A rock and roll halott

1. Silver Machine

Egy hete hallgattam meg az új, májusi Motörhead-lemezt. Nem siettem vele, gondoltam, sok újat úgysem hallok rajta. Nem is hallottam. Nem rossz. Egy újabb Motörhead-lemez, kész. Csak Lemmy hangja már rettenetesen öreg. Fáradt, remeg.

Inkább régi Hawkwindeket hallgattam, pedig általában nem ugrok ezekre hippizenékre, ha pszichedélia, akkor inkább hatvanas évek és Amerika: The Seeds, The 13th Floor Elevators, The Weeds, The Byrds, Blues Magoos. A Hawkwindben pont Lemmy basszusát hallottam meg, ezt az öszetéveszthetetlen brit rockandrollbasszust, ami inkább valami mély ritmusgitározás. Ez az ő találmánya, mondhatjuk.

Ha már lehet, nézzünk bele egy Hawkwind-koncertbe! Ez az egyetlen komolyabb sikerszámuk, a Silver Machine, egyszerű rockandrollriff, szépen elszállósítva. Éppen Lemmy énekelte, mert az igazi énekes, a dél-afrikai költő-sámán Robert Calvert valami pszichiátriai kezelésen volt, és különben sem tudta rendesen elénekelni a szólamot. Az utólag összevagdosott videócska elég jól megjeleníti a Hawkwind-koncertek hangulatát. Totál bekészült zenészek süvöltetik a space rockot, és a Stacia nevű, döbbenetes testalkatú (majdnem 190 centi magas, és valószínűtlenül nagy mellű) ír lány táncol. (Többnyire tök meztelenül táncolt, de kerestek róla egy ruhás felvételt.)  Lemmy szerint a Hawkwind tagjai sosem heverték ki, hogy az egyetlen nagy slágerüket ő, a frissen érkezett suttyó basszgitáros énekelte, még a New Musical Express címlapjára is ő került föl. Több tag szerint is az lett a zenekar veszte, hogy mindenki másféle drogot tolt. Lemmy volt a szpídes, őt rúgták ki először.  (Állítólag utána bosszúból megdugta az összes tag nőjét.)

2. Fast and Loose

Minden valamirevaló szerkesztőségben volt már egy Lemmy-nekrológ bekészítve. Ennél kevésbé meglepő haláleset nehezen elképzelhető. Már 2006-ban úgy mentünk Tokajba, a Hegyalja fesztiválra, hogy alighanem utoljára látjuk. Aztán volt még egyszer a Hegyalján, 2010-ben, aztán a Szigeten 2011-ben, és még idén nyáron a Volton. Oda már nem mentem, nem tudtam elindulni időben, de valahogy arról sem tudtam meggyőzni magam, hogy okvetlenül látnom kell még egyszer. Akkora már túl volt egy komolyabb betegségen, és az elpusztíthatatlanság mítoszát sem merte emlegetni senki.

Addig ő volt az Elpusztíthatatlan, az Őserő, a rockandroll-titán. Minden nyomorult Lemmy-interjúban, koncertbeszámolóban vagy lemezkritikában le kellett írni ezeket a szavakat. Muszáj volt.

Most meg aztán mindenki megkapja a dózist a Lemmy-bonmot-ból, Lemmy-anekdotákból, Lemmy-bölcsességekből, Lemmy-legendákból. Egy kezdő Motörhead-rajongó fejből elmond félszáz ilyen nagy Lemmy-dumát vagy Lemmyre kitalált dumát, hogy a Lemmy a rock and roll, és a rock and roll Lemmy, hogy az atomháborút csak a csótányok és Lemmy éli túl, hogy a drogokat senkinek sem ajánlja, de neki speciel a speed jót tesz, hogy vodka-narancsra váltott, amikor cukorbetegség miatt letiltották a viszki-kóláról, hogy napi egy üveg (és nem félliterest, hanem nagyüveget) töményet megiszik harminc éves kora óta, hogy több mint ezer nője volt, hogy…

Ezekből már bibliát lehetne írni, és vallást alapítani rá.

3. Overnight Sensation

11-es Sziget-koncert után mondta egy barátom, hogy ha következő nap is lenne Motörhead, ő kijönne arra is, sőt, ilyen fesztivált kéne csinálni, hogy egy hétig minden nap Motörhead. Más nem is kell.

És csak egy számot játszanának – tettem hozzá, aztán javítottam: illetve, hát úgyis mindig egy számot játszanak.

Ez nem lesajnálós izé degradálós pejoratívkodás, hanem ténykérdés. És nem baj. A nagy rockzenekarok többnyire egy számot játszanak. A nagy költők is többnyire egy verset írnak. A rock and roll meg aztán végképp nem a nagy formavirtuózok terepe. Ha van három-négy éppen összeillő akkordod, egy fogós refréndallamod, és egy nagy igazságod, amit el is hisznek, ha hangosan üvöltöd, akkor nyertél. Megfordítod akkordokat, tekersz kicsit a tempón, hajlítasz a refrénen – máris lesz az egyből tíz számod, kész a lemez.

A rock and roll: sound és kiállás. Egy száma van a Ramonesnak, egy száma van a Sex Pistolsnak, egy száma van a Black Sabbathnak, egy száma van Little Richardnak, Chuck Berrynek, a New York Dollsnak, az MC5-nak, a Whonak, még Jimi Hendrixnek és a Beatlesnek is egy száma van. Talán David Bowie az egyetlen, akinek több, de ő sosem úgy volt rockandrollsztár.

4. Rock and roll

A fent már emlegetett Lemmy-bonmot-k és -okosságok között a legtöbb a rock and roll és Lemmy viszonyát boncolgatja. Feszegeti.

Igen, Lemmy maga a rock and roll. Persze. Tessék megnyugodni. De tényleg.

Meglepő, de Lemmy az első generációból való, egyidős Paul McCartney-val, Mick Jaggerrel. Végigélte és végigcsinálta az egész rockandroll-történelmet. Little Richard és Jerry Lee Lewis (mindketten élnek!) rajongója volt tizenévesként, jött a Beatles, volt Hendrix roadja, benne volt a pszichedelikus korszakban a Hawkwinddel, a hard rock hőskorában indult a Motörheaddel, de sokan már a brit heavy metal új hullámához (NWOBHM) sorolták a Judas Priest és az Iron Maiden mellé, játszott punkokkal és punkoknak, műfajteremtőként tartják számon thrashmetálosok, de még a hardcore punk vagy a HC-metal crossover rajongói is.

A Lemmy-interjúkban mindig érdekes rész, amikor a hatvanas évek zenei világáról beszél. Szinte mindig elmondja, hogy a Beatles volt a tökéletes, a meghaladhatatlan rockandrollzenekar. A Stones londoni művészeti iskolások kissé műanyagízű erőlködése inkább. Lennonék voltak a trú liverpooli melósgyerekek. (Ennek ellenére az utolsó Motörhead-lemezre fölkerült egy Rolling Stones-feldolgozás, a Sympathy for the Devil.) Ez a trúság különösen fontos volt neki mindig. A rock and roll népi irányzatából való ő is, egyszerű gyerek, szegény vidéki családból, aki felküzdötte magát, és sikerült neki. Minden, amire egyszerű vidéki gyerekek vágyni szoktak.

(Kevés fogalmunk van az ötvenes-hatvanas évek brit társadalmi viszonyairól, pedig a rock and roll megértése szempontjából sem lenne lényegtelen. Ma nem nagyon tudunk másképpen gondolni Nagy-Britanniára, mint erős és gazdag országra, pedig például Wales – itt élt Lemmy gyerekként – egy főre jutó GDP-je ma sem nagyobb Magyarországénál, akkoriban pedig sokkal szegényebb lehetett.)

A rock and roll történetében talán senki nem emlegette ennyit a rock and rollt, senki nem írt ennyi dalt a rock and rollról, senki nem fohászkodott ennyiszer a rock and rollhoz, mint Lemmy.

És minden koncertje előtt elmondta, hogy ők a Motörhead, és rock and rollt játszanak. Senki ne gondoljon mást. Akinek van füle, azért hallja minden Motörhead-számban Chuck Berryt, Little Richardot, Jerry Leet. És a gyengébbek kedvéért minden Motörhead-lemezen van legalább egy valami klasszikus ízű boogieszerűség, hol földolgozás, hol saját szám.

5. Born to Loose

2010-ben készült róla egy dokumentumfilm. Már az is elég nekrológhangulatú. A film nagyrészében a Legenda legendásságáról zengenek legendákat mindenféle kortársak, ismerősök, Ozzy Osbourne-tól kezdve David Grohlon át Billy Bob Thorntonig. Meg persze Lemmy mesél, viccelődik. Nagyon szellemes figura egyébként. Sőt, okos, udvarias, igazi úriember. Mindenki szereti.

Az egész film mégis rettentően szomorú. Ott ez az ember, a Legnagyobb Rockandrollhős Evör, a Szexszimbólum, az Őserő, Mr. Rockandroll Himself, maga a coolság, a menőség, és egy sötét, kétszobás, saját turnéinak emléktárgyaival és második világháborús náci relikviákkal telezsúfolt, sufniszerű lakásban tengeti a napjait Los Angelesben, köpésnyire a törzshelyétől, a Rainbow kocsmától, ahová többnyire a rock- és filmsztárok járnak, de méginkább olyanok, akik rock- és filmsztárokat szeretnének látni/érinteni/leszopni, és egyébként sokkal szarabb helynek tűnik, mint a leggyengébb formában lévő Kazinczy utcai lebuj.

A rock and roll nem sok mindent hagyott neki a szokásos rockandrolldolgokon kívül. Egyedül ücsörög otthon, farmerben, kusztomveszkóban, kovbojkalapban, vaskereszttel a nyakban, tölti a viszkikólákat, szívja a cigiket, dobálja az érméket a félkarúba. A sajátjába. Láthatóan nem tud mit kezdeni magával, amikor nincs színpadon. Valamivel kitölti az időt. A rock and rollon kívül minden más csak amolyan időkitöltő.

6. R.A.M.O.N.E.S.

Lemmy alig egy hónappal azután halt meg, hogy az igazi Motörhead-dobos, a Lemmy-szinten megveszekedett és cool Phil „Philthy Animal” Taylor májelégtelenség következtében elhunyt.

Ez már majdnem Ramones-effekt. Különben is, talán a Ramones a Motörheadhez legközelebbi dolog. Rockandroll-esztétikailag.

A Ramonesben a tagok mindent föladtak, fölszámolták a saját egyéniségüket, megváltoztatták a nevüket, hogy egyesítsék minden erejüket egy egységes fazonú, egyenhajú, egyennevű, egyforma ruhákat viselő, tökéletesen egységes rockandrollroham-csapatban. Több mint húsz évig tartott a brutális szimbiózis, hiába gyűlölték már egymást a végére, csak tolták és tolták, volt, hogy évi kétszáz koncertet. Aztán 1996-ban abbahagyták. Öt év múlva meghalt az énekes, Joey, újabb egy év múlva a basszusgitáros, Dee Dee, újabb két év múlva a gitáros, Johnny. Alig múltak ötven. Nem bírtak élni a Ramones nélkül. Egymás nélkül.

Most Fast Eddie Clark helyében nagyon aggódnék az egészségem miatt.

7. Killed by Death

Semmi sem halt meg annyiszor, mint a rock and roll. Meghalt, amikor Little Richard megtért, Jerry Leet letiltották, Chuck Berryt lecsukták, Elvis bevonult katonának; meghalt, amikor Hendrix/Joplin/Jones; meghalt, amikor kitört a punk-, a diszkó-, a technoláz. Most is meghalt. Most is végleg.

(Nagy kép fönt: Lemmy a 2015. júniusi Glastonbury fesztiválon. AFP-fotó: Oli Scarff.)