Vízum nélkül lehet menni mostantól Fehéroroszországba
2017 január 09., 16:45
Recseg-ropog Kelet-Európa legszilárdabb barátsága
2017-ben már nem hír, hogy Európa recseg-ropog, és a legstabilabbnak tűnő szövetségek is szétszakadnak. Az viszont még így is meglepő, hogy a kontinens keleti felének legszilárdabb érdekházasságán, Oroszország és Fehéroroszország szimbiózisán is korábban elképzelhetetlen repedések mutatkoznak. 2017 elejére az utóbbi húsz évben szinte egy országgá összeforró felek kapcsolata elérte a mélypontot, és Európa két legsötétebb diktátora egyre harciasabban üzenget egymásnak.
Oroszország a Szovjetunió szétesése óta próbálja fenntartani befolyását az egykori birodalom már független tagországaiban, és ez sehol sem ment gördülékenyebben, mint a Moszkva és Varsó közt szinte pontosan félúton található Minszkben. Valamennyi exszovjet tagállam közül az 1991-ben függetlenné váló Fehéroroszország áll kulturálisan a legközelebb Oroszországhoz – az országban jóval többen beszélnek oroszul, mint fehéroroszul –, és amióta Lengyelország 1999-ben csatlakozott a NATO-hoz, az ország belekényszerült a stratégiailag kulcsfontosságú ütközőszerepbe is.
1999-ben a két ország kvázi egyesült is az orosz-fehérorosz unió létrehozásával, ami az adóügyektől a határ lebontásáig számtalan területen boronálta össze a két szomszédot. Ekkortól kezdve Moszkvában a fehéroroszokat tulajdonképpen az ország részeként kezelték, az egyébként is az egykori Szovjetunióban kiképzett tisztek által vezetett fehérorosz hadsereget és titkosszolgálatokat pedig sajátként.
Ez a felállás sokáig tökéletesen megfelelt a Fehéroroszországot 1994 óta irányító, Putyin felemelkedésééig az utolsó európai diktátornak nevezett Alekszandr Lukasenkának is. Lukasenka ugyanis nemcsak az utolsó európai diktátor volt sokáig, hanem a kontinens legnagyobb rezsicsökkentője is, aki hatalmát azzal biztosította be az elégedetlenkedő hangok ellen, hogy az Oroszországból jóval a világpiaci ár alatt átpasszolt gázt nagyon olcsón adta tovább alattvalóinak, akik így posztszovjet mércével nem is éltek olyan rosszul.
Az idillbe az sem tudott belerondítani, hogy Putyin és Lukasenka állítólag kifejezetten nem bírják egymást, és kapcsolatuk csak klasszikus érdekházasság. 2013 végén viszont kitört a forradalom a mindkét országgal szomszédos Ukrajnában, 2014 márciusában az oroszok elcsatolták a Krím-félszigetet, és a kelet-európai helyzet olyan forró lett, hogy az még a nyugalom szigetének számító Fehéroroszországot is megégette.
A húsz éven át Moszkvával mindenben egyetértő Lukasenka egyre gyakrabban mondott Putyin-elleneseket, például kijelentette, hogy
„Ukrajnának egységesnek kell maradnia”.
A fehérorosz fordulatocskára több magyarázat is volt. Egyfelől hogy hiába teljhatalmú diktátor, Lukasenka azért odafigyel a közhangulatra, és a fehéroroszok, hiába a kulturális és történelmi kapcsolatok Oroszországgal, a szomszéd háborúban inkább azoknak az ukránoknak drukkoltak, akik soha nem parancsolgattak Minszknek. Másfelől hogy Lukasenka a keménykedéssel igyekezett jobb pozíciót kiharcolni magának a nyugati embargó hatására gazdaságilag eléggé megroppanó oroszokkal szemben. A dörzsölt diktátor megérezhette, hogy kapcsolatuk során először az oroszoknak nagyobb szüksége lehet Fehéroroszországra, mint fordítva. Harmadfelől pedig hogy a Fehéroroszországot évtizedeken át veszett fejsze nyeleként kezelő Nyugat-Európa hirtelen meglátta Minszkben a potenciális szövetségest a kelet-európai játszmában.
Nagyjából párhuzamosan az oroszok és a fehéroroszok eltávolodásával megkezdődött a csigalassú közeledés az Európai Unió és Lukasenka diktatúrája közt. 2014 végén Minszkben írták alá a kelet-ukrajnai helyzetet rendezni próbáló egyezményt, ami ugyan nagyjából kudarcot vallott, viszont a helyszín azt üzente, hogy Fehéroroszország egyre inkább középre húzódik Oroszország és a nyugati erők között.
2015-ben Lukasenka szabadon engedett több politikai foglyot, amiért cserébe az EU feloldotta az országot sújtó szankciók jelentős részét. Lukasenka ekkor egy interjúban már azzal viccelődött, hogy
„nem én vagyok Európa utolsó diktátora. Vannak nálam rosszabb diktátorok, nem igaz? Most már én vagyok a kisebbik gonosz”.
Azt azért nem tette hozzá, hogy akire céloz, annak V. P. a monogramja.
2016 végén a szokásos orosz-fehérorosz energiapolitikai alkudozás korábban elképzelhetetlenül feszültre sikeredett, mindkét fél a sajtón keresztül üzengetett és fenyegette a másikat, még Dimitrij Medvegyev orosz miniszterelnök is a nyilvánosság előtt szólt be Lukasenkáéknak. Az utolsó csepp a pohárban pedig az volt, amikor 2017 januárjában a fehéroroszok bejelentették, hogy 80 ország, köztük az USA és az egész Európai Unió polgárai számára öt napra vízummentessé teszik az országban tartózkodást.
Oroszország és Fehéroroszország közt lassan két évtizede nincs semmiféle határellenőrzés, a két ország polgárai szabadon közlekedhetnek oda és vissza. Ezzel párhuzamosan mindkét fél elég kemény feltételekkel adott csak ki vízumoknak harmadik ország, különösen pedig nyugati harmadik ország állampolgárainak. A február 12-én életbe lépő fehérorosz lazítás érthetően teljesen kiborította az oroszokat, akik
azonnal elkezdték átvizsgálni a Minszkből érkező repülőjáratokat, majd a KGB-utód FSZB kérésére a szárazföldi határszakaszon is visszaállították az ellenőrzéseket.
A vízumkövetelmények lazításával Lukasenka nem feltétlenül Moszkvát akarta provokálni, erre azért is szükség volt, hogy egyszer valamikor a fehéroroszok is vízum nélkül utazhassanak a Schengeni övezetbe. Az oroszok válaszcsapása viszont különösen fájdalmas volt nemcsak a fehérorosz állampolgárok, hanem maga Lukasenka számára is.
A szovjet típusú fehérorosz gazdaság kevés lehetőséget kínál a vállalkozásra, de a teljesen nyitott fehérorosz-orosz határon át zajló csempészkereskedelem éppen ilyen volt. Különösen az Oroszország elleni gazdasági szankciók bevezetése óta ment jól az üzlet, fehérorosz segítséggel számtalan tiltott termék játszotta ki a nyugati hatalmak által meghirdetett bojkottot. A csempészetből pedig nemcsak a határ környékén élő fehéroroszok húztak hasznot, hanem a nagyobb pályán mozgó minszki üzletember-maffiózók is, és egészen biztos, hogy a szálak így vagy úgy, de a legmagasabb szintig, magáig Lukasenkáig vezettek.
A vízumkövetelmények lazítására válaszként az oroszok megtiltották két nagy fehérorosz húsipari cégnek, hogy Oroszországba szállítsanak, mivel azzal vádolták ezeket, hogy valójában ukrán marhahúst szállítanak fehérorosz címkével. Cserébe a zsebéhez kapó Lukasenka büntetőeljárással fenyegette meg az importtilalomért felelős orosz ellenőrzőszerv vezetőjét.
Lukasenka január legvégén egy hétórás, oroszellenes kirohanásokkal tűzdelt sajtótájékoztatón bejelentette, hogy a Putyin által Fehéroroszországba tervezett új légitámaszpont nem fog megépülni. Közben a Minszket az orosz határral összekötő út mentén olyan hadgyakorlatot rendeztek, amelyen az akadályok emelését is gyakorolják. Ehhez tartalékosokat és nyugdíjas tiszteket is mozgósítottak, és az egész elég egyértelműen egy lehetséges orosz invázióra adott fehérorosz választ szimulált.
Ahogy az ilyen átláthatatlanul sötét diktatúrák esetében lenni szokott, a felszínen zajló események mögötti szándékok és tervek folyamatosan találgatások tárgyai. Lehet, hogy tényleg arról van szó, hogy Lukasenka, látva az orosz gazdaság mélyrepülését, az EU-hoz közeledve szeretné bebiztosítani hatalmát. Az is elképzelhető, hogy az egész kardcsörgetős műsort csak azért rendezi, hogy otthon bizonygassa erejét és függetlenségét, miközben a színfalak mögött valójában minden rendben van az oroszokkal.
A legvadabb elmélet pedig az, hogy az oroszok Fehéroszországon átmasírozva szeretnék lerohanni a Baltikumot és/vagy Ukrajna maradékát, és ez a terv már Lukasenkának is sok, aki ezért a közelgő háborúra tekintettel mobilizálja hazája hadseregét.
Ez elég vad elméletnek tűnik, de történtek már vad dolgok a világban az utóbbi hónapokban. A világbékét így-úgy garantáló pax americana korszaka Donald Trump elnökké választásával végetérni látszik. Washington közeledése Moszkvához és távolodása nyugat-európai szövetségeseitől pedig teljesen átrendezheti a kelet-európai erőviszonyokat.
Ezt tökéletesen bizonyítja, hogy néhány hete a Fehér Ház felől érdeklődtek az amerikai titkosszolgálatoknál a lengyel csapatok behatolásáról fehérorosz területre. Amivel az a gond, hogy lengyel csapatok egyáltalán nem hatoltak be fehérorosz területre, épeszű ember ezt nem is feltételezheti, ilyesmit csak mindenféle oroszpárti, a legbetegebb összeesküvéselméleteket terjesztő weboldalak állítanak.
Ha Washingtonban bedőlnek az egészen primitív, még Oroszországban sem komolyan vett moszkvai propagandának, az tényleg a legvadabb szcenáriókat is elképzelhetővé teszi. Azt is, hogy Lukasenka a Nyugat keblére borul, és azt is, hogy Moszkvából olyan embert ültetnek a helyére, akinek eszébe sem jutna Putyinnal szembemenni.
(Források: Economist, Meduza, Moscow Times, Observer)
Kommentek
Közösségünk messze túlnyomó többségének jószándéka és minden moderációs igyekezetünk ellenére cikkeink alatt időről-időre a kollégáinkat durván sértő, bántó megjegyzések jelentek meg.
Hosszas mérlegelés és a lehetőségeink alapos vizsgálata után úgy döntöttünk, hogy a jövőben a közösségépítés más útjait támogatjuk, és a cikkek alatti kommentelés lehetőségét megszüntetjük. Közösség és Belső kör csomaggal rendelkező előfizetőinket továbbra is várjuk zárt Facebook csoportunkba, a Közértbe, ahol hozzászólhatnak a cikkeinkhez, és kérdezhetnek a szerzőinktől is.