Olyan irodisták döntenek a rászoruló gyerekek sorsáról, akik nem is találkoztak velük

  • Január elsejétől egyesítette a kormány a családsegítő központokat és a gyermekjóléti szolgálatokat, és egy új gyermekvédelmi alapellátási rendszert hoztak létre. 
  • A változtatásokról kevés szó esik, pedig több százezer szegénységben élő ember életét befolyásolhatja alapjaiban. 
  • Mindezzel kétrészes cikksorozatban foglalkozott a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) jogásza, Boros Ilona, akit az új rendszerről kérdeztünk. 

Azt, hogy alapjaiban változik meg a gyermekvédelmi ellátás Magyarországon, 2015 nyarán jelentette be az Emmi szociális ügyekért felelős államtitkára, Czibere Károly. A bejelentést rohamtempóban követték az intézkedések, január elsejétől már egy teljesen új rendszer próbál segíteni a problémákkal küzdő családoknak és gyerekeknek. 

Az új rendszer legfontosabb eleme, hogy a családsegítés és a gyermekjóléti szolgáltatás egy szakmai szervezeti keretbe került, szemben az elmúlt évtizedekben működő gyakorlattal, amikor egymástól függetlenül dolgozó, de ideális esetben együttműködő szakemberek képviselték a családokat, illetve a gyerekeket. 

Önmagában a két terület integrációja mellett bőven lehetett érveket felhozni, az elmúlt évtizedben komoly szakmai vita zajlott a területek összevonásának előnyeiről és hátrányairól. Ezeket részletesen veszi végig a TASZ blogján a témában megjelent első cikk.

Viszont az elméleti vitánál jóval fontosabb, hogy milyen konkrét változásokat hozott a törvénymódosítás. 

"Létezett egy szakmán belüli véleménykülönbség arról, hogy kell-e integráció, de abban most szakmai konszenzus van, hogy a januártól életbe léptetett változtatások végiggondolatlanok, ezért alapvető kérdések maradtak tisztázatlanul."

- mondta erről Boros Ilona, a TASZ jogásza. 

A gyermekjóléti szolgáltatások működésének ugyanis lényege, hogy nagyon közel legyenek a támogatandó családokhoz és ott semmiféle feltételtől nem függő szolgáltatást tudjanak nyújtani. A hatékony működés kulcsa a bizalmi kapcsolat, hogy a gyermekvédelmisek ne egy újabb hatóságként lépjenek fel, hanem megértessék a családokkal, hogy tényleg segíteni akarnak. 

Képünk csak illusztráció (AFP / DANIEL MIHAILESCU)

A korábbi években úgy nézett ki a modell, hogy minden budapesti kerületben és minden településen volt egy gyerekjóléti szolgáltatás, családsegítők viszont, hacsak az önkormányzat külön be nem vállalta a működtetését, csak a kétezer fő feletti településen voltak. Ezek egymástól függetlenül működtek, de ideális esetekben a szakembereik összedolgoztak, közösen próbáltak segítséget nyújtani. 

Felszámolják a működő szolgáltatásokat 

A gyerekvédelmi törvény 1997 óta hatályos, az azóta eltelt közel 20 évben létrejöttek olyan jól működő gyerekvédelmi szolgálatok, amik hatékony módszertant tudtak kidolgozni, kitermeltek egy képzett szakembercsapatot, és ha nem is mindenhol az országban, de számos helyen hatékonyan tudták működtetni a gyermekvédelmet. 

A törvényi változás viszont alapjaiban darabolja ezt fel. Az új rendszerben a járásközpontokban létesítenek családsegítő- és gyermekjóléti központokat, helyi szinten pedig csak egy korlátozott lehetőségekkel rendelkező családsegítő- és gyermekjóléti szolgálatokat hagynak meg. 

A változtatások azzal járnak, hogy egyrészt számos szociális munkás szakembert átköltöztetnek a központokba, kiüresítve ezzel a helyi szintű szolgálatokat, másrészt pedig a jogszabályok nem is hagynak meg a szolgálatoknak semmiféle érdemi közbelépési lehetőséget. 

"A gyerekjóléti szolgálatokat akkor van értelme üzemeltetni, ha az ügyfelekhez a lehető legközelebb működnek. Ha a családoktól pár utcányira van egy központ, ahova be lehet menni, és el lehet mondani, hogy mi a baj."

De abban az esetben is, ha nem a család felől érkezik panasz, hanem mondjuk az iskolából jelzik, hogy a gyerek nem jár iskolába, ideális esetben a gyerekjóléti szolgálat elsőnek nem hatóságként reagál. 

A megbízott szociális munkás ilyenkor jó esetben előre egyeztetett időpontban felkeresi a családot, elkezdik átbeszélni a helyzetet, közben felállít egy szociális diagnózist, és ebből ír egy gondozási-nevelési tervet, amit aztán átbeszél a kliensével. 

Ha pedig kialakul a bizalmi viszony, a szülő elfogadja a segítő személyét, megérti a helyzet súlyát és végrehajtja a szükséges változásokat, akkor a hatóságok közbelépése nélkül lehet rendezni a problémát. 

Ha a szülő nem működik együtt, akkor a régi rendszerben a szociális munkás védelembe vételi javaslatot nyújtott be a gyámhatóságnak. Ebben leírta, hogy mik a problémák és kötelezettségeket javasolt a szülő felé. Például, hogy járassa iskolába a gyerekét. Ezeket ekkor már a védelembevételi tárgyaláson vették sorra, ekkor hivatalos papírra is rákerült, hogy milyen kötelezettségei vannak a szülőnek. 

Ezután indult el egy szorosabb családgondozás, amikor ezeket a kötelezettségeket számon kérte a családgondozó. Egy évvel később pedig felülvizsgálták az eredményeket, és döntöttek arról, hogy mi legyen, történt-e változás és maradhat a gyerek a családban, vagy további eljárásokra van szükség. 

Ebben a rendszerben nagyon sok múlt a döntési kompetenciával rendelkező, helyben dolgozó és a családot ismerő szociális munkás véleményén. És ez szűnt meg januártól. 

Központosított gyerekvédelem

Az új rendszer ehhez képest úgy néz ki, hogy a helyi gyerekjóléti szolgálatos szakember ugyanúgy beszélget majd a családdal, de hogy mi a szociális diagnózis, hogy hogyan lehetne segíteni a gyereknek, azt már nem ő fogja megállapítani. Ő csak ad egy leírást a család helyzetéről, amit elküld majd a járásközpontban lévő irodába, ahol egy kollégája, aki akár soha nem is találkozott a családdal, dönt arról, hogy milyen beavatkozásra van szükség. 

És ez a távolban ülő kolléga fogja megfogalmazni az összes család életét alapjaiban befolyásoló dokumentumot, majd ezeket visszaküldi a helyi gyerekjólétis szociális munkásnak, akinek akkor is végre kell azokat hajtania, ha esetleg nem ért velük szakmailag egyet. 

Mindezt úgy, hogy Boros elmondása szerint hivatalosan nincs definiálva alá-fölérendeltségi viszony a központban és a szolgáltatóban dolgozó alkalmazottak között. A gyakorlatban mégis az lesz, hogy a településen dolgozó szociális munkásnak felülről irányított direktívák alapján kell majd megpróbálnia bizalmi kapcsolatot kiépítenie a gondjaira bízott családokkal. 

Ráadásul a helyi szintről elvész mostantól az összes pluszszolgáltatás is. Eddig pszichológusi, jogászi és fejlesztő-pedagógusi szolgáltatást is nyújthattak, de ezek a szakemberek mostantól mind a központokba kerülnek át, távol a legtöbb érintett családtól. 

Eddig az emberi tényezőn múlt sok minden

Boros szerint szó sincs arról, hogy a korábbi rendszer hibátlanul működött volna. A TASZ gyermekjoggal foglalkozó szakemberei közelről figyelték több gyermekvédelmi szolgálat működését is az elmúlt években, és óriási különbségeket találtak. 

Az eddigi rendszerben ugyanis nagyon sok minden múlott az emberi tényezőn és az attitűdökön: hogy a szociális munkás érti-e a feladatát, hogy nem hatóságként kell fellépnie, nem alázhatja meg az ügyfeleit, akinek magánéletéhez és méltóságához ugyanannyi joga van, mint bárki másnak. 

És ezt nehéz a mindennapi gyakorlatban megvalósítani, hiszen az alaphelyzet mégis az, hogy a szociális munkás kimegy a családhoz, bemegy a lakásba és elkezdi felmérni a viszonyokat, vizsgálja az állapotokat. Nagyon nehéz egy ilyen szituációban fenntartani az egyenrangú kapcsolatot. 

"Még a legjobban működő gyerekjóléti szolgálatokban is egy folyamatos kötéltánc, hogy ne váljanak hatósággá, hogy ne legyenek pusztán egy ellenőrző, felügyelő szerv."

És ehhez képeset léteznek azok a példák, amikor a gyerekjólétisek tényleg hatóságként járnak el. Kizárólag előre nem bejelentett időpontban törnek rá a családra, razziaszerű módon mennek végig a házon, kérdés nélkül benyitnak a hűtőbe, átnézik a szobákat és így tovább. Vannak falvak Magyarország leghátrányosabb régióiban, ahol már eddig is bujkáltak a családok a gyerekjóléti szolgálatok elől, faluról falura mentek, mert nem akarták elveszíteni gyerekeiket. 

A 2015 végéig hatályos rendszerben mindkét verzió lehetősége benne volt, és nagyon sok múlt az emberi hozzáálláson. Ennyiben a rendszer felülvizsgálata akár teljesen indokolt is lehetett volna. 

De az új rendszerben a kevesebb helyszínen dolgozó szakemberrel, hierarchizáltabb viszonyokkal és a helyiektől elvett döntési lehetőségekkel Boros szerint gyakorlatilag borítékolható, hogy a gyerekjóléti szolgálatok még inkább a hatóságok irányába lépnek majd el. 

Annak ellenére, hogy a kormány régóta azt mondja, minden nemzetközi szerződéssel összhangban, hogy a gyermeknek alapjoga, hogy családban nevelkedjen, és ennek biztosítása az állam felelőssége, mégis azt látni az elmúlt évek lépéseiből, hogy a szakellátás bővül, nevelőszülői hálózatok jönnek létre, a családon belüli problémák kezelésére és megelőzésre alkalmas alapellátás viszont folyamatosan szűkül. 

A mostani változásokat ráadásul úgy vitte végig a minisztérium, hogy nem folytatott érdemi egyeztetést a szakmai szereplőkkel. November végén jelent meg a végrehajtási rendelet, ami januártól alapjaiban forgatta fel az alapellátást: egyetlen hónapot hagytak egy olyan rendszer átalakítására, ami sok tízezer család életét befolyásolja gyökeresen. Mindezt úgy, hogy a 2015 nyarán beígért forrásbővítés is elmaradt. A fenntartást pedig megkapták az országszerte adósságokkal küzdő önkormányzatok. 

A TASZ álláspontja szerint mindez oda vezethet, hogy erősödik az az eddig ismert tendencia, hogy a leghátrányosabb helyzetű régiókban a szociális segítő feladatot ellátó szakemberek kapacitáshiánnyal küzdve és megfelelő szakmai segítség nélkül, még inkább a hatósági fellépés irányába lépnek fel. Amiről elég pontosan lehet tudni, hogy egyáltalán nem nyújt hatékony segítséget a létező problémák kezelésére.

Ha valakit további szakmai részletek érdekelnek, a TASZ két bejegyzésében (itt és itt) bőven találhat még.