1990. október 24-én kezdődött minden. Akkor találkoztam először a kedves német orvosokkal és nővérkékkel egy gelsenkircheni kórházban. Bár erre még egyáltalán nem emlékszem, csak a szüleim emlegetik mindig, ha összejön a család. Anyám mindig úgy meséli, hogy sírtam, bömböltem, ahogy kell, de a pólyába csavarás közben úgy megrúgtam a közelről videózó apám kettes Golfjának labda alakú kulcstartóját, hogy mindenki tudta, futballista lesz belőlem.

Persze ki tulajdonított volna ennek bármilyen jelentőséget is akkor. Szerettünk focizni, persze, hogy szerettünk, de a szomszéd Hakan is szeretett, aztán mégis csak egy kebabos standig vitte. Apropó Hakan! Anno, mikor a ’96-os EB ideje alatt figyeltük, ahogy mindkettőnk kedvence, Mehmet Scholl győzelemre vezeti a németeket Angliában, a meccs nélküli napokon mindig a lakótelepi betonoson rúgtuk a bőrt. Hakan egyszer úgy meglökött, amiért inkább elvállaltam 15-ről, semmint hogy passzoltam volna neki, hogy ki kellett hívni a mentőt!

Nem viccelek, az egész hétvégét a kórházban töltöttem. Anyám csak jajgatott. Mindig mondta, hogy a futball nem megoldás. Keressek magamnak rendes szakmát, vagy tanuljak, ahogy a család egyik barátja, Deniz tette. Persze aztán végül belőle is futballbíró lett a rendes szakmája mellett, szóval anyának sem lehet mindig igaza… Apám viszont mindig érezte, hogy megvan bennem a tehetség – mindig csak bíztatott: „meglásd, majd jön egy nagy csapat, és te is olyan nagy játékos lehetsz, mint Hakan Sükür”. Amikor 8 éves lettem, bejelentkezett értem a Schalke. A város legnagyobb csapata. Mindenki nekik szurkolt.

Tudtam, hogy nagy lehetőség lesz, de nem éltem vele. Nem élhettem vele. Megsérültem. Hatalmas rangadó volt a dortmundi U9 ellen, én meg nem hagyhattam cserben a srácokat. Fájt a lábam rettenetesen, de ha lejövök, a többiek kinevetnek. Maradtam, de nem kellett volna. Sokan egy életen át összesen kétszer kerülnek kórházba, én meg itt álltam 9 évesen és már harmadszor kaptam meg a bejelentkezési ívet, majd tölthettem el egy hosszabb időt az idős, beteg, műtétre váró emberek között. Megígértem magamnak, hogy mostantól kétszer keményebben fogok edzeni, hogy megerősödjek, és ne kerülhessek vissza a betegszobára.

Visszatértem hát a nevelőegyesülethez, ahol folytattuk a kemény munkát. Már 15 voltam, amikor megkerestek a Bochumtól. Ők akkor még a Bundásban tolták, a középmezőnyhöz tartozva. Bár az első csapatban nem kaptam szerepet – főleg csak edzhettem a nagyokkal -, az ifiben és a tarcsiban azért pályára léptem. Ez megtetszhetett a nürnbergieknek, akik szerződtetek is három év után. Nem tartott sokáig a beilleszkedésem: már a negyedik, Bayern elleni meccsen sikerült kiosztanom az első gólpasszomat, majd pár hónapra rá az első gólomat is a bajoroknak lőttem.

Persze nem maradtam régi ismerősök nélkül: Günther doki, a háziorvosom, meg az éppen aktuális csapatorvos szinte minden hónapban meglátogattak. Augusztusban általában elkapok egy influenzát – emiatt ki szokott esni 1-2 fordulóm. Később 5 meccsre tettek harcképtelenné, amikor rátapostak a lábfejemre. Egyik sem szegte viszont kedvemet: játszottam, amikor tudtam és ez nagyon tetszett.

Németországban pedig, ha az ember jól játszik a Bayern ellen, annak két következménye lehet. Vagy elvisz a München, hogy ne zavarjon többet sok vizet ez a kiscsapat neked köszönhetően, vagy elvisz a folyamatosan velük csatázó Dortmund. Velem az utóbbi történt. Végigjártam a szamárlétrát itt is: az első évben kezdtem a tarcsiban, meg a nagycsapatban a padon, de minden perce megérte. A 2012-13-as szezonra olyan csapat épült Jürgen kezei alatt, amelyiket minden idők legjobb dortmundi csapatai között kell emlegetni. Bár a buyernligában utcahosszal maradtunk le szokás szerint a müncheniek mögött, a BL-ben kivertük a Madridot, és a döntőben is sokáig tartottuk magunkat a tizenegyesemnek köszönhetően a mumusok ellen. Végül elbuktunk, de ez ma már hatalmas sikernek számít, amit a következő szezonban csak egy negyeddöntővel tudtunk folytatni a bajnoki sablonos második hellyel karöltve. Ez utóbbit én csak a tévéből nézhettem, mert volt egy elég komoly gerincműtétem, ami miatt a szezonban alig játszottam. Günther jó fej volt, sokszor átjött, hogy együtt szurkoljunk a fiúknak.

A 2014-15-ös idénytől mindenki többet várt. Tőlem is, a visszatérésem után, meg a csapattól is. Nem jött össze. Megint sokszor kellett meglátogatnom a nővérkéket, Günther pedig már fel sem nézett a 32 oldalas leleteiből, amikor hétfő reggelente besétáltam hozzá a receptekre váró öregasszonyok előtt. Volt itt minden: edzési fáradtság, betegség, combhajlító és combfeszítő problémák… Felsorolni is nehéz. Pedig toltam a rehabot becsülettel. A csapat végül csak hetedik lett a Bundásban, Jürgen lelépett és jött helyette Thomas. Ő kevésbé őrült, mint rocker mainzi kollégája, de még több futást, még magasabb letámadást és még gyorsabb passzjátékot kért tőlünk.

Nem mindig bírta a szervezetem, és akkor még óvatosan fogalmaztam. Sikerült már az alapozásnál megfáznom – mondtam, hogy augusztusban mindig influenzás vagyok 1-2 hétig… –, majd a gyógyszerek miatt pihennem kellett. Később megsérült a medencém, januárban pedig elkaptam egy fertőzést. Günther dokitól kaptam egy törzsvásárlói kártyát a közeli gyógyszertárba, úgyhogy a februári influenzajárványra felírt Rubophent már 20%-os kedvezménnyel vehettem meg. Márciusban csúnyán rám csúsztak, ami miatt 6 meccs maradt ki, majd további egy, sípcsontproblémák miatt.

Tizenkét olyan meccs volt a szezonban, amikor nem játszottam, de Jogi bízott bennem: mondta, hogy visz az EB-re. Alig vártam. Aztán persze nem fogjátok kitalálni mi történt: egy edzésen sikerült olyan rosszul lépnem egy ütközés során, hogy elmozdult a térdkalácsom. Semmi komoly – legalábbis ezt kellett mondanom az újságíróknak, hogy a city-s szerződésből lehessen valami –, de az EB kimarad és én immár több, mint 130 napja megint a rehabbal vagyok elfoglalva.

De a tárgyalások legalább jól mentek. Guardiola, a City újdonsült menedzsere kivásárolt Dortmundból, úgyhogy a következő idényt már a szigeten kezdem. Mindenkitől azt hallottam, hogy a játék sokkal gyorsabb, mint Németországban, a szurkolók szebben énekelnek, a kaja viszont nagyon gyenge. De persze ez engem mind hidegen hagy. Sokkal jobban izgat, hogy milyenek arrafelé a kórházak, az orvosok és mennyire kedvesek a nővérkék. Aztán ha annyira rossz a dolog, majd felhívom Günther dokit. Biztos szívesen meglátogat majd.