• Hogy miről?
• Labdarúgó micsoda?
• Ja, amikor a csávó megharapta a másik csávót, aztán a brazilokat agyonverték!

Maradandó pillanatok? Potenciálisan. Memória nélkül élő emberként szinte rögtön el tudom végezni a kísérletet magamon: mire fogok emlékezni húsz év múlva, mire nem? Hát már most is csak arra emlékszem, amire húsz év múlva fogok.

De mire?

Lezárult egy korszak. Viszlát tiki-taka. Egy évtizedig ezek az inkább katalánok, mint spanyolok voltak a királyok. Aztán jöttek egy a nem különösebben rokonszenves holland válogatott egy ötössel... Van Persie mozdulata annyira erős, látványos mozdulat, hogy ennél ikonikusabb nem is bírt lenni a vébén.

Magyar siker jóember! A mi Kassay Viktorunk nélkül ez sem lenne!

Már megint magyar siker jóember! Az afromagyar-amerikai hálóőr, mint egy NY HC-zenekar dobosa a kilencvenes évekből. Tourette-szindrómás, ráadásul. És félig magyar! És tele van varrva. És félig magyar! Ahogy kivédi a belga szemeket egymás után. És félig magyar! Neuer hol volt ehhez képest? És félig magyar!

Hogy kicsodát, arra a Google-ön kívül már senki sem emlékszik. De Suarez a Barcelonában folytatja, rá emlékezni fog mindenki, ha minden megy a maga útján.

Megérdemelték, persze, megérdemelték 1994-ért, 2002-ért, és legfőképpen azért, mert a brazil válogatott futball kábé 1986 óta egyáltalán nem brazil. Tökéletesen brazilmentes. Nincs ritmusa, nincs stílusa, nincs szelleme. Most gondoljanak bele: a Socratés-Zico-Falcao-féle brazil válogatott semmit sem nyert soha. Egy rohadt Copa Americát sem. Mégis minden idők legjobbjai között emlegetik őket. De hol emlegetik a Bebeto-Romario-féle nyomorult vicccsapatot, vagy a  Ronaldo-féle infantilist? Van két potyavébécímük, legyen elég. És végül: ez egy olyan brazil csapat volt, amelyik még a németeket is képes volt közönségkedvenccé tenni.

A közszolgálati tévétől régen nem várunk semmit (azon kívül, hogy évente eltüntetnek néhány tízmilliárd forintot), ehhez képest kifejezetten emlékezetesre sikerült a vébéműsor. Ezekkel a stúdióbeszélgetésekkel, szakértőkkel sikerült elérni az elérhetetlen: a tökéletesen információmentes, totálisan érdektelen baszkolódást. A  stúdió belsőépítészét külön dicséret illeti, tökéletes digitális díszletet alkotott a szellemi nulla Kelvinhez: hűvös, élettelen, érdektelen. A paródiaértékű közhelyparádéban nem volt semmi új, évtizedek óta hozzák a stúdiós sportműsorok ezt a Nemzeti Sport-bullshitbingót. De most sikerült olyan embereket összegyűjteni, akiknek nem csak fogalmuk sincs a futballról (ha lenne, csak tudnának mondani róla VALAMIT), de nem is érdekli őket az egész. A rendezők még arra is figyeltek, hogy kizárólag olyan vendégeket (szakértőket) és műsorvezetőket válasszanak, akiknek már a hangszínétől kómába esnek a nézők, akiknek minden hangsúlya és gesztusa színtelen, unalmas. Az pedig tényleg zseniális volt, amikor kényszeresen kapcsolgattak valami külső helyszínt, ahová az MTV lebaszott valami kivetítőt, és előtte néhány tucat mezbe öltözött faszi unatkozott, egy junior riporter meg odaállt, hogy mindezt elmesélje szóban is.  Ezeket a siralmas bejelentkezéseket csak az dobta föl, ha néha úgynevezett brazilos csörömpöléssel elhaladt a riporter mögött valami együttes, amelyik Magyarországon próbál autentikusan brazil lenni, és egy full karneváli pávatolldíszbe öltözött, tangabugyiban seggét rázó enyhén túlsúlyos hölgy. Na, ha John Cleese lett volna a riporter, akkor ezt most a Monty Python legjobb skeccsei között emlegetnénk. Egy olyan médiaum/orgánum/csatornánál, ahol Rákay Kálmán Csepü-lapu-gongyolája egész napos, milliárdos, élő műsor, „gurítás”, tényleg nem egyszerű feltűnően gyengét, érdektelent, inkompetenst alakítani. Most sikerült.

Az valami nagyon ügyes uruguayi csatárgyerek, nem? Vagy Costa Rica-i? Őőőőőő... Honduras, nem? Jó, akkor Equador.

Tegye föl a kezét, aki emlékszik Klose egyetlen góljára, bármikorról! Pedig láttunk egy párat. Ő a tökéletesen észrevehetetlen játékos. Ötéves voltam, amikor Gerd Müller az utolsó válogatott gólját rúgta, mégis előttem van „Egy Gerd Müller-gól”. De egy Klose-gól milyen? Nyilván valami fejes. De az milyen? Kétszer annyi válogatottsága van, mint Gerd Müllernek, több gólt is rúgott, de fele akkora legenda sem lesz, soha.

Az egybenyakú, lelkes, bunkó kapitány, aki fölszántja a pálya szélét, mindig érdekes színfolt. Pont, amíg tart a  vébé. De utána? Emlékszik valaki még Camacho átizzadt nejloningeire? Na, ugye!

Brazil.

Most tényleg, nagyon, nagyon jók voltak. Lehettek volna akármik is. Persze, hát emlékszem... ott játszott az az ügyes kis csatárgyerek, akit az anyja a Rambóról nevezett el... valami Bruce Sanchez vagy Stallone Ramirez... Terminátor Jimenez... Várjál, mindjárt eszembe jut...

Nem tudom, tovább tart-e a trend, de miért ne tartana tovább: ez volt az a vébé, ami már inkább valami gigantikus jelmezbálnak tűnt, mint futballeseménynek. Mindenki festve, beöltözve. Viszont kábé mindenki ugyanazzal a kölcsönzővel/divattervezővel/kreatív teammel dolgozik Dél-Koreától Costa Ricáig, ugyanazok a poénsémák. Sehol egy eredeti, szurkolástörténeti népi ötlet, se mexikói hullám, se vuvuzela, se papírcetli-dobálás (argentin szurkolás). Viszont a Brazíliából érkező képekről úgy tűnt, hogy a nézők legalább fele fiatal nő, a szupermodell és a pornósztár közötti kategóriából.

Ja, és a szívecskemutogatásra sem fog senki emlékezni, hál' istennek. Nagyon béna dolog volt.