• Egyre több jel utal rá, hogy Trump nem hosszabbítja meg az iráni atomalku érvényességét.
  
• Erre minden törvényi lehetősége adott, a hitelesítést csupán azért is megtagadhatja, ha szerinte az egyezmény már nem szolgálja az amerikai nemzetbiztonsági érdekeket.
  
• Obama atomalkuját a republikánusok egyöntetűen gyűlölik, de a demokraták között is vannak ellenzői.
  
• Viszont a felmondása elég zavaros üzenetet küldhet, pláne most, amikor Észak-Koreát próbálnák rávenni atomprogramja feladására.
  

"Nehéz olyan konfliktust, olyan emberi szenvedést találni a Közel-Keleten, amihez Iránnak vagy szövetségeseinek ne volna közük." Nikki Haley, a Trump-kormány ENSZ-nagykövete az amerikai jobboldali think-tank, az American Enterprise Institute keddi konferenciáján tartott beszédében minden eddiginél világosabban és jobban összefoglalta azoknak az érveit, akik szerint Trumpnak igenis volna oka felrúgni az Iránnal 2015-ben kötött atomalkut.

Ideje volt. Donald Trump ugyan eddig elnöksége alatt már kétszer újrahitelesítette a 2015-ben kötött megállapodást, amit a kétpárti támogatással elfogadott Corker-Cardin törvény alapján kilencven naponta újra kell hitelesítenie. A következő határidő október 15., és jelenleg minden jel arra utal, hogy Trump most nem fogja újra aláírni a szerződés hitelesítését.

A Corker-Cardint az amerikai törvényhozás azért fogadta el, mert Barack Obama nem volt hajlandó a kongresszus elé vinni az iráni atomalkut ratifikálásra. Trükkös kis törvény ez, ugyanis az elnöki aláírás feltételéül nem csupán a szűk értelemben vett atomalku betartását szabta, hanem a "kapcsolódó egyezményekét" is. Az Axios a törvény szövegezésében részt vett forrásai szerint ilyen "kapcsolódó egyezményként" tekintettek az ENSZ Biztonsági Tanácsának 2231-es számú határozatára is. Ez az a határozat, amit az amerikaiak az atomalkuval párhuzamosan fogadtattak el, és amely alapján szankcionálhatják Irán nem szigorúan az atomprogramhoz kötődő normasértéseit:

• a ballisztikus rakéták fejlesztését;
  
• a nemzetközi terrorizmus támogatását;
  
• a beavatkozást a szomszédos országok konfliktusaiba.
  

Illetve a törvény arra is lehetőséget ad, hogy az elnök akkor is visszavonja hozzájárulását az atomprogram miatt kivetett szankciók szüneteltetésére, ha már nem értékeli úgy, hogy ez az amerikai nemzetbiztonsági érdekeket szolgálja. Nikki Haley erre a két pontra hegyezte ki érvelését, ennek pedig két szempontból van jelentősége.Egyrészt jelzi, hogy az iráni atomalku ellenzői szerint Trumpnak már most elég oka van a hitelesítés visszavonására. Másrészt pedig az elnökről a kongresszusra tolja át a probléma kezelését.Haley szerint ugyanis ha Trump a kongresszus által alkotott törvénynek megfelelően eljárva nem hitelesíti újra az atomalkut, akkor a kongresszusnak lesz hatvan napja dönteni a szankciók újbóli bevezetésérő. Haley szerint ez remek alkalmat ad rá, hogy a törvényhozás végre megvitassa Irán kérdését, ha már Obama idején, a szerződés ratifikálásának elmaradása miatt erre nem volt lehetőségük. Vagyis már előre elkezdték eltolni a felelősséget Trumpról, ahogy tették azt kedden, a még gyerekként az Egyesült Államokba érkezett illegális bevándorlók amnesztiarendeletének felfüggesztésekor is.

Abban Haley-nek feltétlenül igaza van, hogy Obama elnöksége alatt elmaradt a vita, mert a kormány joggal tarthatott attól, hogy a törvényhozás nem hagyná jóvá a megállapodást. Azt nemcsak a republikánusok, hanem több magas rangú demokrata, például a szenátusi frakciójukat vezető Chuck Schumer, illetve az egyik meghatározó külpolitikusukként a Corker-Cardin törvényt demokrata részről beterjesztő Ben Cardin is határozottan ellenezte. Haley maga pedig keddi beszédében világosan össze is foglalta a legjelentősebb problémákat az alkuval, amelynek azért feltétlenül a javára írható, hogy legalábbis elnapolta a világvégét, és aminek a korlátaival amúgy maga Obama is tisztában volt, és nem is titkolta azokat.

Haleynek magával a konkrét alkuval a legfőbb baja, hogy a benne foglaltak megsértésére csak egyetlen válaszlehetőséget ad, a szankciók újbóli bevezetését, lényegében mindent vagy semmit. A gyakorlatban ennek az az eredménye, hogy az egyezményt aláíró országok inkább szemet hunynak az irániak kisebb-nagyobb kihágásai felett, minthogy az egész egyezményt kockáztassák.

Haley szerint ennél is problémásabb, hogy az atomalkuról szóló egyezményben "mesterséges határt húztak" a szigorú értelemben vett atomprogram és a rezsim többi tevékenysége, például a nyilvánvalóan csak az atomprogrammal együtt értelmezhető rakétaprogram között. Ez utóbbiról is az ENSZ BT 2231-es határozata rendelkezik. Ezzel elméletileg az atomalku fennmaradását akarták biztosítani, de Haley szerint Irán felismerte a zsarolási potenciált, így amikor augusztusban az Egyesült Államok szankciókat rendelt el a rakétaprogramjuk miatt, egyből az atomalku felmondásával fenyegetőztek.

Haley szerint emellett arról sem szabad elfeledkezni, hogy Irán az Iszlám Köztársaság fennállása óta ellenségként tekint az Egyesült Államokra, és ez a fenyegetés nem elvont. Irán egyik proxyja, a Hezbollah több terrortámadást követett el amerikai érdekeltségek ellen, az Iráni Forradalmi Gárda robbanóeszközökkel látta el az Irakban az amerikaiak ellen is harcoló síita milíciákat, Washingtonban készült merényletek elkövetésére, stb. Vagyis összességében Haley szerint nem lehet kétséges, hogy Irán ellenséges az Egyesült Államokkal, valamint az amerikaiak közel-keleti szövetségeseivel szemben is, akikkel több proxy-háborút is vív, Szíriában és Jemenben is.

Haley szerint az atomalku Iránnak kedvezett, mert azonnali engedmények fejében csupán annyit kellett garantálnia, hogy hozzáférést biztosít az atomprogramjához - de szigorúan csak ahhoz. Vagyis ez alapján a nemzetközi ellenőrök csak a már deklarált nukleáris létesítményeket kereshetik fel bármikor, minden más katonai létesítmény ellenőrzését Irán 24 napon át megtagadhatja. Ennek van amúgy legitimitása, jogos igény Irán részéről, hogy ellenséges hatalmak képviselői ne feltétlenül járhassanak csak úgy ki-be a katonai létesítményeiben. De tény, hogy Irán nem ad okot ilyen jellegű bizalomra, már csak azért sem, mert az atomalkuval korlátozott atomprogramjára is csak 2002-ben derült fény, legnagyobb urándúsító üzemét pedig egészen 2009-ig rejtve tudta tartani. Márpedig az egyezmény alapján pont az ilyen, rejtettnek tűnő létesítményeket nem lehet azonnal ellenőrizni.

Ezek jogos felvetések, de az is kérdés, hogy vajon most jött-e el az ideje megvitatni ezeket. Pláne, hogy még Haley se beszélt arról, hogy Irán ténylegesen megsértené az egyezményben foglaltakat, inkább azt bizonygatta, hogy más okból is megtagadható az egyezmény meghosszabbítása. Ez pedig a párhuzamosan zajló másik nukleáris konfliktusban adhat okot zavarra. Iránt 2015-ben végül azzal sikerült megállapodásra kényszeríteni, hogy 2011-ben az amerikaiak addigi szankciópolitikájukkal szakítva nem csupán a konkrétan a nukleáris programhoz köthető, hanem a gazdaság egészét sújtó szankciókat vezettek be Iránnal szemben. Előtte Irán ellen is csak olyan szankciók voltak életben, mint amilyenek Észak-Koreával szemben a mai napig is. Észak-Koreát most fegyveres fenyegetéssel próbálják rávenni nem csupán atomprogramja, de az időközben legyártott atomfegyverei feladására is. Ebben pedig ellentmondásos üzenet lehet, hogy közben Iránt akkor is szankcionálhatják, ha magát az egyezményt konkrétan nem sértette meg.