Olyan felfokozott várakozás előzte meg Stephen King 1986-os nagyregénye, az Az (IT) új adaptációjának bemutatóját, hogy amikor tavaly több dél- és észak-karolinai kisvárosban bohócjelmezbe bújt félnótások kezdték ijesztgetni a helyieket, több amerikai lapban a filmmel kampányoló New Line Cinema vagy Warner Bros. gerillaakciójára gyanakodtak. 

Végül maga a maine-i horrorkirály sietett nyugtatni a közvéleményt, hogy léteznek ártatlan és idióta bohócok is, és később King biztosított mindenkit arról is, hogy a film - amit nyolc éve tervez a Warner és 35 millió dollárból készült el - pokolian jó lesz. 

A jelmezes hisztéria, mint kiderült, kamu volt, és nem is volt szükség extra bohóckodásra: az argentin Andrés Muschietti rendező héten mozikba kerülő filmjének trailere minden idők legnézetebb filmelőzetese lett, különböző platformokon egy nap alatt 200 millióan nézték meg világszerte:

link Forrás

A várakozás jórészt az 1990-es filmfeldolgozás kultuszának köszönhető, ami széles körben tette ismertté King monumentális nagyregényét. Tommy Lee Wallace két részes, 3 órás minisorozata ugyan közelébe sem ért a legjobb King-feldolgozásoknak (úgy is mint Stanley Kubrick: Ragyogás; Rob Reiner: Tortúra; Brian de Palma: Carrie, Frank Darabont: A remény rabjai), de így is a '80-as évek generációjának rettegés-alapműve lett: a gonosz, gyilkos zenebohócot alakító Tim Curry kaján mosolya miatt gyerekek milliói szemére nem jött sokáig álom. 

King főhőseinél és antihőseinél visszatérő elem a szülők okozta traumákból, szorongásokból, a megváltoztathatatlanból táplálkozó frusztráció és harag, ami felnőtté válásuk során kiszámíthatatlan borzalmakba torkollik. King valaha volt második leghosszabb regénye, a két kötetben, 1138 oldalon megjelent Az egy egész csapat tinédzser szorongástörténetét dolgozza fel, és olyan démonok világát mutatja meg, ahova a szülőknek nincs bejárásuk.

Derry városban, King kedvenc elátkozott porfészkében egymás után tűnnek el nyomtalanul a kisgyerekek. A zenebohóc bőrébe bújt szörny, Pennywise 27 évente kimerészkedik Derry város csatornarendszere mélyéről, hogy kipuhatolja a magányosabb példányok gyenge pontjait, halálra rémissze, és ha már ropogósra rettegték magukat, felfalja őket. 

A hét fős bandában, a Vesztesek Klubjában mindenkinek  megvan a maga elfojtott szorongani valója – Bill Denbroughnak a lelkifurdalás, hogy öccsét gondatlansága taszította a rejtélyes halálba, az asztmás Eddie Kaspbracknek a rettegés, hogy testét betegségek emésztik föl, Beverly Marsh erőszakos apja elől menekül a fürdőszoba magányába - és így tovább. 

Egyik sem tudja, hogy mi okozza nyugtalanságát és mind úgy érzi, sosem fog tudni megszabadulni tőle, pedig a megnevezhetetlen mindegyikük otthonosan ismert belső világának felszíne alatt rejtezik – ahogy a zenebohóc is csak pillanatokra bukkan elő a csatornarendszer mélyből, hogy halálra rémissze áldozatait. Nem nehéz átlátni Stephen King monumentális regényének vulgárfreudista alaprajzát: a tudat és a józan tisztánlátás küzd itt a tudattalan sötétjéből támadó démon ellen – és jut végül legalább átmeneti megkönnyebbüléshez mire megérti, hogy a saját szellemeivel harcol. 

Aligha véletlenül kapta a mű rejtélyes címét: Freud használta az egyes szám harmadik személyű névmást (Es / Id / IT ) a személyiség nem-tudatos erőinek megnevezésére. A hét gyereket magányos félelmeik megosztása kovácsolja szoros baráti társasággá, ezt testesíti meg Pennywise, akit csak közösen gyűrhetnek le. King persze nem pszichológiai tanulmányt, hanem horror-lektűrt ír, és így mindezt a filmen “kifordítva” látjuk: csak a történet közben kezdjük kapisgálni, hogy nem öncélú ijesztgetés zajlik.

Guillermo del Toro felfedezettje, a 2013-as év legnagyobb horrorsikerét (Mama) jegyző Andrés Muschietti az '50-es évekből a '80-as évek végére repítette a történet kezdőpontját, hogy a 27 évvel későbbi - várhatóan jövőre forgó - folytatás már napjainkban játszódhasson. 

Derry fantasztikus, diákregényeket idéző kalandvilága így egyszerre emlékeztet Rob Reiner 1986-os Állj mellém! King-adaptációjára, Spielberg ET-jére és az általuk inspirált nagysikerű Netflix-sorozatra, a vidéki Amerika 80-as éveit mesélő Stranger Things-re is, amiben az állandó rettegés mellett megférnek a diákcsínyek, a bányató-fürdések, térdzoknik és hirtelen földre vetett biciklik, az ugratás és a szerelem is, és amiben szintén játszik Hollywood immár hivatalosan is elsőszámú keretes szemüveges gyerekszínésze, a Mike Wheelert alakító Finn Wolfhard. 

Ebbe a messziről békebelinek látszó világba dobálja bele Muschietti a képernyőn keresztüllibbenő vörös lufikat, kacajokat, kereplőket és bojtokat, a fel-felvillanó bohócvigyorokat, okosan adagolva, hogy aztán Pennywise egyenként tapogassa ki a Vesztesek Klubja tagjainak gyengeségeit, jöhessenek a szörnyszülöttek, nyálka- és vérfürdő, és a megérdemelt kaszabolás. Nagyon gondos a karakterek kidolgozása, a mellékszereplők (Henry Bowers, Beverly Marsh apja vagy Eddie Kaspbrack anyja) castingja is jól sikerült, a filmnek van tempója, nem fárad el egészen a fináléig és nem felejt el utalásokat tenni a kötelező folytatásra sem. 

A legnagyobb várakozás természetesen a Gonosz szerepére castingolt Bill Skarsgård alakítását övezte, annál is inkább mert az előkészítés korábbi fázisaiban a producerek még Will Poultert nézték ki a szerepre, de a stáb átalakulásával a brit színész kikerült a képből. A csatornából kikandikáló Skarsgård Pennywise pont olyan ravasz és aljas szörnyetegként mutatkozik be, mielőtt letépi és elnyammogja szegény kicsi Georgie Denbrough jobb karját, mint Tim Curry a '90-es verzióban, később mégis kevésbé pajkos és kommunikatív, mint cukrosbácsi-szerű elődje volt. 

Skarsgård bohóca félelmetes, tekintete hideg és kíméletlen, de nem azt a hízelgő, játékos iskolát követi, mint Curry, inkább az ijesztgetésben hisz, cserébe sokkal ötletesebb kegyetlenkedésekre képes. Igazi Gonosz. Richie Tozier ravatalozása, Stanley Uris és Mike Hanlon terrorizálása, az előzetesben is feltűnő diavetítős jelenet és Beverly Marsh epikus fürdőszobai jelenete mind olyan, ami után egy igaz horrorrajongó a tíz ujjáról lenyalja a vért.  

A True Detective első szériáját jegyző Cary Fukunaga hat év fejlesztés után azért állt el az új Az megrendezésétől, mert a New Line nem akart belemenni a rendező darkosabb elképzeléseibe, helyette egy széles tömegek által fogyasztható, színes-szagos popcorn-horrort akartak - olyat, ami elbír akár 135 percet is és nem facsarja ki a nézőket az első másfél óra után. Muschietti filmje pont ilyen lett és első nézés után nehéz elképzelni, hogy ne szakítsa szét a kasszákat világszerte. A 15 millióból forgott Mamával az argentin rendező 145-öt hozott a Universalnak, a 35-ből készült Az-zal sokkal többre is jó lehet.