• Egykori páciensek és segítőik minden évben találkoznak, hogy megünnepeljék a Nyírő Gyula Kórház addiktológiáján működő Minnesota Részleg fennállását. 
  
• Az idei volt az ötödik alkalom, a születésnapi gyűlésen mindenki elmondhatta, hogyan birkózott meg a sóvárgással, hogyan kerülte el a visszaesést. 
  
• Volt olyan beteg, aki hetvenévesen vágott bele a terápiába, mert az unokája miatt változtatni akart.
• Az Abcúg.hu cikke, írta: Mizsur András.

„Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok, bátorságot, hogy változtassak, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget”

– mormolja egyszerre harminc ember a zsúfolt teremben, miközben egymás kezét fogják. A falhoz tolt asztalokra üdítőt és süteményeket készítettek ki, egy tálban pedig gyűrűket találni. Ezek az alkoholizmussal és játékszenvedéllyel küzdő betegek kezelésére specializálódott Minnesota Részleg szokásos éves születésnapi “bulijának” zárópillanatai. Immár ötödik éve gyűlnek össze korábbi páciensek és stábtagok a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet (OPAI) addiktológiáján, hogy közösen megünnepeljék a program létezését, és megosszák egymással (józan) tapasztalataikat, bátorítsák a kezdő gyógyulókat.

Az OPAI-ban 2013-ban indult újra a Minnesota Részleg, a szigetvári tapasztalatok alapján. (A szigetvári programról ebben a cikkben írtunk részletesen.) Itt arra készíltik fel a pácienseket, hogy professzionális segítség nélkül, csupán az önsegítő csoportokban tanultak alkalmazásával meg tudják tartani józanságukat. A bentlakásos program nyolc hete során a résztvevők az alkoholizmusról tanulnak, pszichológiai ismerteket sajátítanak el. De ami a legfontosabb és az egész Minnesota-modell lényegét adja, hogy az önismeret fejlesztése révén megtanulják kezelni érzelmeiket. Az ivás ugyanis csak egy tünete annak, hogy lelki problémáik vannak, amivel nem tudnak mit kezdeni a páciensek.

Nem volt elég hálás a családja, hogy nem iszik

A csoport nagyon vegyes: ugyanúgy látni huszonéves srácokat, mint középkorú férfiakat, nőket. Volt, aki 22 éven keresztül ivott, más 23 évesen tette le a poharat. Valaki a munkáját veszítette el az ivás miatt, mástól a családja fordult el. Sokan vidékről jöttek fel az évforduló miatt, voltak Sopronból, Bajáról, Nyíregyházáról és Salgótarjánból is. Legtöbbjükről sosem mondaná meg a külső szemlélő, hogy nem is olyan rég még komoly alkoholproblémákkal küzdöttek.

Bárki hozzászólhatott a rendhagyó gyűléshez, miután bemutatkozott és jó hangosan kimondta: „alkoholista vagyok.” Géza az elsők között arról mesélt, milyen volt a terápia utáni élet, mivel kellett megküzdenie, amikor visszatért a családjához a régi életébe. Miután végigcsinálta a programot, úgy érezte, ő a világ ura, bármire képes lenne. A családja viszont nem értékelte eléggé, hogy képes volt leszokni. Hiányolta, hogy megköszönjék neki, hogy már nem iszik. Egy alkalommal azt vágta fejéhez a felesége, hogy jobb volt, amikor még ivott, mert akkor kevesebbet okoskodott. „Te hányszor köszönted meg, amikor ittál és mindent elintéztünk helyetted?” – vonta kérdőre a férfit. Ez a mondat tette helyre benne a hiányérzetet.

A sóvárgás sem kerülte el a férfit. Volt olyan időszaka, amikor minden összejött, a lakásfelújítás kellős közepén lelépett a kőműves, nem végezte el a kért munkát. Már indult volna a spájz felé – ott tartotta ugyanis a pálinkát – amikor félúton megtorpant, mert meglátta maga előtt a minnesotás csoportját. „Azóta annyi kétségem sincs, mint előtte”, mondta. Meggyőződése, hogy az Anonim Alkoholista gyűlések nélkül nem lehet józannak maradni. Mindössze két alkalmat hagyott ki, mióta kijött az addiktológiáról. „Soha nem vagyunk biztonságban, én alkoholistaként fogok meghalni” – jelentette ki, többek egyetértő bólogatása közepette.

„Az alkoholista gondolkodásomban mindig ott van az ital”

A visszaesés veszélyének gondolata minden felépülő függőt foglalkoztat. Katalin sokáig még a születésnapját sem merte megünnepelni, mert félt, hogy visszajön az alkohol.„Tavaly ilyenkor részegen főztem a húsvéti sonkát” – idézte fel. Olyan erős volt nála a sóvárgás, hogy képes volt az éjszaka közepén átmenni egy másik kerületbe, csak hogy italt tudjon venni. Kinga két éve feküdt be az addiktológiára, elmondása szerint a józanság első időszaka mindig diadalmenet, valódi mámor, amikor még könnyű ellenállni. Ahogy elkezdte hanyagolni a csoportba járást, úgy jelentkeztek a visszaesés jelei. Rájött, hogy sosem fog megváltozni, nem lesz teljesen más ember. De dönthet máshogyan, aszerint, ahogy a Minnesota-programban megtanulta. Egyik társa ezt úgy fogalmazta meg: „Az alkoholista gondolkodásomban mindig ott van az ital, de már meg tudom állni.”

Velük ellentétben Lacinak nem sikerült elkerülnie a visszaesést. Az elmúlt két évben kétszer is újra inni kezdett. Mindig a környezetét hibáztatta, bosszúságból, haragból nyúlt a pohár után. Újra elkezdett rendszeresen gyűlésekre járni, mert a heti egy alkalom nem volt elég. Igyekszik azóta minden érzelmet a maga teljességében megélni, és nem elmenekülni előlük. „Nincs olyan érzelem, amire inni kell” – mondta.

Nem szoktak utánkövetést csinálni, hogy milyen százalékkal gyógyulnak fel a program résztvevői. Az számít csak, hogy kinél sikerült mélyreható változást elérni, ez pedig sokszor nem látszik azonnal, magyarázta Tóth András pszichiáter.

Egy-egy botlás, visszaesés még nem teszi semmissé a felépülési folyamatot.

Szerinte a elmúlt öt év egyik legnagyobb tanulsága, hogy senkit sem lehet leírni. Még azt sem, aki a felvételi interjúra is részegen érkezett. Az évfordulós találkozókon mindig azt látja, hogy korábbi betegeinek arca kisimult, kiegyensúlyozottak, tudják, hol a helyük a világban és vannak céljaik.

„Akármi van, azzal én megbirkózom. Ezt látom a tekintetükben.”

Hetvenévesen sem késő leszokni

Sokan félnek attól, hogy már késő változtatni, pedig ez nem így van – mondta Éva, aki felépülő függőként segíti a páciensek gyógyulását. Rajta kívül még egy tapasztalati szakember dolgozik a stábban, az ő jelenlétük azért fontos, mert hitelesebben tudnak beszélni a függőségről, hiszen ugyanazokat a poklokat járták meg, mint a betegek. Emiatt könnyebben nyílnak meg nekik a páciensek, másrészt óriási reményt adnak számukra, hogy van kiút helyzetükből.

Júliát említette példaként, aki 70 évesen került be az osztályra. A hölgyet a kétezres évek elején nyugdíjazták, addig pedagógusként dolgozott. Hirtelen rengeteg szabaidő szakadt rá, nem tudta, mit kezdjen magával, sokat unatkozott. Ekkor kezdett el inni, ami egyre komolyabb méreteket öltött az évek múlásával. Sosem volt részeg, csak kicsit jobb volt a kedve, így mondta. Minden reggel a közeli kisboltban kezdte a napot, hogy “szinten tartsa magát.”

Ha ivott, másképp viselkedett, sokszor türelmetlenebb, idegesebb volt. Az egészsége is romlott, nem tudott rendesen aludni, rémálmai voltak. Főleg fia győzködte, hogy ez így nem lesz jó. Igyekezett eltitkolni előtte, hogy iszik, dugdosta az üvegeket, ha meglátogatta. Egy idő után inkább fel sem vette a telefont neki, nehogy megérezze a hangján, hogy ivott. Sokáig tagadta, hogy problémája van, az alkoholistákról az a kép élt a fejében, hogy ápolatlanok, nem adnak magukra. Nyugdíjazása előtt is ivott alkoholt, szociális ivóként jellemezte magát, de a munka miatt mindig tudta, hol a határ.

Akkor döntötte el, hogy mégis változtat, amikor a fia közölte vele, hogy nem találkozhat unokájával, ha folytatja az ivást. Hetvenévesen befeküdt az addiktológiára, egy hónapot töltött ott, utána került át a Minnesota Részlegre, ahol reggeltől-estig, órára lebontva be volt osztva az ideje. A csoport tagjai mindig kaptak valamilyen feladatot; az alkoholizmussal kapcsolatos filmeket, könyveket elemeztek, önéletrajzot készítettek, amelyben bemutatták családjukat, hogyan váltak függővé, összegyűjtötték, hogy mi lett jobb, illetve rosszabb az életükben stb.

Júlia ezeket nagyon élvezte, és mindent a lehető legnagyobb precizitással végzett el – újra hasznosíthatta tanári képességeit. Ennek már lassan négy éve, azóta egy kortyot sem ivott. Igyekszik minden nap elfoglalni magát, sokat olvas, kirándul, sokszor vigyáz az unokáira, ezzel tartja távolt az alkohol iránti sóvárgást.

A felszólalásokban visszatérő elem volt, hogy mennyit köszönhetnek a programnak. A születésnapi gyűlésen részt vett Petke Zsolt, az addiktológiai osztály főorvosa, aki maga is felépülő függő. Sokáig ő sem ismerte be, hogy problémája van, idővel aztán az ivásra ráment a házassága, gyermekei eltávolodtak tőle, emberi kapcsolatai leépültek. Próbálkozott gyógyszeres kezelésekkel, egyéni pszichoterápiával, de hasztalanul. Mint sokaknak abban a teremben, neki is a csoportterápia segített: 100 napon keresztül minden este eljárt az AA-gyűlésekre. Élete legbátrabb döntésének tartja, hogy akkor, 834 nappal ezelőtt beült az egyik csoportba. Szerinte a Minnesota Részlegen dolgozó segítők nélkül „csak egy marék szakember lennének, akik küszködnek.”