Ideális célközönsége vagyok a T2 Trainspotting-nak, mert amikor az elsőt bemutatták 1996-ban, pont a középiskola végét jártam, vagyis a leginkább voltam nyitott a drogokkal és rockzenével kapcsolatos, és a hétköznapiságot megvető témákra, tehát komolyan megérintett.

Akkora hatású volt az első rész, hogy Iggy Pop a mai napig abból él, hogy nyitójelenet a Lust for Life című dalára készült, és aztán emlegetik is benne. A film nyomán a Stooges egykori énekese divatos lett, és ez csak egy dolog, ami miatt a Trainspotting biztosan kultfilm volt. A vécében búvárkodós jelenettől a plafonon mászó halott csecsemőig, a Válaszd az életet! szlogentől a "Miről beszéltetek? Fociról!" párbeszédig rengeteg pillanatára emlékeznek nagyon sokan, így húsz év után is.

A második rész kifejezetten nekik szól. A rendező és a színészek ugyanazok, a karakterek is, mindenki húsz évvel öregebb, és ugyan Begbienek (az agresszív alkoholista bajszosnak) hiányzik egy foga elöl, azért annyira nem robbantak le, hogy sokkoló legyen a változás, és erről is az jutott eszembe, hogy talán akkor mi sem.

A Trainspotting 2 is tele van klipszerű jelenettel, vannak benne kimerevített fontos pillanatok, van benne erőszak, árulás, és hangos zene. Mégis sokkal kevésbé harsány mint az első rész, és fel sem merül, hogy meglepjen, újszerűségével sokkoljon.

Ez a rész ugyanis nem a lázadásról szól, hanem a megöregedésről. Még abban sem vagyok biztos, hogy aki először ezt az új részt látja, azt nagyon le tudná kötni. Ugyanis attól érdekes a film, hogy a benne lévő figurák azok, akik 1996-ban annyira izgalmasak voltak, és pont annyit kellett változniuk, mint nekünk. És ezt a hasonlóságot érezni lehet a nézőtéren, és elsősorban ettől működik a film.

Minden szempontból tiszta nosztalgia az egész. Tele van tartalmi és formai utalással az első részre, a legelső és a legutolsó jelenet például a felét sem éri, ha nincs a fejünkben az első rész. És ez így megy szinte végig.

Tiszta nosztalgia ez a film azért is, mert kifejezetten a nosztalgiázásról szól, annyira, hogy ezt lényegében ki is mondják benne.

Arról az érzésről szól, hogy az ember már attól jelentősnek, szinte hősiesnek érez valamit, hogy régen történt meg vele. Az eltelt évtizedek önmagukban igazolják azt, hogy fontosak voltunk, az idő felfelé értékel mindent, mert ami történt, az maga lesz az életmű, legyen az bármilyen kevéssé nemes vagy értékes a saját idejében. Másba ugyanis nem lehet kapaszkodni, mint a régi kapcsolatokba és az emlékekbe, és erre a kapaszkodásra majdnem akkora az igény, mint annak idején a heroinra volt.

A 40-es éveik végén járó szereplők most sincsenek jól, és most is lecsúszottak és piti bűnözők. De teljesen más hangulata van a baromságaiknak attól, hogy nem az van, hogy ezekből még bármi lehet, hanem az van, hogy ez már az élet második része, és így szinte biztos, hogy ebből már semmi sem lesz. Így válnak a komikus hősök tragikussá, és lesz a botladozásaikból hülyéskedés helyett dráma.

A sok nosztalgia, a kapaszkodók keresése és az öregedés átélése néha a giccs határára viszi a filmet. Olyan kérdések merülnek fel benne egészen közhelyesen, hogy fontos lett nekik az apukájuk és a saját fiuk is. Meg hogy együtt jártunk általános iskolába, és együtt lőttük be először magunkat, és ezen el kell merengeni.

Az érzelmeskedés egy olyan ízt hoz a 2-be, ami az 1-ben alig volt. Az öregedés lágyít. Nincs sok nyálasság, de átjárja az egész filmet az életösszegzés néha patetikus hangulata, és ez inkább szomorkássá teszi az egészet. Elégikussá leginkább. Még akkor is, ha pörögnek a jelenetek, és van sok durvulás, akció, van hányás, vér és persze drog is.

Ahogy az első rész, úgy ez is igyekszik társadalmat ábrázolni, a lecsúszott skót iparváros veszteseit látjuk most is, csak már nem az egészet kiröhögő fiatal vesztesek szempontjából, hanem a beletörődött öregek szempontjából. Beteg Srác ablaka egy olyan telepre néz, ahová roncsautókat dobál egymásra egy daru, ezt jó sokszor látjuk, e szájba rágott szimbólum az egész film összegzése.

Áttetélesen a Brexithez vezető közhangulatról is szó van, az egyik legerősebb jelenetből kiderül például, hogy csak a gyűlölet képes igazi közösségi katarzist nyújtani ebben a közegben. Máskor pedig hőseink EU-s támogatásért folyamodnak, és nyilván nem olyan szándékkal, ahogy azt Brüsszelben eredetileg elképzelték.

Edinburghban három dolog változott a film szerint az elmúlt 20 évben: nagyobbak és laposabbak a tévék, állandóan előkerülnek a mobilok, és a fiatalok szinte mind kelet-európaiak. Az egyikükből még főszereplő is lesz, ahogy bonyolódik a sztori. 45 éves kor alatt egyetlen angol szereplő tűnik csak fel az egész filmben.

A Trainspotting 2 attól igazán érdekes, hogy folyton azzal piszkál, hogy eltelt húsz év, és mit csináltál azóta, hány rossz döntést hoztál, miben bízhatsz még, és hogy te mibe kapaszkodsz. Erre teljesen ráhangol, és nem azért, mert ennyi idő telt el a két rész bemutatása között, hanem azért, mert a film készítői ezt akarták kihozni belőle. Karikatúraszerű szereplőkkel szembesít, de elég átélhetően és erőteljesen ahhoz, hogy komolyan kelljen venni.

Vagy az emlékekről van szó, vagy régi focimeccsek jeleneteit látjuk, vagy gyerekkori megkopott képeket, vagy a vonatos tapétát az egykori gyerekszobából, vagy a 20 éve menő szövegeket halljuk, vagy ugyanabban a helyzetben ott van ugyanannak az arcnak a 20 évvel idősebb kiadása. Majdnem minden jelenetet átjár a visszanézés, vagy mert az első részre utalnak, vagy mert a szereplők a múltjukkal foglalkoznak. Amikor úgy tervezgetnek, mintha még várhatna rájuk izgalmas jövő, akkor látszik, hogy maguk sem gondolják komolyan, inkább csak kötelességből törekednek egy kicsit.

Eltelt az életed vélhetően legizgalmasabb része, na milyen volt? Ez a kérdés villan fel minden jelenetből.