Nem akarják az olaszok, hogy kormányozható legyen az ország
2016 november 18., 19:25
Bankcsődök rémével próbálja rávenni az olaszokat a kormány a népszavazásra, de ez is kevés lehet
Ha nem győznek a reformok, ez az ország sehova nem fog menni
– mondta Matteo Renzi olasz miniszterelnök egyik utolsó kétségbeesett nyilatkozatában az általa kezdeményezett vasárnapi népszavazás előtt.
Valószínűleg hiába: hacsak csoda nem történik, a népszavazás el fog bukni. Persze ezt a közvélemény-kutatók idei bukása után nem lehet teljesen készpénznek venni, de az utolsó felmérések szerint az olaszok kb. 55 százaléka nemmel fog szavazni a baloldali kormányfő reformötleteire. (Az idén elrontott amerikai és brit közvélemény-kutatások általában az elitellenes népharagot becsülték alá, most viszont eleve ennek masszív fölényét mérik. Bár az is igaz, hogy a szavazók több mint fele még döntött a kérdésben.)
Közben az európai megfigyelőknél eluralkodott az a nézet, hogy a népszavazás bukása az európai jobboldali-populista-elitellenes fordulat újabb sarokköve lesz, eredményeként lemond az ország viszonylagos stabilitását őrző Renzi, Olaszország nem sokkal később kilép az eurózónából, és jön a pénzügyi apokalipszis. Legalábbis ezt az elképzelést ismételgeti a piaci elemzők rettegésre hajlamosabb része.
Kormányozhatatlanság
Renzi népszavazásra bocsátott javaslata az olasz szenátus hatásköreinek visszanyeséséről szól. Ugyan a választóknak azzal szeretnék eladni, hogy túl drága a 950 jól fizetett parlamenti képviselő fenntartása, és ezért megszüntetik a szenátusi pozíciók nagy részét, de valójában a politikai rendszer teljes átalakításáról van szó.
A miniszterelnök ugyanis egyre frusztráltabbá vált, hogy nem tudja egyik gazdaságpolitikai ötletét sem megvalósítani. Ennek fő okaként az ország folytonos merevségét rögzítő-kikényszerítő intézményi felállást azonosította.
Olaszországnak a II. Világháború vége óta eltelt 71 évben 65 kormánya volt, egy átlagos kormányra tehát egy év és egy hónap jutott – így a fiatal Matteo Renzi már most kiemelkedik az átlagból több mint két és féléves kormányzásával. (Hát még Silvio Berlusconi, aki négy kormány élén majdnem nyolc évig volt miniszterelnök. A világháború utáni első miniszterelnök, Alcide De Gasperi ugyan hatalmon volt hét éven át, de ezalatt nyolc kormányt vezetett.)
Bár csábító lehetőség ezt teljes egészben nemzetkarakterológiával magyarázni (hülye, komolytalan olaszok stb.), ennek szinte kizárólag az az oka, hogy az olasz kormány hatalma európai összevetésben egészen gyenge, mivel a II. Világháború után, a fasizmusból levont tapasztalatokra reflektálva egy olyan alkotmányt fogadtak el, ami őrült nagy ellensúlyokat hozott létre a központi kormánnyal szemben. Nem szimplán a törvényhozás és az igazságszolgáltatás korlátozza a végrehajtó hatalmat, hanem ennél is bonyolultabb a helyzet: a más-más módon választott alsóház és a szenátus pontosan ugyanannyi hatalommal bír, viszont szinte sosincs ideológiai fedésben egymással, és közben a régióknak és természetesen az alkotmánybíróságnak is viszonylag nagy hatalom jutott.
Ennek az egésznek az volt a célja, hogy semmi olyan ne történhessen, ami picit is a fasizmusra emlékeztet. És ebben van is logika, hiszen Olaszország olyan hely, ahol az első ember, aki meg tudott kapaszkodni ebben a rendszerben, Berlusconi, egy kényszeres hazudozó félalvilági figura volt.
Csakhogy van egy olyan következménye is ennek a kódolt intézményi paralízisnek, hogy Olaszországban nagyon nehéz bármilyen változást elérni. A törvényjavaslatok ide-oda pattognak az alsó- és felsőház között, és mire elfogadják, addigra a felismerhetetlenségig hígulnak, miközben átláthatatlan intrikák mennek a háttérben.
Ha valamilyen érdekcsoport kivívott magának valamilyen jogot, akkor azt szinte lehetetlen elvenni tőle. Ez bizonyos esetekben akár jó is lehet (főleg azoknak, akik kivívták ezeket az előjogokat), de közben egy csomó piacra szinte lehetetlen kívülről belépni, és ez lerontotta Olaszország világgazdasági alkalmazkodó képességét. És ennek köze lehet ahhoz, hogy az ország a kilencvenes évek vége óta gyakorlatilag egy helyben toporog.
Mint látható, most éppen ugyanott áll az olasz reál GDP, mint tizenöt éve, a 2008-as válság előttinél pedig közel tíz százalékkal alacsonyabb. Közben rengeteget nőtt az olasz államadósság, az eurózóna többi része pedig elrobogott az olaszok mellett.
Dominó
Olaszország mindenesetre az eurózóna egyik fekete báránya lett. Alig néhány éve, 2011-12-ben még az ország lehetséges csődje miatt kellett izgulni, miután a tízéves kötvények hozama meghaladta a 7 százalékot, és az elemzők attól tartottak, hogy óhatatlanul a finanszírozhatatlanság felé sodródik az ország. Ez végül csak azért nem történt meg, mert az Európai Központi Bank (egyébként olasz) elnöke, Mario Draghi nagylelkű hitelprogramokkal megtámogatta az eurózóna bankjait. (Az eurózóna válságáról ez egy bővebb cikkünk.)
A következő ábrán az olasz tízéves államkötvények hozamfelárát látjuk német és spanyol megfelelőikhez képest. Ez gyakorlatilag azt mutatja, hogy mennyivel találják a piacon kockázatosabbnak az olasz kötvényeket, mint a másik két országét.
link
Forrás
Közben viszont az olasz gazdaság helyzete folyamatosan romlik tovább, amit súlyosbít, hogy a bankrendszer még mindig tragikus állapotban van. Az UniCredit óriási tőkeemelésre kényszerült, a harmadik legnagyobb bank pedig, a Monte dei Paschi di Siena – a világ legöregebb bankja – konkréten a csőd szélén egyensúlyoz. Nagyon nehéz találni befektetőt, aki egy ilyen reménytelen területen szeretne pozíciókat szerezni, mint az olasz bankrendszer.
Ezzel többek között az a baj, hogy Olaszországban nagy hagyománya van a belföldi megtakarításnak, a bankok kötvényeit is felerészben lakossági befektetők vették meg. Ráadásul az EU megtiltotta, hogy az országok anélkül mentsék ki bankjaikat, hogy a hitelezők-befektetők is veszteséget írjanak le, ami szinte lehetetlenné teszi az olasz bankrendszer megtisztítását. Amíg viszont ez nem történik meg, addig a hitelezés sem fog erőre kapni.
A miniszterelnök, Renzi mindenesetre nagy tervekkel látott neki a kormányzásnak, többek között újraszabályozná a teljes munkaerőpiacot, átszervezné az államigazgatását; terveinek irányát az OECD és az Európai Bizottság is támogatja. Csakhogy ezekből eddig csak nagyon keveset tudott átvinni, a fentebb említett intézményi görcsösség miatt.
Renzi a kormányzása elején nagyon népszerű volt, mostanra viszont – a gazdaság gyengélkedése mellett a bevándorlási válság miatt is – erősen megkopott. De most nem a Berlusconi-utódpárt Forza Italia jelenti rá a veszélyt, hanem egy korábbi komikus által vezetett nehezen besorolható – környezetvédő, közvetlen demokrácia-párti, euróellenes, az utóbbi időben egyre autoriterebbé váló – protestpárt, az öt csillag mozgalom (M5S). De idén váratlanul erőre kapott az új vezetőjével, Matteo Salvinivel egyre lendületesebben nyomuló szélsőjobbos Északi Liga is.
Eredetileg Berlusconi még támogatta Renzi szenátust visszaszorító reformötletét, mostanra viszont ellene fordult. Az M5S és az Északi Liga eredetileg is ellenezték. Sőt, Renzi liberálisabb hívei között is vannak szkeptikusok, akik látják, hogy kétélű fegyver lehet a szenátus kibelezése: ugyan lehet, hogy Renzinél örülnének, hogy több hatalommal vihesse át elképzeléseit, de mondjuk egy Berlusconinál vagy Salvininél már nem ez lenne a helyzet. Sokan pedig egyszerűen csak nemet akarnak mondani valamire, amit a hatalom forral, miközben Renzi nem tudta a mai posztfaktuális világban érthetően elmagyarázni, miért is lenne jó az ötlete.
Az olasz miniszterelnök korábban saját hitelességével is meg akarta támogatni a népszavazást, azt mondta, lemond, ha megbukik a terv, de ebből azóta kihátrált. A kampány utolsó napjaira a „nem” győzelme esetén beinduló bankcsődökkel való riogatás lett a kampány fő témája, és ez akár működhet is.
Az M5S ugyanis hónapok óta arra rendezkedett be, hogy Renzi megbuktatása esetén ők írnának ki népszavazást, de ezúttal az eurózóna-tagságról. Ezzel mondjuk vannak problémák, például az olasz alkotmány szerint ilyesmiről nem lehet népszavazást kiírni. De ha esetleg az M5S kiírat egy népszavazást arról, hogy lehessen népszavazást kiírni nemzetközi szerződésekről, aztán kiírja és megnyeri a népszavazást az eurózónából való kilépésről – még akkor is közbeléphet az olasz alkotmánybíróság.
Igaz, egy közelmúltbeli közvélemény-kutatás szerint az olaszok mindössze 15 százaléka akar kilépni az eurózónából, szemben azzal a 67 százalékkal, aki maradna.
A befektetők mindenesetre rettegnek az olasz eurózóna-kilépés lehetőségének a felmerülésétől is, hiszen ha az ország visszatérne a lírához, akkor minden eszköz, amit Olaszországban vettek, akár 30-50 százalékkal is leértékelődhet. Ez viszont nyilván senki nem várná ki, ezért inkább hanyatt-homlok elmenekülnének az országból.
A mostani helyzetben viszont valószínűbbnek tűnik, hogy az megy tovább, mint ami eddig volt: az eurózóna harmadik legnagyobb országa kormányozhatatlanul hánykolódik tovább, ahogy azt az utóbbi évtizedben tette.
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.