetben arra, hogy ne indítson egymás ellen jelölteket. A Fidesz mindhárom választáson egészen kevés szavazattal is 60 százalék feletti eredményt ért el. Ahogy a politizálás tét nélkülivé vált, úgy veszett ki a polgárok érdeklődése is iránta.

Vége a nyilvános politizálásnak

A politika teljes eljelentéktelenedésének egyik leglátványosabb tünete, hogy ha valami megváltozik, annak senki sem firtatja az okát, alig van igény kérdésekre, és még kevésbé érzi szükségét a hatalom, hogy elmagyarázza a döntéseit. Nagyon sokszor a kormánypárti politikusok sincsenek tisztában azzal, hogy mit miért támogatnak éppen.

Például egyetlen kormánypárti politikus sem beszélt arról nyíltan, egyértelműen, a nevét vállalva, hogy mi volt a baj az előző kormány erős embereivel: Seszták Miklóssal, Lázár Jánossal, vagy akár Szivek Norberttel, Csepreghy Nándorral, vagy miért tűntek el bizonyos vállalkozók - Kuna Tibor például - a hatalom közeléből. Már azt sem kötötték a saját támogatóik, sőt, a saját politikusaik orrára sem, hogy az előző ciklusban valójában miért lett ellenség Simicska Lajos vagy Spéder Zoltán, de mostanra már a politikai tisztségviselők cseréjének oka is teljesen homályos maradhat. Pedig Lázár és Seszták a kormány első vonalához tartoztak, előbbi konkrétan a kormányzati PR fő arca volt Orbán Viktor után.

Az óriási kormányzati sajtóbirodalom cikkeiben vagy műsoraiban még csak fel sem merült, hogy bennfenteskedő módon elmagyarázzák a helyzetet. Egy normális demokráciában a tűzközeli szerkesztőségek azon versenyeznének, hogy melyikük tud pontosabb magyarázatot adni az ilyen ügyekre. Mivel a kormánypárti politikusok sokszor válaszra sem méltatják a többi szerkesztőséget, ma már alig lehet tudni valamit a hatalmi döntések hátteréről.

Nem Lázár vagy Seszták leváltásának okai a legaggasztóbb titkok ma Magyarországon, de tünetekként nagyon is figyelemre méltóak, mert pontosan mutatják, hogy a politika végleg elszakadt a nyilvánosságtól.

Nem demokratikus rendszer az, ahol a választóknak esélyük sincs, hogy megértsék, hogy mi történik a hatalom közelében. És legalább ekkora probléma, hogy a fideszes politikusok maguk sem tudhatják biztosan, hogy mi az elvárás feléjük. Senki sem érezheti magát biztonságban a körön belül ott, ahol a régi legjobb szövetségeseket is magyarázat nélkül meg lehet taposni (Chikán Attila, Pálinkás József), vagy éppen a legnagyobb sztárokat lehet szó nélkül kirúgni.

Korábban a Fideszben fontos alapelv volt, hogy ha valaki hibázott is, vagy valamiért hátrébb kellett vonni, akkor megfelelő kárpótlást kapott, általában egy jól fizető, de kevésbé szem előtt lévő állás formájában. Mostanra azonban elég magabiztosnak tűnik a központi hatalom ahhoz, hogy el merje engedni fontos emberek kezét is.

A közügyek magánügyekké váltak

Mostanra vált megszokottá, természetessé, hogy a politika a hatalmon lévők magánügyévé vált.

Nem hogy viták nincsenek, a döntések indoklása is rendre elmarad. Egy jellemző példa erre, hogy a kormány új erős embere, Palkovics László 54 percet adott a Magyar Tudományos Akadémiának, hogy véleményezze a működését alapjaiban megváltoztató törvényt, majd függetlenül a szervezet egyértelműen elutasító álláspontjától, simán megszavazta az MTA részleges felszámolásáról szóló törvényt a parlament. Anélkül, hogy bárki világosan el tudta volna mondani, hogy mi szükség van rá, és mi volt a baj az eddigi rendszerrel. Egymásnak ellentmondó félmondatok hangzottak el, amelyeket kimondójuk sem hihetett el egy pillanatig sem.

Nem az MTA autonómiájának a megszüntetése itt a sorsfordító, hiszen megannyi intézmény élhette át autonómiájának felszámolását az elmúlt 8 évben, például a legtöbb általános- és középiskola, vagy megyei a közgyűlések. Az új minőséget az mutatja inkább, hogy mekkora egykedvűséggel és beletörődéssel hagyják magukat megalázni az érintettek.

Az országos bírósági hivatal vezetője simán lehazaárulózhatta azokat a bírókat, akik a másfél évvel ezelőtti véleményével értenek még ma is egyet, és nem az azóta megváltoztatott, új véleményével. A brutális hazaárulózás itthon alig érdekelt valakit, még az érintettek sem látták értelmét különösebb tiltakozásnak. Jól mutatja a lengyel demokrácia jobb állapotát, hogy ott a felháborodott bírák talárban tüntetnek, amikor elegük van, itthon viszont nincs példa a határozottabb önvédelem megszervezésére.

E két példa azért árul el sokat az új magyar rendszerről, mert az ország legfelső szellemi elitjéről, tudósokról és bírókról van szó bennük. Az új rendszer teljes stabilitását mutatja, hogy az elit a saját bőrére menő konfliktusokban is inkább a meghunyászkodást választja. És ha a tekintélyes emberek nem mernek önmagukért sem kiállni, akkor ki jelentene ellensúlyt a hatalommal szemben?

Elfogadtuk, hogy ez az ő pénzük

Nincs már jelentősége annak sem, hogy Mészáros Lőrinc és családja a választás óta minden munkanap kapott 1,2 milliárd (!) forint közpénzt.

Hogy a demokrácia és a mostani rendszer közötti különbséget mutassuk, érdemes feldizéni, hogy Tocsik Márta 800 milliós megbízása (mai áron ez kb. 2,5 milliárd forintnak felelne meg) parlamenti vizsgálóbizottságot és hónapokig tartó botrányt vont maga után. Most már nincs annyi a közpénz, amennyit ne lehetne következmények nélkül a hatalmon lévők magánvagyonává átalakítani.

A közügyek ebben az értelemben is magányügyekké váltak, az ország vagyona és a hatalmon lévők vagyona közötti különbség lassan elmosódott, és mostanra már felismerhetetlenné vált.

A hatalom magánüggyé válását illusztrálja az is, hogy a politikai vezetők számonkérhetősége, ellenőrzése lényegében megszűnt Magyarországon. Ha ügyek ki is derülnek, következményeik nem lesznek. Alig maradt sajtó, ahol ilyen ügyek egyáltalán felbukkannak, és a politika tét nélkülisége amúgy is teljes fásultságot hozott. Kósa Lajost például hiába lehetett teljesen zavarba hozni a csengeri örökösnővel folytatott üzemelmeivel, simán újraválasztották képviselőnek. Hol vagyunk már attól, amikor Kóka János gazdasági miniszternek 2007-ben egész nyáron át magyarázkodnia kellett, mert meg akarta spórolni az áfát egy éttermi számla rendezésekor.

Csak görbe utak vannak

A politikusok üzleti ügyei, és a törvények elfogadása is magánügy lett mostanra Magyarországon, és ezt hallgatólagosan a nagy többség jóvá is hagyta. Felnő éppen egy generáció, aki már ebbe a rendszerbe született bele. Egy olyan rendszerbe, ahol a hatalomnak nincs sok korlátja, amiben nincs elfogadott formája a kérdések feltevésének, és nincs hivatalos, átlátható módja az érdekérvényesítésnek.

Ilyen formák, eljárási rendszerek híján a tekintély feltétlen elfogadása, illetve a személyes kapcsolatokon és szívességi hálózatokon alapuló kerülőutak maradnak csak az érvényesülésre.

Nem csupán az állami hivatalok és hatóságok útvesztőjében, hanem az üzleti életben is ez a helyzet. Elfogytak a politikai hatalomtól távol lévő terek mindenütt, ahol egy átlagos lakás áránál nagyobb a tét, de sok olyan esetben is a politikai - hatalmi szándékok döntenek, ahol még ennyiről sincs szó. A közmunkára jelentkezéstől egy vendéglátóhely teraszának üzemeltetéséig a legkisebb ügyek elintézése is könnyen politikai kérdéssé válhat ma Magyarországon: az objektív követelmények nem csak a miniszterek felé nem tiszták, hanem senki felé sem.

Ezért is áll közelebb egy tekintélyuralmi rendszerhez a mostani Magyarország, mint a polgári demokráciához. Nem feltétlenül nyomul bele az összes lehetséges térbe a politikai hatalom, de bármikor megjelenhet, és olyankor nincs mód küzdeni ellene.

A durvaság hivatalossá vált

Van egy másik megközelítés is, amiért ezt a nyarat egy új korszak határának tekinthetjük. Mostanra vált biztossá a közélet nyelvének, és így a hatalom által közvetített értékeknek a teljes átalakulása a polgári demokrácia időszakához képest. Ezen a nyáron azon lamentált az állami propaganda teljes élcsapata, hogy túl sok a néger.

A fideszesek között voltak még néhányan, akik a 2015-től terjesztett fasiszta ihletettségű állami propagandát egy hatékony, bár nem feltétlenül szimpatikus módszernek próbálták beállítani, amit ugyan legitimált a választási eredmény, de ezen túlmenő jelentőséget nem kell tulajdonítani neki. Ezt egyesek még most is mondják, de mára világosan kiderült, hogy ez téves megközelítés. Most már ugyanis nincs kampány, de a rasszista állami propaganda változatlan maradt, se a stílusa, se az intenzitása nem csökkent.

Mostanra derült ki biztosan, hogy a magyar állam szakítása az emberi méltóságon alapuló egyetemes értékrenddel nem csak egy rövid kilengés volt, hanem ez a mostani kurzus kulturális alapja.

Ilyen általános és önfeledt rasszizmus, mint ami az állam által fenntartott magyar sajtóban van, a világ legnagyobb részén csak szűk nyilvánosságot elérő, szubkulturális kiadványokban tapasztalható. Nem csak tőlünk Nyugatra igaz ez, hanem még Kelet és Dél felé is.

A hatalom nem csak az óvatos életszínvonalemelést adta a polgároknak, hanem a felsőbbrendűség átélésének élményét is. Ez kárpótlást jelenthet azoknak, akiknek nincs módjuk hozzátenni a közértek forgalmának gyarapodásához. A polgároktól ugyan elvették a demokratikus politika legtöbb eszközét, de megadták nekik a hatalom az élményt, hogy megvédik őket egy idegen hordától. Ezt sokszor szó szerint a 30-as és 40-es évek magyar sajtóját idéző stílussal sulykolják. A gyerekeink az iskolaudvaron már most is migránst kergetnek játékból, és ha dühösek egymásra, akkor azt mondják, hogy "hülye migráns".

Ez nem politikai program

Az új, mostanra stabilizálódott rendszernek van egy fontos jellegzetessége, ami megkülönbözteti a korábbi hazai autoriter rendszerektől: rendkívül felületes ideológiai alapokon áll, és nincsenek jelentős kulturális, tudományos vagy technológiai ambíciói sem.

A Horthy-korszakban a revízió ihlette kultúrfölény jegyében például rendkívül sokat áldozott az állam a közoktatásra. A kommunizmus pedig ideológiai alapállásból teljesen szétverte a társadalmi rendet a magántulajdon megszüntetésével, a parasztok ipari munkássá alakításával, illetve az ipari munkásságból válogatott új értelmiség létrehozásával. A 20. századi rezsimek lázálmokkal és teljesítési kényszerrel voltak telítve. Ez egyszerre hozott látványos eredményeket és szörnyű szenvedéseket is. E rendszereknek mindig voltak igazi ellenségei is, akikkel elvi alapon is le akartak számolni, olyan Magyarországon élő, nagy létszámú csoportok, akikre elszegényedés, jogfosztás vagy halál várt.

A mostani rendszernek azonban nincsenek ideológiailag telített ambíciói. Ellenségei vannak, de ezek többségükben fizikailag nem jelenlévő személyek és csoportok, retorikai kellékek inkább.

A nagy célok hiányában viszont nincsenek reprezentatív teljesítmények sem - talán az új Népstadion és a Budai Vár átépítése lesz ilyen, ha egyszer elkészülnek. De nincs igénye a mostani rezsimnek eredeti, reprezentatív alkotások vagy műhelyek létrehozására.

A kormányoldalon kreativitást, innovációt csak a magánérdekek mentén hozott törvények és szabályok megalkotásában találunk. Ott viszont egészen sziporkázó teljesítmények vannak, hogyan lehet hatósági rendelkezésekkel, ügyesen fogalmazott pályázati feltételekkel, és radikális központosításokkal minél több állami forintot magánszámlákra irányítani.

Ennek az ideológiai ürességnek a kedvező oldala a rugalmasság, semmi sincs kőbe vésve, minden lehet fordítva is, ha éppen az hoz több szavazatot vagy pénzt. Ha valaki kifejezi a hűségét, akkor egykori kommunistákat, vagy a rendszerváltás utáni más pártok embereit is gond nélkül befogadja.

Egy remek példa erre a rugalmasságra: 2017 tavaszán a kormány bojkottra szólította fel a lakosságot a Heineken termékei ellen, illetve törvényt nyújtottak be, hogy a holland sörgyár ne használhassa a logóját. Idén májusban viszont már stratégiai megállapodást kötött a kormány a gyárral, és nagyban ünnepelte hazai beruházásait. Semmilyen elvi szempontok sem vezérlik a kormányt, szó sem volt arról, hogy valóban a sör címkéjére nyomtatott vörös csillag zavarta volna a fideszeseket, az egész hisztéria csak az üzletről szólt, a védelmi pénz beszedésének klasszikus zsarolási logikája szerint. A 20. századi rezsimek világába viszont simán belefért volna, hogy tényleg egy logó miatt idegeskedjenek.

Ezért sincs szüksége a rendszernek rendőrállami eszközökre sem, bár a törvényi keretek egyre inkább adottak az erőszakszervezetek és titkosszolgálatok előtt egy aktívan elnyomó rezsim kialakításához.

Magyarország Uradalom

A rendszer ideológiai felületessége, és közügyekben az ambíció teljes hiánya összefügg a politika privatizációjával. A mostani rendszer politikájának a fő célja ugyanis a hatalmon lévők személyes üzleti érdekeinek előmozdítása lett.

Ez egy önmagát gerjesztő, körkörös folyamat. Az ország felvásárlásával a legfelső vezetés stabilizálja a politikai hatalmát, ezáltal még több jószághoz juthat, amivel még tovább erősíti a politikai hatalmát.

Ez az új magyarországi rendszer egy magánvállalkozás, és nem valamiféle politikai közösség küldetéstudattól fűtött politikai lázálma.

Címlapkép: Lotz Károlynak a Ménes a zivatarban című festményét Kiss Bence dolgozta fel.