Az OMÉK olyan időtlen dolog volt eddig, mint Kudlik Júlia vagy a krumplicukor. Az ember pontosan tudta, mire számíthat, amikor kiment a BNV-re az eleinte négyévente, majd minden évben megrendezett nagy mezőgazdasági vásárra:

• rengeteg óriási mezőgazdasági munkagépre,
• még több élő tenyészállatra
• és nem kevés korongrészeg agrárminisztériumi káderre.

És mindehhez egy rakás diaporámát, kitömött állatot, óriásmakettet és nagyszabású díszletként megépített kiállítási standot képzelj hozzá. Az OMÉK emiatt is volt a gyerekes szülők és a gyereklelkű felnőttek fix programja, és ha ezen a két csoporton múlt volna, a program az idők végezetéig változatlan is marad.

Ehhez képest a reformok idegesítő előérzete csapott meg már a főkapunál, ahol valami „Kóstold meg Magyarországot” típusú jelmondatot olvastam, a testetlen rosszérzés pedig szinte pánikba csapott át, amint beléptem a BNV központi passzázsa melletti első kiállítási csarnokba. „A Bulgur Népe Front átvette a hatalmat” – motyogtam magamban lesokkolva. Nagyszabású díszletből alig akadt, cserébe mindent elleptek a kézműves kistermelők és manufaktúrák aprócska standjai.

Először próbáltam jó képet vágni a dologhoz. De öt perc múlva már olyanokat gondoltam, hogy

Mi van, mit mosolyogsz, mindjárt üvegestül tolom le a torkodon a hozamkorlátozott zakuszkát.

Gondolatban pirított útifűmaghéjjal és szőlőmagőrleménnyel festettem ijesztő csíkokat az arcomra, hogy egy dúlafej méretű kisasszondi érlelt tehénsajttal vágjam szájba az első szembejövő biomókust. Azt a 2014-es évjáratú bazsalikomos ribilzliecetjét neki! Nekem kell hozzájuk vágnom az összes kelleveles tönkölyropogóst, és nem segít senki?

Hát nem segített senki, a jelenlévő vendégek beletörődő arccal konzumáltak tovább. Azok a régi szép idők a Láma és Vikunya Terméktanács kifutói előtt! – füstölgtem magaban, miközben úgy éreztem, hogy menten felvágom az ereimet azzal a gluténmentes paleolit fodroskockával, ami pont úgy nézett ki, mint az a szarpogácsa, amit P. Gabi fogadásból, 20 forintért gyúrt meg általánosban.

De hiába puffogtam, a tény tény maradt: az OMÉK hatalmas dolgok és lények bemutatójából elment egyfajta gigantikus gasztronómiai vásár felé.

De hát miből nincs szükség többre ebben az országban?

Flexelő szomszédra és gasztonómiai vásárra.

A kiállítás első két csarnoka annyira híján volt annak, amit a régiek „látnivalónak” neveztek, hogy már-már hangos éljenzéssel fogadtam a váratlanul felbukkanó műtehenet, amin ki lehetett próbálni a fejést. Ekkor még nem tudtam, hogy pár pillanattal később átélhetem, milyen lehet a való életben belekerülni a Farrelly-testvérek egy filmvígjátékába.

Átlagos műtehén volt, működő műtőggyel, ami egy félbevágott gumilabdára emlékeztető izét takart, amiből négy gumivirsli lógott ki, alatta egy sajtárral.

„Szia, tudnál segíteni egy kicsit?” – fordultam a műtehén mellett álldogáló hostesslányhoz. „Én még sosem fejtem igazi tehenet életemben.”

Mondta, hogy persze, szívesen, ő már annál többet fejt. Fejőpozcióba helyezkedtünk a nagyjából életnagyságú műtehén mellett: én a kissámlira kucorodtam, ő mellettem guggolt. „Mutatnál pár fogást, hogy hogy kell csinálni?” – kérdeztem. „Megfogod a tövénél és húzogatni kezded” – mondta, rámarkolva a gumivirslire, és ebben a pillantaban mindketten elpirultunk, ő pedig izgalmában úgy meghúzta, hogy az ölembe lőtt egy jókora adag tejet. Ekkor már annyira zavarban voltam, hogy megpróbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, és könnyed mozdulattal megragadtamn az egyik csöcsbimbót, majd fesztelenül megkérdeztem, hogy „Tényleg ilyen az igazi tőgy is?” Mire azt mondta, hogy „Nem egészen, az igazi az valahogy sokkal keményebb és intenzívebben kell a tövétől kezdve masszírozni, hogy kilőjön.” A „jön”-nél tartott, amikor megrándult a kezem, és az ölébe spicceltem egy jó adag tejet.

Látogató soha ilyen gyorsan nem távozott műtehén mellől!

Ezek után, hogy megnyugodjak, megpróbáltam körülnézni és általános következtetéseket levonni a magyar agrárium helyzetéről, de a látottak alapján nem jutottam tovább annál, hogy

a magyar mezőgazdaság húzágazata jelenleg az ikebana.

Azt is megállapítottam, hogy vannak dolgok, amik változnak, de az OMÉK mindig a vicces rövidítések, abszurd szervezetnevek és szerencsétlen reklámszlogenek fesztiválja marad.

Majd azt is megállapítottam, hogy a NER az tényleg egészen olyan már, mint a Komcsi Idők voltak: a Fáraónak szolgáló minisztériumi Írnokok most már a „Nemzeti értékpiramis” feliratú tábla alatt részegedhetnek le repipálinkából.

A Piramisok látványa négyezer éve nagyszabású tettekre sarkallja az emberiséget: én oknyomozásba kezdtem és – miközben azt mormogtam, hogy „ekkora hülyeéget kitalálni sem lehetne”, az arcom ráhelyezésének módszerével kipróbáltam, milyen a meggymagokkal megtömött meggymagpárna. Pont olyan, mint a kis kövekkel megtömött kőpárna vagy a csapágygolyókkal megtömött csapágypárna lehet. Megkérdeztem az embert, hogy ezt hogy találták ki, mire rámutatott a mnellette magasodó meggymagozó gépre, és azt mondta, sok volt a hulladék.

A következő kiállítási blokkban kiderült, hogy a magyar mezőgazdaság húzágazata az ikebana mellett a bonsai. Nézegettem, nézegettem a nyominger kis fákat, és rádöbbentem, hogy mennyivel szórakozatóbb hobbi lenne, ha ehelyett a pilinckázás helyett rendes méretű fákhoz csinálnának marha nagy cserepeket.

Pár méterrel később tanuja voltam annak, amint egy szintén low carbban utazó Új Norbi low carb sárpogácsát sütöget. „Egy ekkora országba elég egy Norbi” – füstölögtem, hogy kis híján felökleljem L. Simon László kézműves agrárvállakozót, aki, ha jól láttam, éppen rákos betegeket gyógyított barackmaggal.

„Vajon megkóstolja-e a mohó bácsi a karórépát is?” – fogadtam magamban kicsivel odébb, de mivel a nemre szavaztam, gyorsan vesztettem, hogy az eset miatt óvatlanná válva gyanútlanul elolvassam az „Indián rizs a rizsek kaviárja” feliratot. Abba ezek után bele sem mertem gondolni, milyen rettenetes intézmény lehet az a Hajnal Tejmalom.

Na, erre hogy hívták a kiállítási csarnok végébe telepített büfét?

Presztízs Bárnak!

Menekültem is kifelé, a szabad térre, a mezőgazdasági gépek közé.

Általánosságban annyit érdemes tudni erről a szekcióról, hogy bár van traktor dögivel, az igazán óriási és vicces gépekből most érezhetően gyengébb a felhozatal, az meg továbbra is aranyszabály ebben a piaci szegmensben, hogy ha nem vagy piros vagy zöld színű, akkor egy senki vagy.

Itt láttam egy megrázó képet a Tehenek Biztonsági Tanácsának üléséről:

Megtaláltam a Gépesített Óriás Segglyukat:

Meg a Legtöbb Kérdésre Választ Adó Bölcsességet:

illetve a Legjobb Orr verseny győztesét, a vicces focistanevet viselő svájci Hürlimann traktort, valamint életemben először olvastam a búvármotoros trágyakeverőről, aki mégsem Csukás István-hős, hanem egy nagy propeller.

A legkeserűbb csalódás az volt, hogy sehol sem láttam a kedvencemet, a zenére szabályos táncos kűrt bemutató Bobcatet.

Az állatszekciót hagytam a végére, mert ez a legjobb az egészben. Ezt is összezsugorították sajnos. De azért pánikra semmi ok, az alföldi fehér racka továbbra is kiváló anya! Az egykori végeláthatalan tenyészbika-bivaly-póni-pulyka- és nandusereglet helyett egy kis szabadtéri részen és két csarnokban találtam szerényebb mennyiségben állatokat. Odakint nagyobb termetű őshonos haszonállatok hevernek. Ahogy a vízibivalyt bámultam, egy nő izgatottan azt súgta a pasijának: „Na ott a kis bivalybocs!” Tényleg ott volt, én meg megtanultam, hogy ezt az aranyos kifejezést nemcsak a könyvek szerint használják az erdélyiek.

Állatozás közben beugrottam az egyik épületbe, hogy megnézzem, hogyan adja át Varga Mihály miniszter a Kézműves Remek díjakat. Olajoztottan és unalmas profizmussal adta át őket, az egyetlen érdekességet Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, aki olyan ciki beszédet mondott, hogy láthatólag Varga is rém kínosan érezte magát tőle. A barnaorrú Parragh ugyanis ezt az alkalmat érezte ideálisnak arra, hogy megossza velünk egy nagy jelentőségű felfedezését menekültügyben, miszerint a menekültek pont azon mesterkednek, mint a budai Várba annak idején ártatlan nézelődőként beszivárgó, majd azt elfoglaló törökök. Az ilyen fajta stílustalan, túlteljesítő seggnyalás már a gazdának is kínos.

Varga annyira kikészült, hogy az ezt követő beszédét azzal a gondolattal kezdte, hogy ahogy ők, futók mondani szokták, a láb mindig kéznél van, de a lábnál csak egy van méginkább kéznél, mégpedig a kéz.

Nem is csoda, hogy perceken belül egy sertés küllemi bírálat nézésével próbáltam helyrebillenteni a lelki egyensúlyomat. A sertésbírálat jó buli lehetett volna, ha a bírálóknak is adnak mikrofont, mert a szpíker – Csóka Lajos! – azt mondta, hogy bár van véleménye a disznókról, nem mondhatja el azt, mert befolyásolná a zsűrit.

Át is vándoroltam egy másik csarnokba a lószépségversenyre, összehasonlítás végett. Ezt az agrártárca helyett a Hülye Járások Minisztériuma támogatta, a felvezetők ugyanis óriáslépésekkel akarták tartani a tempót az ügető lovakkal, a várható eredménnyel.

Elég is volt ennyi a csarnokokból, kiszabadultam a passzázsra, ahol az ország állítólag első cigány éttermének a bódéjában vettem egy füstöltcsülkös pacalt. Kifejezetten finom volt, csak nem tudtam eldönteni, hogy a kömény azért került-e bele ilyen mennyiségben, mert a szakács annyira cigányos vagy mert annyira remeg a keze.

Miközben ettem, egy fickó mellettem azt magyarázta a haverjainak, hogy

„jól vagyok, csak lefejeltem a betont”.

Amikor a barátja a válaszában képtelen volt kiejteni azt a szót, hogy „panyolai”, megéreztem, hogy az én időm is lejárt, és annak ellenére távoztam, hogy még mindig nem tudtam kinyomozni, az Oriflame feliratos bódéból miért árulnak rózsa alakú lángost.

Szöveg: Szily László

A nagy kép felül: Máthé Zoltán, MTI Fotó