• Van abban valami bizarr, hogy ha a hazai színházi élet legfontosabb szereplőit szeretnénk hallani, ahogy egymással beszélgetnek, egészen Berlinig kell utaznunk.
• Egy ottani konferencián ült egy asztalhoz Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház vezetője, a hazai állami színházpolitikával leginkább kritikus Krétakör-vezető Schilling Árpád és a Trafó élén végül menedzseri pozícióban megmaradó Szabó György.
• A helyszínnél csak az volt zavarba ejtőbb, hogy tényleg mennyire nem tudtak egymásnak mit mondani.
• Illetve volt egy pillanat, amikor tudtak, de az meg simán az egész rendezvény legkellemetlenebb része volt.

Vidnyánszky és Schilling sehova se tartó csörtéje színdarabnak is bőven elment volna. A vasárnapi konferencián, amit a német zöldek pártalapítványa szervezett, a színházvezetők beszélgetése előtt Ungváry Krisztián és Ablonczy Balázs történészek beszélgettek arról, hogy miért nem tud egymással szót érteni a két politikai oldal Magyarországon. Messziről indítottak, és tételesen összeszedték az ilyenkor mindig felmerülő indokokat, majd a rendezők, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elő is adták az egész beszédképtelenséget élesben is.

Mátyás óta nincs közös hős

A jelenleg a párizsi magyar intézetet vezető Ablonczy is elismerte, hogy tudja, mennyire komikusan hat, ahogy a XXI. század elején százéves ellentétekről kell még mindig beszéljen, de közben meg amikor diákjaival a harmincas évek politikai szövegeit kutatják, egy az egybe köszönnek vissza a ma is jól ismert emlékezetpolitikai érvek. És közben a társadalomnak nem sikerült feldolgoznia, ahogy a trianoni döntés után felszívódott a középosztály, hogy a holokauszt magyar eseményei nem történhettek volna meg a magyar közigazgatás közreműködése nélkül, de még az 56-os eseményekkel sem tudtunk érdemben mit kezdeni. Ablonczy szerinte figyelemre méltó, hogy a legnépszerűbb történelmi személyiség Magyarországon a XV. század végén meghalt Hunyadi Mátyás, utána nincsenek konszenzusosan tisztelt hőseink.

Emögött pedig ott egy olyan fatalista társadalom, ahol az alapélmény, hogy ha alámerülünk és kibekkeljük a dolgokat, akkor még mindig olcsóbban megússzuk, mintha járna a szánk. És Ablonczy szerint létezik ugyan ezzel szemben a bajtársiasságnak és hasonló eszméknek egy önmozgása, ami olyan csúcspontokban teljesedik ki, mint amilyen mondjuk 1956 volt. De nem ez mentalitás a jellemző.

Ungváry Krisztián ezt a beszédképtelenséget Wass Albert példáján át vezette fel. Hogy míg az egyik oldalon igaztalanul vádolják olyan dolgokkal, amiket tényleg nem követett el (háborús bűnök), addig meg ott van az, hogy tényleg egy igazi nyilas volt, aki cikkben köszöntötte a kolozsvári gettó felépítését. És erre az életútra pillantva az egyik oldal csak az áldozatot látja, a másik oldal meg csak az ideológiát. Nyelvet kéne valahogy találnunk egymáshoz, ehhez képest még csak a törekvés sincs meg egy közös emlékezetpolitika kialakítására.

Ami pedig különösen tragikussá teszi a helyzetet Ungváry szerint, hogy a kormánynak nem fűződik érdeke ahhoz, hogy a szélsőjobboldali szavazókat eltávolítsa magától. Mert a Fidesz valódi konkurenciája nem baloldalon van, Wass és Tormay pedig eszközt jelent a Jobbikkal szemben. De ugyanez látható a színház területén is, utalt Ungváry a Dörner vezette Új Színházra. Ezért rövid távon nem éri meg a kormánynak leszámolnia Wass Albert kultuszával, mert több szavazatot vinne, mint hozna. Ez pedig hosszú távon szörnyű következményekkel járhat.

Hogy illusztrálja, miről is van szó, Ungváry felolvasta Dörner hírhedt színházalapítói manifesztóját, amiben a rendező az elfajzott liberális felfogás ellen indított harcot. A történész szerint emögött a kapitalizmustól és a globalizációtól való félelem működik, ennek a logikáját kell megértenünk ahhoz, hogy értsük ezeket a reakciókat is.

A modernizációban és a nyugatban való csalódottság volt később az egyetlen elem, amit az összes résztvevő felemlegetett.

Nincs jókedv? Örülünk!

A történészi felvezetés után kellett volna valamire jutniuk egymással a színházigazgatóknak. A három színházvezető beszélgetésén már telt ház volt, kíváncsi németek mellett sok Berlinben élő magyar fiatal is végignézhette, hogyan nem tud egymásnak mit mondani a három rendező.

A beszélgetés elején még csak a feladatvállalás különbségei kerültek elő: Vidnyánszky arról beszélt, hogy húsz éve foglalkoztatja őt a hitehagyottság kérdése, és színháza is erről szeretne beszélni. Schilling műhelye 2008 óta teljesen elfordult a részvételi darabok felé, esztétikai krédójuk lett, hogy egy olyan társadalomban, ahol nem nagyon van tapasztalata az embereknek a részvételről, segíteni akarnak eszközöket adni az egymás mellett éléshez.

Ezzel pedig átalakult azoknak a daraboknak a köre is, amiket műsorra tűznek. A régóta a Trafó élén álló Szabó is észrevette, hogy a válság erősödésével hogyan szivárogtak be a társadalmi kérdések az ő színpadukra is, és hogyan bukkantak fel ott olyan társadalmi sebek, melyek gyógyítására senki nem kínál megoldást.

Ezeket meg kéne beszélnünk. Nincsen jó hangulat a köreinkben.

- adott rövid helyzetértékelést Szabó, és ez volt az a pont, ahol az egész beszélgetés menthetetlenül kisiklott. Vidnyányszky végre kedvenc témájáról beszélhetett, és elmondta, hogy lehet hogy vannak körök, ahol most nem jó a hangulat, viszont sokan vannak, akik most végre fellélegezhettek. Hetven évnyi balliberális kultúraszervezés után most végre valami más kapott teret.

Ennek mi nagyon örülünk.

- mondta Vidnyánszky, aki amúgy hisz abban, hogy minden színháznak van létjogosultsága, ő maga is többféle színházat csinál a Nemzetin belül. Viszont idáig az volt a helyzet, hogy voltak fogalmak meg témák, amik tabunak számítottak, és csak fölényeskedve-lenézve nyúltak hozzájuk a rendezők. Olyan példákat sorolt, mint a honfiúi hűség, a hazaszeretet, a vallásos hit vagy az önfeláldozás. És közben meg az emberekben torz kép él 56-ról, Trianonról, Európával szembeni viszonyunkról. Ezeket kell végigkérdezni most Vidnyánszky szerint.

Schilling szerint viszont a rendszerváltás után felnövő generációnak ez a polemizálás

unalmas, nevetséges és borzasztó,

és az egész egy nagyon szomorú társadalomképet mutat. Mint ahogy az is szörnyű, hogy Berlinbe kellett jönniük, hogy erről beszéljenek.

Majd pedig saját személyes sérelmeit kezdte felhánytorgatni. Hogy ha Vidnyánszky ennyire sokféle színházat támogat, akkor miért kellett megvágnia a Krétakör támogatását. Ez volt az a pillanat, amikor a két igazgató egy rövid ideig ugyanazt a nyelvet beszélte, de ebben sem volt sok köszönet.

A színházaknak megítélt támogatásokról az elmúlt években egy olyan ötfős, a minisztérium alá tartozó bizottság dönt, aminek vezetője Vidnyánszky Attila. És ez a bizottság töredékére vágta vissza a Krétakörnek járó összeget. Vidnyánszky szerint a legutóbbi költségvetést abszolút szakmai konszenzus kísérte, hiszen ellenszavazat nélkül hagyta azt jóvá a szakmai egyeztetőfórum is.

Ebből a tényből lendületet merítve pedig nekiment a Krétakör munkásságának is:

És hát a szakma egy jelentős része azt gondolja, hogy ez a Krétakör már nem az a Krétakör.

- mondta. És Vidnyánszky szerint a döntés korrektségét bizonyítja, hogy például a Dörner-vezette Új Színház "nem kapott lényegi emelést", addig a kormánypártisággal nehezen vádolható színházak, mint mondjuk a Katona vagy a Örkény jóval nagyobb összegből gazdálkodhatnak.

Schilling erre azt mondta, hogy magát a döntést el is fogadná, de felidézett egy esetet, amikor egy bizottsági ülésen Vidnyánszky szerinte nyíltan kijelentette, hogy politikai döntés született.

Ez hazugság.

- reagált erre Vidnyánszky, végleg a helyére rakva a beszélgetést.

A  beszélgetésben szintén részt vevő német színikritikus és dramaturg, Stephanie Junge ekkor dobta be a mindent letaroló érvet, azt kérdezve a magyar résztvevőktől, hogy annyi szép színházuk van, olyan sok látogatóval, hát miért nem tudnak szépen egymás mellett meglenni.

Schilling erre keserűen jegyezte meg, hogy pont ezt akarta elkerülni, hogy áldozati szerepben tetszelegjenek a magyar színházak külföldön, mert ennél sokkal fontosabb, hogy hogyan lehetne elkerülni a sérelemalapú politizálást. Vidnyánszky ebben egyetértett Schillinggel, de ehhez szerinte le kéne zárni a múlt sérelmeit. És már megint ugyanott tartott mindenki, mint egy órával korábban.

Nyugaton ezt nem értik

A végén érkező nézői kérdésekig kellett várni, hogy egy német férfi rákérdezzen a leginkább magától értetődőbb kérdésre:

hogy hogyan lehet az, hogy a legnagyobb színház vezetője egyben a hazai színházak finanszírozásáról döntő bizottság vezetője is.

Vidnyánszky pedig a maga módján zseniális válasszal állt elő:

• már nem is ő a bizottság vezetője, már csak tagja az ötfős bizottságnak.
• és ez amúgy is komoly szakmai feladat, negyven színház anyagait kellett átolvasni, nyilván nem lehetett volna ezt átadni bárkinek
• és ő ezt az egészet társadalmi munkaként végezte, egy fillért nem kapott érte

Vidnyánszy egy fontos érvet kifelejtett, ezért L. Simon László NKA-vezető sietett a segítségére, mondván, hogy a Nemzeti az évi 40 milliárdból csak 1,2 milliárdot kap, ráadásul vannak színházak, akiknek több jut, ezért azt állítani, hogy a legnagyobb színház igazgatója osztja a pénzt a többieknek, nem igaz. Ennyi.

L. Simon szerint amúgy a kultúra sok területén remekül működik a két politikai oldal közötti együttműködés, a színházas színtéren viszont mindig túl nagy volt a hisztériafaktor, évtizedek óta mindig a felszínen vannak ezek a hangok. Pedig valójában nem olyan nagy a baj, mint az elsőre látszik. Viszont a színházak átalakítását folytatni fogják, és az is biztos, hogy ez majd sért érdekeket, és lesznek majd, akik megint politikai döntésekre fognak panaszkodni.

Azzal Szabó is egyetértett, hogy ez az egész Nemzeti-ügy nem annyira fontos, mint amekkora felhajtás van körülötte. Úgyis mindig az lesz a nemzeti színház, ahol jó színházat csinálnak. Azt viszont ő is látja, hogy a globalizációval szemben az emberek keresik a közös élményeket, de ma Magyarországon a színház erre nem tud válaszokat kínálni. Az állandó szembenállásban a szereplők felégetik magukat, a harcokba belefáradt közönség pedig elmenekült a színháztól a kommersz tartalmak felé. A legnagyobb vesztese ennek a történetnek a kortárs művészet lett. Amit az is mutat, hogy senki nem védte meg a Műcsarnokot, a Ludwigot és a Trafót.

Abszurd az egész

A végén direkt kérdés formájában is megkérdezték a szereplőket, miért nem lehet egy hasonló beszélgetést Budapesten is lefolytatni. Vidnyánszky szerint is abszurd, hogy erről Berlinben kell beszéljenek. De az a helyzet, hogy minden mondatát ismerik egymásnak, és az állandó vádaskodásnak nincs értelme. Az őszinte beszédnek, annak lenne szerinte.