Az új típusú észak-koreai fenyegetésre új válaszokat kell találni

2017. március 6-án Észak-Korea négy ballisztikus rakétát lőtt ki az ország északnyugati részén lévő Tongcsang-ri támaszpontról a Japán-tenger felé. Ezek közül három is Japán exkluzív gazdasági zónájában, vagyis a japán partoktól számított 320 kilométeres övezeten belül hullott a tengerbe.

Az egyre gyakoribb rakétakísérletek között elsikkadhatott a híre, pláne, hogy Észak-Korea állandó kardcsörtetése, nevetségesen grandiózus nyilatkozatai mindig kissé komikusan hatnak. Pedig ez a március 6-i rakétakísérlet valódi fordulópont az észak-koreai fegyverkezés történetében. Ez a kísérlet ugyanis jelezte, hogy

Észak-Korea immár képes lenne ún. szaturációs rakétacsapást mérni Japánra.

A szaturációs csapás azt jelenti, hogy egyszerre több rakétát indítva túlterhelnék a japán rakéta-elhárítórendszert, garantálva, hogy pár rakéta átjusson a védelmen. Ez pedig figyelemre méltó fejlemény, pláne, ha hozzávesszük, hogy 2016-ban már 20-30 kilotonnás atomtöltettel végeztek kísérleti robbantást, és sikeresen kísérleteztek szilárd hajtóanyagú rakétával is. Az utóbbi jelentősége, hogy míg a folyékony üzemanyagú rakétákat hosszas és látványos előkészítés után tudják csak kilőni, a szilárd hajtóanyagú előkészítése sokkal kisebb felhajtással jár.

Mindenki befeszült

Mindez együtt arra utal, hogy Észak-Korea korábban csak papíron létező képességei immár valósak, és már nem vagyunk messze attól sem, hogy egyre fejlettebb rakétáikat atomtöltettel szereljék fel. Ez pedig teljesen új helyzetet teremtett a térségben, ami a reakciókból is érzékelhető. Japán a hétvégén a második világháború óta először külföldi misszióra küldte flottája legnagyobb hadihajóját, a 19,5 ezer tonnás Izumót, Dél-Koreában pedig élesítették a legfejlettebb amerikai rakétavédelmi rendszert, a bejövő rakétákat már nagy magasságban megsemmisítő, ezzel egy atomtöltet véletlen berobbantásának járulékos kárait mérséklő THAAD-ot. Donald Trump pedig egyrészt megelőző atomcsapással fenyegetőzött, másrészt a térségbe vezényelte az amerikai flotta egyik támadó harccsoportját a Nimitz-osztályú USS Carl Vinson repülőgéphordozó vezetésével.

Mi több, még Észak-Korea legközelebbi, bár egyre inkább vonakodó szövetségese, Kína is váratlanul szigorú lépéseket tett, amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsában tavaly meghozott szankciókban megkövetelt szinten tartáshoz képest teljes egészében felfüggesztette az észak-koreai szénimportot, Kim Dzsongun rezsimének egyik fő bevételi forrását.

A fenyegetésekkel párhuzamosan Trump ugyanakkor azt is jelezte, hogy szívesen tárgyalna Kim Dzsongunnal

Ez azonban az elmúlt két és fél évtized tapasztalatai alapján nem kecsegtet túl sok reménnyel.

A múlt század utolsó évtizedének első éveitől az Egyesült Államok többször is megpróbált alkut kötni, Dél-Korea pedig gazdasági ösztönzőkkel stabilizálni kapcsolatát az északi rezsimmel. Ezeket a kísérleteket ekkora távlatból bátran minősíthetjük kudarcnak. Az hagyján, hogy a szankciók és segélyek párosa hatásosan oltotta ki egymást, sokkal aggasztóbb egy jövőbeni egyezmény sikere szempontjából az a tapasztalat, hogy Észak-Korea ezeket a megállapodásokat rendre semmibe vette.

Hasztalan próbálkozások

A legsikeresebbnek még a Bill Clinton elnöksége idején, 1994-ben kötött Együttműködési Keretegyezményt nevezhetjük. Ebben az amerikaiak vállalták, hogy az észak-koreai urándúsítási és plutóniumtermelési programok leállítása fejében, igen drágán felépítenek két atomerőművet. A koreaiak már Clinton elnöksége alatt rakétaprogramot indítottak, 2002-re, már Bush elnöksége idejére pedig az is egyértelművé vált, hogy titokban uránt is dúsítanak. Bush reakciója erre a segélyezés leállítása volt, amire válaszul Kim Dzsongil, Dzsongun apja felmondta a keretegyezményt, kivonult az atomfegyverkezést korlátozó nemzetközi szerződésből, az NPT-ből, és újraindította plutóniumot termelő tenyésztőreaktorát is. 

2006-ra elég hasadóanyagot termeltek az első kísérleti robbantásukhoz.

Az amerikai külpolitikai gondolkodást a mindig a kiegyezést és békés megoldást kereső galambok és az egyoldalú megoldásoktól, kemény lépésektől sem megrettenő héják örök harca alakítja. Ez a dinamika meghatározta az Észak-Koreával szembeni politikát is, ezért lehet, hogy az Együttműködési Keretegyezmény bukása ellenére 2007-ben Bush is megkötötte a maga egyezményét, amivel lazított az Észak-Koreával szembeni szankciókon, hozzáférést biztosított a dollárrendszerhez és növelte az országnak szánt segélyeket. Sőt, még a terrorizmust támogató országok listájáról is lehúzta Észak-Koreát. Egy évvel később a rezsim megtagadta az ellenőrzési protokollról szóló szerződés aláírását, így az egyezmény Bush távozására már össze is omlott. Utóda, Obama ennek ellenére is azt ígérte, hogy baráti kezet nyújt Kimnek. Észak-Korea erre reagálva előbb elvégezte első kísérletét egy nagy hatótávolságú ballisztikus rakétával, majd második kísérleti nukleáris robbantását is. Obama mégis tovább próbálkozott, segélyek fejében az atom- és rakétaprogram befagyasztását kérve. 

Az egyezmény 2012-es megkötése után hat héttel Észak-Korea már nagy hatótávolságú rakétát tesztelt.

Az amerikai kísérletekkel párhuzamosan Dél-Korea 1991-2015 között hétmilliárd dollárt fektetett be Észak-Koreában, annak reményében, hogy a gazdasági liberalizáció politikai liberalizációt hozhat. A valóságban a pénz és az észak-déli gazdasági együttműködés során megtermelt haszon is minden bizonnyal az északi fegyverprogramokat támogatta.

Egzisztenciális rettegés

A kudarc oka az északi szándékok félreértése lehetett. Pedig az északiak elég egyértelművé tették, hogy mindenképpen atomhatalommá szeretnének válni, és ebben semmi sem akadályozhatja meg őket. Ezt legvilágosabban a 2016 januári, sorban már negyedik kísérleti atomrobbantásuk előtt kommunikálták, amikor jelezték, hogy még ha a békekötésről tárgyalnának is, az egyezménynek nem lehet része az atomprogram.

Ami, figyelembe véve az amerikaiak Észak-Korea-politikájának másik sarokkövét, az elrettentést, részükről logikus is.

Az északi stratégia évtizedekig kisebb provokációkon alapult. Bár ezek korábban részben könnyen tagadható kommandós betörések, emberrablások, vagy gyéren lakott területekre mért tüzérségi csapások voltak, tulajdonképpen a rakétakísérletek is beleilleszthetők. Ezekre az Egyesült Államok rendre aránytalanul erős fenyegetéssel válaszolt:

atomcsapásra is képes bombázókat vezényelt Dél-Koreába, repülőgéphordozókat vezényelt a térségbe, vagy több tízezres hadseregeket mobilizált. 

Tekintettel a két ország erőviszonyaira, ezek minden esetben Észak-Korea teljes megsemmisítésével fenyegettek, egyben egyértelműen a rezsimváltást célozták. Ahogy Trump fenyegetései is végletesek, ő és külügyminisztere is első csapással fenyegetett, és mobilizálta a haderejét.

A kiút az lehet, ha elfogadjuk a realitásokat, vagy ahogy William Perry, Bill Clinton egykori védelmi minisztere 2016 januárjában megfogalmazta, "azzal az Észak-Koreával kell dolgoznunk, ami van, nem azzal, amiben reménykedünk, hogy lesz". George Bush még elhessegethette az északi nukleáris fenyegetést azzal, hogy az csak elméleti opció, mostanra nyilvánvaló, hogy az északiak képesek atombombát gyártani. Az is, hogy rakétáikkal Japán és Dél-Koreát már hatékonyan támadhatják, és nem sok választja el őket attól, hogy az Egyesült Államok nyugati partvidékét is fenyegessék. Attól se választhatja már el sok őket, hogy a két képességüket egyesítve meglévő rakétáikra szerelhető atomtöltetet állítsanak elő.

Hogyan tovább?

A kiút tehát az lehet, ha az Egyesült Államok szakít eddigi stratégiájával, és új válaszokat talál. Ha a galambok keményebbek, a héják engedékenyebbé vállnak.

  • Egyezkedés helyett hatásos szankciókat.

Elsősorban olyanokat, amelyek bevételeitől fosztják meg a rezsimet. Ennek leghatékonyabb módja Észak-Korea kizárása a dollárrendszerből. Észak-Korea üzletei javát dollárban számolja el, és vagyonát is dollárban tartja. Az ilyen dollárügyleteket nem lehet az amerikai bankrendszer érintése nélkül lebonyolítani. Ez pedig lehetőséget ad a pénzcsapok elzárására, ahogy az 2005-2007 között már meg is történt. Akkor még a kínai bankok Kína hivatalos politikájával szemben is inkább befagyasztották az észak-koreaiak számláit, mert nem merték kockáztatni a büntetőszankciókat.

Kína pedig, mint arról már volt szó, mintha most hajlana a keményebb szankciókra. És bár a szankciópolitikának is vannak veszélyei az északi rezsim kiszámíthatatlan reakciói miatt, az azért feltételezhető, hogy pusztán gazdasági lépésekre nem felelnének egyoldalú katonai csapással.

  • Drasztikus, de csak elméleti fenyegetés helyett visszafogott, de valós fenyegetést.

A katonai válaszcsapást, vagy megelőzőcsapást inkább a katonai fenyegetésre tartogathatják, különös tekintettel arra, hogy az eddigi fenyegetések burkolatlanul magukban hordozták a rezsim bukását is. Korábban egy ilyen északi csapást csak konvencionális fegyverekkel hajthattak volna végre. Bár ez is pusztító lehetett volna, mert Szöul a maga tízmillió lakosával és 15 milliós agglomerációjával az északi tüzérség hatótávolságán belül van, korántsem volt olyan fenyegető, mint amire az immár atomhatalom Észak-Korea képes.

A korábbi amerikai fenyegetések sajátossága volt, hogy a tényleges északi provokációkra valójában nem adott választ. Clintonról, Bushról és Obamáról egészen biztosan, de még Trumpról is nagy bizonyossággal feltételezhetjük, hogy valójában nem hajtanának végre nukleáris első csapást Észak-Korea ellen. A csapásmérő erők mobilizációja is inkább az eszkalációt, az arra adott végzetes északi válaszreakciót kockáztatják.

Ennél hatásosabb lenne arányosan válaszolni a provokációkra, vagyis inkább a jelenleg is Dél-Koreában állomásozó 28,5 ezres amerikai haderőt kéne képessé tenni a kisléptékű északi akciók megtorlására, nagyobb, aránytalan választ provokáló erők mozgósítása helyett.

Ezekkel a lépésekkel párhuzamosan pedig el kell oszlatni az északi rezsim legnagyobb félelmét, és egyértelművé tenni, hogy

nem cél az északi rezsim megdöntése.

Erre van is remény, Rex Tillerson amerikai külügyminiszter a múlt héten az amerikai közszolgálati rádiónak adott interjújában pont ezt tette. "Nagyon világosan fogalmaztuk meg, hogy mik a céljaink. Nem akarunk rezsimváltást, nem akarjuk a rezsim összeomlását, nem akarjuk a félsziget gyors újraegyesítését. Egy atommentes Koreai-félszigetet akarunk, és ez összhangban van a térség más hatalmainak céljaival is".