Daniel Kalder: A pokoli könyvtár. Athenaeum Kiadó, 2018. 464 oldal.

Nyiladoz a rózsabimbó,
Kék az ibolya már,
Lágyan fújdogál a szellő,
A mező csupa liliomszál.

Pacsirta kedves éneke
Száll a felhők felett,
S a bokron a fülemüle
dalol a gyermekeknek:

„Ó, virágok, én Grúziám!
A hazámban legyen béke,
Most azért szól az imám,
Búbajnak legyen vége!”

— A Reggel című vers, amit Joszif Sztálin 15 éves korában írt. A mestermű a sztálinizmus idején általános kritikai méltatással a tankönyvekbe is bekerült.

Amióta az eszemet tudom, a nagyszüleim lakásának egyik polcán porosodtak Lenin, Sztálin és Rákosi művei, amiket a nagyapám évtizedekkel ezelőtt lomtalanításon újíthatott be. Vasárnaponként rendszeresen ezekkel szemben ültem, de soha eszembe sem jutott, hogy levegyem őket a polcról. Amikor viszont elkezdtem olvasni a diktátorirodalomról szóló A pokoli könyvtárat, végre belelapoztam Sztálin egyik legfőbb elméleti művébe, az A leninizmus alapjaiba. Kb. 2 perccel később undorodva tettem vissza a helyére, és valószínűleg soha többé nem nyitom ki újra. Nem mintha olyan felkavaró vagy veszélyes irodalom volna, épp ellenkezőleg: ez az unalmas, ostoba szószaporítás semmit nem ad hozzá semmihez.

Sajnos/szerencsére ez a helyzet a XX. század többi nagy tömeggyilkosával is: tényleg kivétel nélkül mind olvashatatlanul szar könyveket írtak (vagy írattak szellemírókkal), és akiket pont nem táborokban kínoztattak, azokat ezekkel a művekkel próbálták halálra untatni. Nekünk már semmit sem jelentenek, de volt idő, amikor szó szerint százmilliók élete függött tőlük.

A pokoli könyvtár – Diktátorokról, a műveikről és a betűvetés egyéb katasztrófáiról című könyv, aminek a megírásához Daniel Kalder brit újságíró 8 éven keresztül rágta át magát a múlt század összes emlékezetes zsarnokának nagy művein, már csak azért is hiánypótló munka, mert azok, akik nem éltek totalitárius diktatúrában, nyilván sosem olvasnának el egyetlen oldalt sem a legsúlyosabb kommunista, fasiszta vagy náci propagandakiadványokból, egy 450 oldalas könyvben viszont enélkül is le lehet szűrni a nem túl meglepő, de sokaknak mégis egyre kevésbé evidens tanulságot: minél nagyobb az önkényuralom, annál rosszabb minőségű az emberek élete.

A végig szarkasztikus könyv első felében a diktátorirodalom első öt legnagyobb alakjának életútját és irodalmi stílusát ismerhetjük meg. Lenint, a műfaj alapítóját – aki miatt később az összes kommunista pártfunkcionáriusnak illett elméleti munkát is végeznie, ha feljebb akart jutni a ranglétrán – a kommentelőkhöz hasonlítja („igazi troll, a beszólogatások nagy királya”). Több tízezer oldalnyi cikket és könyvet írt, ezalatt többet ócsárolta a párton belüli ellenségeit, mint a megdönteni kívánt, kapitalista rendszert. Annak ellenére, hogy az elméleti szövegei szinte olvashatatlanok, a maga idején nem ártott volna, ha nem csak a szocialisták olvassák, hiszen előre leírta a módszert, amivel később vérbe borította Oroszországot.

Sztálin már egyszerűbb, kevésbé elméleti szövegeket írt, amikben pontokba sorolva fejtegette a szocializmus építéséhez szükséges feladatokat, így valószínűleg a történelem legunalmasabb szerzője. Amikor viszont szocialista tudósoknak adta ki, hogy gyűjtsék össze az anyagot, amit aztán ő – a Pravda alapítója – megszerkeszt, többen a Gulágon végezték, mivel időközben kegyvesztetté vált kommunistákat is beleírtak a vázlatokba. Sztálin emellett több tízezer halálos ítéletet írt alá, a margóra olyan megjegyzéseket írva, hogy „megérdemelte”, „mocsok”, „patkány” vagy „féreg”. A diktátorok diktátorának szerkesztői munkáját Kalder így foglalta össze:

„amikor összerendezte iratait, a föld megremegett. Amikor piros tollával egy dokumentumhoz ért, tízezrek vesztették életüket.”

A „Megölnéd-e a gyerek-Adolf Hitlert?” erkölcsi kérdés Sztálin esetében jóval egyszerűbb: ha valaki vissza tudna menni az időben elintézni, hogy az egyházi vezetők ne hagyják magukat korrumpálni Sztálin anyja által, és ne vegyék fel a kis Szoszót az iskolába, valószínűleg maradt volna egy alkoholista cipész analfabéta fia, ezzel talán tízmilliók menekülhettek volna meg az értelmetlen haláltól.

Az egyetlen diktátor, aki kicsit is élvezetes művet tudott írni, az érdekes módon épp az a Mussolini volt, aki sokkal lazábban vette az írott szöveget, mint bárki más, így az ideológiája is mindvégig képlékeny maradt. Még szocialistaként írta meg az A bíboros szeretője című regényét, amiben előre megjósolta, mire számíthat (a főszereplőket, egy politikai vezetőt és a szeretőjét ugyanis a pornóval és horrorral teli történet végén meglincselik), de nem ez volt az utólag is emlékezetesnek nevezhető műve, hanem a Naplóm 1915-1917, amiben az I. világháborús tapasztalatairól írt, és amiben végigkövethető, ahogy a kezdeti lelkesedéstől eljut odáig, hogy nagyjából pontosan látja a háború borzalmait. A pokoli könyvtár attól is jó, hogy nemcsak a diktátorok műveiről, hanem az életükről is rengeteg érdekesség derül ki: a Duce például kisgyerekkorában több embert megkéselt, többször párbajozott, nietzscheánus korában egy keresztény konferencián felállt az asztalra azzal, hogy ha van Isten, akkor öt percet kap, hogy lesújtson rá (állítólag kivárták), amikor pedig kezdett befutni a fasiszta mozgalma, az embereivel szocialistákat bullyingolt: ricinusolajat itattak velük, hogy összefossák magukat, amit Hitler példaképe nagyon viccesnek talált.

Hitler csak a kétkötetes Mein Kampfért felelős – legalábbis a műveit illetően –, mégis ez az a könyv, ami a mai napig képes megrázni a bestsellerlistákat. Nem mintha annyian olvasnák, elég az is, hogy megveszik. (Ironikus módon manapság leginkább olyan keleti országokban élők tartják nagy becsben, akiket a Führer alsóbbrendű embereknek tekintett.) Pedig a Harcomra a megjelenése idején a kutya sem volt kíváncsi, Hitler láthatóan meg is bánta, hogy lediktálta a börtönben, de a Harmadik Birodalom idején azért mégis mindenhova eljuttatták. A nyelvhelyességi és helyesírási hibák tömkelegével megírt könyv végig ostoba, tudománytalan gyűlölködés (az orosz cári titkosrendőrség antiszemita propagandáját, a Cion bölcseinek jegyzőkönyvét például szerinte épp az hitelesíti, hogy hamisítvány), de a legszomorúbb rész mégis az, ahol Hitler azt fejtegeti, hogy minden olyan tantárgy felesleges, amiben ő egyébként nem volt elég jó az iskolában.

A pokoli szerzők legpokolibbika egyértelműen Mao. A vörös könyvecske nem az első műve volt, írt korábban például harctéri taktikákról is (bár később kiderült, hogy az írásai több mint felének nem is ő volt a valódi szerzője), de ez alighanem minden idők legpusztítóbb műve lehetett. Már nem csak kötelező kör vagy népnevelő kiadvány: a rekordmennyiségben, egymilliárd példányban kiadott idézetgyűjtemény a maoista Kína szent könyve volt, naponta többször is gyakorlatilag imádkozni kellett hozzá, a munkások, iskolások, vakok és értelmi fogyatékosok is kénytelenek voltak abban keresni a választ az élet minden kérdésére. (Sőt, a propaganda szerint a vakok és a siketet visszanyerték a látásukat/hallásukat.) Akinek a könyve véletlenül megsérült, az súlyos büntetésre számíthatott. Minden idők legnagyobb tömeggyilkosának halála után a fennmaradt példányokat bevonták és bezúzták, de később többször is kiadták átdolgozva. Mai ésszel fölfoghatatan, hogyan csinálhatott magából akkora hülyét többek között Jean-Paul Sartre, Shirley McLaine vagy Michel Foucault, hogy az 1960-as években Mao totál bolond könyvét és rendszerét dicsérte a kényelmes nyugati jólétből.

Daniel Kalder a végig szarkasztikus, mégis történelemkönyveket megszégyenítően informatív művében egyetlen ziccert sem hagy ki, ha arról van szó, miről írt egy-egy diktátor, és a fellengzős szavakhoz képest milyen aljas eszközökkel irtotta ki a vélt vagy valós ellenségeit. (Talán a portugál Salazar és a spanyol Franco volt a legvisszafogottabb, a „katolikus front” mintha csak magának írt volna, hogy igazolja a tetteit, és nem állt szándékában tükörsimára csiszolni mindenki agyát.)

Sztálin és Mao után – annak ellenére, hogy ekkorra több 100 millió ember emelkedett ki az analfabetizmusból – eljött a diktátorirodalom műfajának hanyatlása. Sztálin csatlósai a magyar Rákosi Mátyástól a mongol Horlógín Csojbalszanig igyekeztek olyan elméleti szövegeket alkotni, amiknek lehetőleg nincs sok értelmük, így aztán az összes kelet-európai és közép-ázsiai minidiktátor műve eleve papírszemétként született. Leonyid Iljics Brezsnyevnek, akit nem éredekeltek sem a könyvek, sem a szocialista elmélet, pedig a propagandisták már csak ilyeneket tudtak összeizzadni a négykötetnyi emlékirataiba:

„1976. május 16. Nem mentem sehová, nem hívtam senkit, engem sem hívott senki. Reggel levágták a hajamat, hajat mostam, és megborotválkoztam. Napközben sétáltam kicsit, aztán megnéztem a meccset, a Központi Sereget megverte a Szpartak (a fiúk jól játszottak).”

Ráadásul csak utána jöttek a sorban hulló szovjet főtitkárok, akiknek alig maradt idejük megőrizni gondolataikat az örökkévalóságnak, és akik már maguk sem hittek a szocializmus végső győzelmében.

De a világ elmaradottabb részein éppen ekkor lendültek bele igazán (bár a latin-amerikai banánköztársaságok vezetőinek többsége legalább nem is próbálkozott elméleti alapokkal igazolni az uralkodását). Moammer Kadhafi A zöld könyvben vázolt fel egy újfajta társadalmat, de úgy, hogy például már olyanokról kezdett kellemetlen, válogatás nélkül feljegyzett ömlengésekbe, hogy „a nők nőstények, a férfiak hímek”. Az elméletet igyekezett meg is valósítani: az összes társadalmi struktúrát szétverte, így a bukását követő meglincselése óta állandó polgárháború dúl Líbiában.

Homeini ajatollahról, az iráni iszlám forradalmi köztársaság alapítójáról pedig megtudhatjuk, hogy „az ondó, a verejték és az ánusz megszállottja” volt, a nyugaton is terjesztett Homeini ajatollah mondásaiból kiderül, mikor hogyan kell az ánuszt tisztítani, illetve hogy „mi a teendő, ha egy férfi túl erős lökésekkel illette egy teve végbélnyílását”. (Az 1970-es évek végén a Maóból addigra kiábrándult Michel Foucault az iráni vezető iszlamista tanításait dicsérve is bohócot csinált magából, amikor biztosította az olvasóit, hogy az ajatollah célja nem az elnyomás. A forradalom után ehhez képest a francia filozófushoz hasonló meleg férfiakat lámpavasra húzták.)

A Szovjetunió összeomlása óta már csak néhány területen őrzik a diktátorirodalom lángját. A pofázási kényszertől szenvedő Fidel Castro maratoni beszédeinek vége, Irak Sztálinjának, a mindenféle katonai kitüntetésben pompázó, hadseregben sosem szolgált Szaddám Huszeinnek a kivégzése néhány kellemetlen, romantikus kalandregénytől szabadította meg a világot, az olyan közép-ázsiai nagyágyúk, mint Vlagyimir Putyin vagy Nurszultan Nazarbajev pedig már inkább csak képes albumokat adnak ki magukról, azt is elsősorban imidzsépítés és jogdíjbevételek kedvéért, amitől Lenin biztos forog a mauzóleumában.

A 21. század két említésre méltó diktátorírót hozott. Az egyik Kim Dzsongil, akinek az uralma alatt a diktátorirodalom eljutott a posztmodern korszakába, az előző észak-koreai diktátor ugyanis miközben leginkább a filmművészettel, az operával és a színházzal kapcsolatban értekezett, és legszívesebben esztétikai kinyilatkoztatásokat meg parancsokat termelt, a műveiben nyíltan bevallja, hogy a propaganda célja a manipuláció és a megtévesztés, aminek még a módszerét is őszintén részletezi.

A másik pedig a néhai Saparmyrat Ataýewiç Nyýazow türkménbasi, aki a 21. század elejére – csúcsra járatva a műfajt – még szobrot is állított a könyvének, amit a Koránnal és a Bibliával emelt minimum egy rangra, és aminek a címére a szeptember hónapot is átnevezte. (Az április hónap és a kenyér szó pedig az anyja nevére lett lecserélve.)

Téved, aki azt hinné, hogy ezzel a cikkel mindent elspoilereztem, A pokoli könyvtár a diktátorirodalom még rengeteg extrém példáját mutatja be. Akiknek pedig ez sem elég, azoknak Daniel Kalder nemrég öt másik, a diktátorok gondolkodását elemző könyvet is ajánlott a Guardianen:

• Sarah Davies and James Harris: Stalin's World – Dictating the Soviet Order: ez a könyv értelemszerűen Sztálinról szól.
  
• RJB Bosworth: Mussolini’s Italy: a fasizmus alatti életet mutatja be, és kiderül belőle, hogy az 1930-as években az olasz zsidóság negyede tagja volt a fasiszta pártnak, vagy hogy hogyan küzdöttek Mickey egér (Topolino!), mint az ifjúság lelkét megrontó nyugati métely ellen.
  
• Simon Leys: Chinese Shadows: felidézi azt az időt, amikor Mao birodalmának „hasznos hülyéi” Jean-Paul Sartre-től Shirley MacLaine-ig nyugaton dicsőítették a kínai népi demokráciát.
  
• Augusto Roa Bastos: I, the Supreme: José Gaspar Rodríguez de Francia y Velasco XIX. századi paraguayi diktátorról szóló regény, amit 1974-ben egy másik diktátor, Alfredo Stroessner Matiauda idején írtak, tehát eléggé áthallásos.
  
• Riad Sattouf: The Arab of the Future: a szerző Moammer Kadhafi Líbiáját és Háfez el-Aszad Szíriáját gyerekként tapasztalta meg, ezekről a rajzfilmszerű benyomásairól szól a könyv.