A homo ludens, azaz a "játszó ember" elmélete nem újdonság. 1938-as könyvében a névadó Johan Huizinga úgy fogalmaz, hogy "az emberi kultúra a játékban, játékként kezdődik és bontakozik ki." A játék tehát nem szorul magyarázatra, jelenléte kezdettől fogva természetes adottságunk.
Gyerekjogként, alapvető jogként is rendelkezik róla az ENSZ Gyermekjogi egyezménye is (lásd: 31. cikk.), ami mégis sokszor tűnik elfeledettnek, és beszélünk róla - mi felnőttek - mint egyfajta luxusról, semmint létszükségletről. Holott a gyerekeknek a játék egyszerre jelent szórakozást és kihívást, amikor és amiben kipróbálhatják képességeiket, akár egyedül, akár másokkal együtt. A kreatív játék és felfedező tanulás alapvető fontossága és fejlődésben játszott szerepe megkérdőjelezhetetlennek tűnik.
De mi van akkor, ha az a játék ott marad. Ott, ahonnan menekülni kell.
Ezt gyűjtöttük ki, képekben:
A plüsskutyát Opatovac befogadó állomásán hagyták a helyi lakosok, az érkező menekült gyerekek fogadására.
Ez a család, hosszú út után érkezett Miratovac határátkelőjéhez Szerbiában. Útjukat Preševo felé, a befogadó állomás felé folytatják.
Horvátországban, a szerb határ közelében felállított UNICEF Gyerekbarát sátorban plüssjátékot kapott a Szíriából menekült 7 éves Mahmud és kishúga, az 5 éves Zahra.
A 8 éves Jowaher arra vár, hogy beléphessen a vinojugi befogadó állomásra, Macedóniában.
A 6 éves Sozdar kedvenc játékával, miután családjával elmenekült Szíriából.
Ez a pink mackó elvesztette gazdáját, valahol Macedóniában.
Minden elveszett játék ezen a poros úton emlékeztet az elveszett gyerekkorra is. Emlékeztetnie is kell, amikor épp emeljük a falakat, kerítéseket, kvótákat, törvényeket.
Te emlékszel, milyen volt, amikor nem találtad a kedvenc játékodat? Vagy otthon hagytad nyaralára menet? Vagy most, milyen az, amikor a gyereked szája görbül sírásra, amikor mackóúr csak nem kerül elő? vagy a birodalmi lépegető az ágy alatt van és neked eszedbe sem jut ott keresni? Na, ugye. Pocsék érzés.