• Costa-Gavras filmet forgatott a bankok világáról. 
• A filmet csütörtökön mutatták be a magyar mozik.
• De csak kis kitérő után áruljuk el, hogy milyen a film.
• Ráadásul mindezt majd csak röviden, mert nem hiszünk a hosszú filmkritika műfajában.

A 2008-as gazdasági összeomlás végre megfelelő távolságba került ahhoz, hogy a filmvilág is rávesse magát a témára. A rövid döbbenet után a forgatókönyvírók és a producerek pár éve már látni vélik, kik és hogyan okozták a krízist, és arra is ügyesen ráéreztek, hogy a közönség a világon mindenhol hálás a bankellenes hangokért.

És persze nem is alaptalan a gyűlölködés. A 2008-as válságot tényleg bűncselekménygyanús, felelőtlen és veszélyes lépések sorozata okozta, melyekből a legnagyobb befektetési bankok is mind rendesen kivették a részüket az Egyesült Államokban.

A bankár-főgonoszok újbóli felbukkanása ezért egyáltalán nem volt meglepő, amiatt viszont lehetett egy ideig izgulni, hogy születnek-e majd jó filmek ebből a hullámból. A tétet nagyjából abban lehetett látni, hogy lesz-e olyan film, ami képes túllendülni az olcsó gazdag-ellenes retorikán, és mondjuk tényleg mond is valamit a gazdaság meg a bankszektor működéséről.

Nem mintha bármi baj lenne az olyan agyatlan gyilkolós b-filmekkel, mint a kisemmizett izomgörcs kisemberként bankárokat mészároló Dominic Purcell főszereplésével készült Assault on Wall Street, sőt, még a legutóbbi Batman-film is ügyesen érzett rá erre a témára. De ezeket a filmeket a helyükön kell kezelni. Az izgalmas kérdés az, hogy lehet-e szórakoztató formában feltárni bármit a bankrendszer komplexitásából, és legalább kicsit rámutatni a rendszerbe rejtett hibákra.

Erre a feladatra jelentkezett be Costa-Gavras is új filmjével. A görög rendező mindig is szerette a kegyetlen, elnyomó rendszerek és az igazságukat kereső, ám végül elbukó minihősök összecsapásainak bemutatását, erre pedig remek lehetőséget teremt a bankszektor, és az abban a helyét kereső, hirtelen kinevezett fiatal bankigazgató története.

A film magyarul Bennfentes játék címmel fut, pedig az eredeti francia Le Capital azért árulkodóbb. A történet ugyanis gazdag emberek mindennapjainak bemutatásával akar komolyakat rúgni a kapitalizmusba, ehhez pedig minden kötelező elemet bevet. Van egy tradicionális európai nagybank, amit kinéztek játékszerüknek orosz-amerikai befektetők. Van a bank élére kinevezett fiatal törtető bankár (Gad Elmaleh), akit kinéznek eszközüknek a gonosz külföldiek. A bankárnak van egy szerényebb, de boldogabb életre vágyó felesége, a filmben teljesen funkciótlanul előjövő, Patrick Batemant idéző elképzelt dühkitörései is, és egy kommunista apja is.

Az egész azonban mégsem működik rendesen.

Nem kell a megbecsülésük.
Akkor mi kell?
Pénz.
Még több? Minek?
Hogy megbecsüljenek.

Ez például egy párbeszéd a bankár és felesége között. És pontosan mutatja a legkomolyabb gondot a filmmel: Costa-Gavras annyira a morális üzenet átvitelére koncentrál, hogy közben a létező legtávolabb keveredik a valóság bármilyen morzsájától. Ezek a végletekig stilizált karakterek egyszerűen alkalmatlanok, hogy megmutassák, hogyan vezethetett a kilencvenes évek végén lassan mindenféle szabályozás alól kicsúszó nagybankok átláthatatlansága, rendszerszintű mohósága és a veszélyfaktorok teljesen figyelmen kívül hagyása az összeomláshoz.

A fiatal bankigazgató szerepe ugyanolyan komolyan vehetetlen, mint Gordon Gekko figurája volt. A nyolcvanas évek csúcsra pörgetett szuperkapitalistája is annyira romlott és gátlástalan volt, hogy teljesen elterelte a figyelmet a rendszerről, ami ámokfutását lehetővé tette.

A Bennfentes játék ettől még nem egy  rossz film, főleg miután megszokjuk, hogy karikatúraként kell nézni a történetet. Úgy egész jól működik, már ha nem számoljuk a film felénél beinduló, hihetetlen bugyuta és felesleges szerelmi szálat.

Igaz problémafelvetésre viszont nem alkalmas. Ilyesmiért érdemesebb megnézni a 2011-es Margin Call-t, az eddig készült legjobb filmet a témában.

Az meg persze teljesen jogos észrevétel lehet most, hogy miért kéne elvárni egy mozifilmtől a rendszerszintű problémák felvetését. Nyilván nem is kell. Csak amíg Magyarországon a bankrendszerről szóló közbeszédet Selmeczi Gabriella, Scheiring Gábor és a Koppány-csoport interpretációi formálják, addig bárminek örülni kell, ami ezekhez képest tud valami újabb vagy relevánsabb szempontot felvetni.