Körülbelül negyven ember gyülekezett hétfő este a Nádor utcában a CEU épületénél, de közülük is nagyjából tíz újságíró lehetett. A Momentum szervezett megemlékezést azért, mert a CEU hivatalosan is bejelentette, szeptembertől Bécsben indulnak el az amerikai akreditációjú képzéseik. Vagyis tényleg elmennek. 

Különösebb program az eseményen nem volt azon kívül, hogy a résztvevők mécseseket helyeztek el az egyetem épülete elé, de ennél többre valójában nem is volt szükség. Aki ide eljött, az pontosan értette, hogy ez a totális, megsemmisítő vereség beismerése.

Az emberek között az újonnan alakult hallgatói szakszervezet képviselői próbálták élesztgetni a szolidaritást, és meghívót osztogattak a szombati tüntetésre a rabszolgatörvénynek nevezett intézkedések ellen. Volt egy darab magyar, és egy EU-s zászló. Ott volt Tamás Gáspár Miklós, Szél Bernadett, Mécs Imre. 

Nem voltak már tízezrek, nem volt techno, nem voltak kreatív táblák, nem volt festékdobálás, nem volt skandálás, nem volt nem hagyjuk. 

A másfél év alatt lezajlott CEU-darálás első pillanatától kezdve látszott, hogy ez a történet sokkal többről szól, mint egy egyetemről, mert ők legfeljebb elköltöznek, de az ország itt marad egy olyan rendszerben, ahol belefér, hogy a kormány egyszerűen elzavarja, aki másként gondolkodik. 

Ebben a másfél évben lett minden korábbinál sűrűbb a hazugság. A kormány nem létező tényekre épített nem létező összefüggések segítségével váltott ki nagyon is létező dühöt és frusztrációt emberekből, és rendezte be végleg a rendszerét. A Fidesz ebben az időszakban Nobel-díjas tudósok, az MTA-elnöke, Mario Vargas Llosa vagy Barabási Albert László szavait használta lábtörlőnek, miközben rászokott arra, hogy mémoldalakon hergelje az embereket a szemüvegesek ellen.

Elképesztő sebességgel sikerült véghezvinni mindezt. Majdnem napra pontosan öt éve Soros György a CEU-n járt, és tartott egy gazdasági témájú előadást. Az egész alig érdekelt bárkit, az MTI is lehozott róla egy semleges beszámolót. Innen jutottunk el oda, ahol ma tartunk.

Voltak közben, akik abba kapaszkodtak, hogy ezt már azért úgysem csinálják meg. Érthetetlen, hogy miért gondolták ezt, hiszen jól látszott az első pillanattól kezdve, hogy a kormány tényleg ezt akarja. Mégis erős volt a ragaszkodás sokakban egy olyan világhoz, ahol még lehet azt gondolni, hogy valami úgysem történik meg. Megtörtént.

A végére jött egy utolsó pofon azoknak, akik reménykedtek a CEU maradásában: néhány napja maga az amerikai nagykövet, David Cornstein hagyta cserben őket azzal, hogy Soros és Orbán magánügyének minősítette a témát, és azt mondta, semmi köze az oktatás szabadságához. Talán ez az egyetlen pofon a sorozatból, ami tényleg jól jöhet a még mindig kicsit naiv Amerika-kultuszt dédelgető, politikával foglalkozó magyar fiataloknak. Sokan egy életre megtanulhatták, hogy nem érdemes külső segítséget várni, és átélték, milyen az, amikor egy budapesti tüntető jobban kiáll a szabadságért, mint az Egyesült Államok. (Ahogy a hajmeresztően naiv Ignatieff rektor is mintha végig háttal ült volna a moziban, és nem vette volna észre, hogy ez tényleg éles helyzet.)

Hétfő este a momentumos Fekete-Győr András előbb bizonytalan volt, hogy mondjon-e egyáltalán bármit, majd rövid beszédet rögtönzött. Gyásznapról, vereségről beszélt, de ebben a pillanatban tényleg szinte mindegy volt, hogy mit mond. A Momentumnak a kirobbanóan sikeres népszavazási kampánya óta alig volt jó megmozdulása, hibát halmoztak hibára, de most, egy teljesen reménytelen helyzetben álltak elő az egyik legszimpatikusabb húzásukkal.

Arccal beleálltak a totális vereségbe.

Nyerni ebből semmit nem lehetett, az egész esemény olyan messze van sikertől, erőtől, magabiztosságtól, hogy minden politikai tanácsadó sikítva beszélne le bárkit, hogy itt szerepeljen. Éppen ezért volt fontos, hogy vállalták.

A végén Fekete-Győr azt mondta, hogy ez akkora kudarc, hogy talán ebből tanulnak majd az emberek. De ez tényleg nem lehetett más, csak szónoki fordulat, mert semmi sem utal erre, sőt: minden jel arra mutat, hogy ez itt a totális kudarc, és jönnek még sötétebb dolgok is.

Az eseményen megjelentek gyér létszáma nemcsak önmagában látványos, hanem a környezettel összehasonlítva is. A környékén már nagyban pörög a karácsonyi vásár, émelyítő illatokkal vannak tele az utcák, vegetáriánius és kolbászos lepényt is árulnak, egy-egy stand előtt pedig nagyobb csoportok szelfiztek a Bazilikára kivetített fényshow-val, mint ahányan a CEU előtt szomorkodtak. 

Teljes fényében pompázott a „hibrid rezsim” ajánlata a középosztálynak: edd meg csendben a kürtöskalácsot, ne foglalkozz a közügyekkel, és sokkal jobban fogod érezni magad, mintha a liberálisokkal ácsorognál a béna mécseseiddel. Persze ez az ajánlat is csak addig tart, amíg meg nem kívánja a kürtőskalácsodat valamelyik családtag.

Az egyetlen, ami különös volt a mai napban, hogy ekkora vereséget a másik oldalon a győztesek ünneplésének zaja kellett volna, hogy kísérjen. Igen, veszítenek a diákok, az oktatók, Budapest, a tudományos élet, de legalább a Fidesz ünnepelhetne. Ehelyett azt mondják, hogy „ez csak blöff, a CEU nem is megy sehova”, és nem merik nyíltan felvállalni, hogy pontosan az történik, amit el akartak érni.