Akkor most jönnek az afrikai focisták és elfoglalják Magyarországot?

Nem volt könnyű követni, kit kell utálni a világbajnokságon. Az világos, hogy ez nem futballtorna volt, hanem annál több, valójában a fehérek játszottak a feketék ellen. De volt olyan meglepetés is, hogy fehéreket vártak a fehérek, erre feketék futottak ki a pályára. 

Bencsik András értő tolmácsolásában a vébé elején:

És a vébé végén:

Amilyen hírek jönnek mostanában Franciaországból, köztévét néző magyar ember oda nem teszi be a lábát, hacsak nem emberrablás áldozata, így aztán tényleg mellbevágó volt szembesülni azzal, hogy Franciaországban élnek a franciák és a nem fehér színűek, akik nem franciák, de valamiért mégis felvehetik a francia mezt, ráadásul a világ szeme láttára.

Az 1984-es Európa-bajnokságot szinte biztos, hogy fekete-fehérben láttam, ezért nem tűnhetett fel Jean Tigana nevű játékos a győztes francia csapatban: 

Fotó: STAFF/AFP

Most megkerestem színes fotón:

Fotó: STAFF/AFP

Az 1998-ban megnyert világbajnoki trófea közelébe is odafurakodtak valahogy a nemfranciák:

Fotó: PASCAL GEORGE/AFP

Miután senki nem szólt rájuk, talán még meg is érinthették a kupát, mostanra már nem lehet visszatuszkolni a fogkrémet a tubusba. 

A döntőben az volt a tét, a bevándorlók legyőzik-e a keresztény őslakosokat. 

A Magyar Időkből tudtam meg, hogy a francia csapatban „kis túlzással élve csak pár éve, gumicsónakkal érkezett franciák fociznak”. Vagyis hiába építjük mi a kerítést, akár a magyar-horvát határra is, ezek jönnek a tengeren, és legyőzik a szomszédos keresztény országot. Talán ha lenne tengerünk, ugye, drága horvát barátaink, testvéreink, kutyánk kölykei.  

Nemcsak a magyar, de a horvát éberség is feltámadt. Igor Stimac, egykori horvát válogatott és szövetségi kapitány a vébé előtt posztolta ki, hogy a négymilliós Horvátország az egymilliárd fős Franciaországgal és Afrikával játszik a döntőben, és felsorolta az afrikai származású francia játékosokat. 

Itt meg kell jegyeznünk, hogy van olyan adat, miszerint a 23 fős francia keretből valójában 21-en Franciaországban születtek, a maradék kettő pedig korábbi francia gyarmaton, és gyerekkorukban költöztek Franciaországba. (Érdekes ez a kettes szám, a horvátok az előző világbajnokságon pont két, brazil származású játékost, Sammirt és Eduardót nevezték a tornára.)

Ha most tényleg bele akarunk menni a számháborúba, hogy akkor hányan és hol születettek, akkor erre is van megfelelő válasz. A Mandineren született meg. Ebben az áll, hogy azt ugyan el lehet ismerni, hogy a francia válogatott tagjai többnyire már Franciaországban nevelkedtek, oda jártak iskolába, ott nevelkedtek, „joggal gondolják magukat franciának. A közösségek alakulásának, beleértve a népeket, nemzeteket is, azonban van időfaktora is. A történelem tanulsága a görögök óta az, hogy három nemzedék alatt lehet igazán őshonossá válni.”

Szóval, kedves Kylian Mbappé, tessék jelentkezni majd a gyerekekkel a válogatottnál, akik nem csak franciának gondolják magukat, hanem azok is.

Viszont akkor lehetne szólni a Dárdai Palinak, hogy ne bohóckodjanak a gyerekei a német utánpótlás válogatottakban, szóljon rájuk, és gondolja át, amit nyilatkozott a múltkor: „Palkót korábban hívták Magyarországról, de – nem akarok senkit sem megbántani – visszaesés lett volna neki, ha kimarad a német edzésekből. A fia­im hamarosan felnőtt emberek lesznek, ők döntik el, melyik válogatottat választják. Nekik Magyarország a Balaton, egy kicsit Pécs és a disznóvágás. Viszont Berlinben vannak a haver­jaik, az életük, ezt szokták meg, nekik ez a normális.”

Azzal az álságos érvvel pedig ne is foglalkozzunk, amit például William Gasparini sportszociológus fogalmazott meg, hogy azért van ilyen sok szerény környezetből származó, bevándorló hátterű játékos a válogatottban, mert a politikai és a gazdasági élet kizárja őket, s emiatt a labdarúgás lett a kitörési lehetőség. 

Ahelyett, hogy feketeként világbajnokságot nyernek a francia himnuszt énekelve és a zászlót lobogtatva, tessék inkább szépen drogozni és lopni a no-go zónákban. 

És ha még csak a francia válogatottról lett volna szó. Én például eddig úgy tudtam, hogy a svájci válogatottban játszó albán származású játékosok családjai a délszláv háború elől menekültek Svájcba. Granit Xhaka története pedig ennél is drámaibb, apja részt vett a kommunista diktatúra megbuktatására tett kísérletben, ezután Xhaka és édesanyja az Amnesty International segítségével jutott el Svájcba. Ő volt az egyik, aki a szerbek elleni meccsen a gólja után albán sast formázott a kezével. A Magyar Idők szakértője árulta el, hogy valójában az ő esetükben is a pénzről van szó. „Ezekben a «nemzeti» tizenegyekben megvásárolt, a szülőhazájukért és nem az őket befogadó országért küzdő, albán sasokat elpantomimező úgynevezett svájciak játszanak”. 

De még a kereszténységet védő horvát Lovrent is megszédítette ez a bohóckodás a menekültek körül. Pár éve azt mondta, hogy esélyt kell adni a háború elől menekülő szír menekülteknek, mert ő maga is átélte a borzalmakat, Boszniából menekült el a családja, amikor hároméves volt. A beilleszkedés nehezen ment, a német gyerekek nem álltak szóba vele, ezért bevándorló gyerekekkel barátkozott, a többségi társadalommal nem volt kapcsolata. Aztán hét év után kiutasították a családot, így tértek vissza Horvátországba.

A Lovrenéket annak idején kiutasító, a világbajnokságon látott németekről pedig már végképp nem tudom, hogy mit gondoljak. Az egyértelemű, hogy Merkel Wilkommenskulturja miatt esett szét a négy éve még világbajnok német válogatott, ezt Bayer Zsolttól tudom. Szerinte „valakik elérkezettnek látták az időt, hogy felszámolják Németország maradék, a második világháború után még megengedett és megtűrt identitását, nemzeti önazonosságát, a maradék megtűrt, kicsike német lelket.” Ebből lett az, hogy „Ezen a világbajnokságon tizenegy Angela Merkel ment fel a pályára játszani”. Eddig tiszta, VALAKIK elintézték a német válogatottat és a németeket.

Ami összezavart viszont, hogy Bayer Zsolt is ott ült a Sajtóklubban, amikor Bencsik András, az afrikai futball szakértője azt mondta, hogy a két szegény török bevándorló német válogatottat (Özilt és Gündogant) lényegében meglincselték a németek, mert közös fotót mertek készíteni Erdogan török elnökkel (akivel egyébként Orbán Viktor is cimborál). Vagyis kiderült, hogy a németek valójában nem is szeretik a bevándorlókat. És ezt a gondolatmenetet vitte tovább Huth Gergely: „Tulajdonképpen egy török focistának, ha már ott van, egyébként joga van a török identitását őrizni. Miért ne őrizhetné?”

Szóval, nehéz ez, de azt jó lenne tisztázni, hogy akkor Erdogannal barátkozó, identitásukat megőrző török játékosok játszhatnak-e a francia válogatottban a horvátok ellen, csak afrikaiak nem? 

Azt sem igazán tudom, hogy mi van most, hogy az afrikaiak legyőzték a markonyi horvátot, mehetek még NBI-es meccsre, ahol elég sok az afrikai játékos?

A magyar kluboknál már régóta érzem ezt a fajta bizonytalanságot, a kupadöntőn például az Újpest-tábora végig huhogott, amikor a nigériai Hentynél volt a labda, még szerencse, hogy nem keverték össze a náluk játszó Nwobodóval és Onovóval. Mi legyen a diósgyőri szurkolók dalával, amit a Már minálunk babámra énekelnek?

„Elmegy a néger a szélen,
Beadja középre,
Másik néger fejel,másik néger fejel
a háló közepébe ...”

Ha nem figyelünk, az történik, mint a Mészöly családban. Kálmán még arról beszélt, hogy „épphogy lejöttek a fáról Afrikában, és már hozzák is őket”, a fia már azért panaszkodott nemrég, hogy „ha lett volna egy olyan csatárom, egy jó fekete, úgy beteszem, mint a huzat.”

Felállhat-e a magyar válogatott két színesbőrű középhátvéddel, Otigba Kenneth-tel (akinek az anyja magyar, de a nigériai apját kiutasították az országból, amikor a játékos négyéves volt) és Paulo Víniciusszal, aki tök brazil, de honosította a magyar szövetség?

Vagy csak akkor lehetnek ketten a pályán, ha öt védővel állunk fel, ha néggyel, akkor egyikük maradjon a kispadon?

Kit akarnak meggyőzni a franciák azzal a magyarázattal, hogy „kizárólag a sportteljesítményük és a szellemi állapotuk alapján válogatta ki a játékosokat, röviden a legjobbakat”.  

Volt úgy 80 éve egy másik, osztrák származású, de Németországban karriert csináló sportszakértő, aki a haza rendezésű, 1936-os olimpia után, amikor egy bizonyos Jesse Owens élt vissza a fizikai adottságaival a fehér sportolókkal szemben, azt mondta

„az amerikaiaknak szégyellniük kellene magukat, hogy hagyják a négereket megnyerni az aranyaikat”.