A közgazdaságtan tudománya nem egyenlő a piaci fundamentalizmussal – ez az alapállítása annak az új mozgalomnak, amelyet három sztárközdazdász, a török Dani Rodrik, a francia Gabriel Zucman és az indiai Suresh Naidu hívott életre azzal a céllal, hogy vitát kezdeményezzenek a tudományterület szerepéről, illetve, hogy  közgazdasági gondolkodás újabb, a komplex társadalmi problémákra is figyelő, nem csupán egy-egy gazdasági részproblémára koncentráló iskoláját népszerűsítsék.

Persze egyáltalán nem forradalmi az a felismerés, hogy az elmúlt évtizedekben a mainstream közgazdaságtan túlságosan hitt a piac mindenhatóságában, és közben elszaladt mellette a valóság.  Ami viszont újdonság ebben a kezdeményezésben, hogy az alapítói a közgazdaságtan főáramából érkeznek: Dani Rodrik a Harvard professzora és a nemzetközi kereskedelem és globalizáció egyik legelismertebb kutatója (tavaly járt Budapesten, amikor átvette a Neumann-díjat), Gabriel Zucman a Berkeley kutatója és az adóparadicsomokban elrejtetett vagyonokkal foglalkozó munkái rendre nagy visszhangot váltanak ki, Suresh Naidu pedig a Columbia Egyetemen kutat, és többek között a munkaerőpiac és a nemzetközi migráció kontextusában vizsgál gazdasági kérdéseket. 

Ők hárman az igazgatói a Közgazdászok az Inkluzív Jólétért (EfIP, azaz Economics for Inclusive Prosperity) névre keresztelt kezdeményezésnek, amelynek célja megmutatni, hogy újfajta szemléletre van szükség a közgazdaságtan főáramában. A felhívásukat megalapozó diagnózis ugyan elsősorban amerikai példákra épül, de ezek mind olyan esetleírások, amelyek a világ számos fejlett országában ismerősnek tűnhetnek: az egyre nagyobb vagyoni egyenlőtlenségek, a stagnáló bérek, hogy egyre kevesebb fiatal bízhat abban, hogy egy nap majd jobban élhet, mint szülei; az automatizáció miatt veszélyben lévő munkahelyek tömkelege, a klímaváltozás életünket felforgató következményei mind ilyen példák.  Naidu, Rodrik és Zucman szerint ezeknek a problémáknak jelentős része kezelhető lenne. 

Jólét mindenkinek 

A három alapító egy pillanatig sem állítja, hogy ezt a szemléletet ők hozták volna be a közgazdaságtudomány területére, és az összes többi közgazdász rajtuk kívül fogalmatlan piacfetisiszta lenne. Mint írják is, ez a tudományterület tele van izgalmas kutatásokkal és remek kutatókkal, de hiányoznak az olyan átfogó projektek, amelyek összekötnék ezeket a munkákat.

Rodrikék éppen egy ernyőprojektet szeretnének létrehozni, és ezt az inkluzív jólét (inclusive prosperity) fogalmára kívánják alapozni. A jólét kérdése régóta a közgazdaságtan kiemelt témája, az inkluzívitás beemelése viszont szerintük új irányt jelent, mivel így hangsúlyosabban jelenhetnének meg 

az emberi jólét nem pénzbeli formái, legyen szó egészségügyi kérdésektől a klímaváltozás következményein át a politikai jogok állapotáig. 

A három szerző értékelése szerint az elmúlt évtizedekben meghatározó neoliberális gazdaságpolitika cserben hagyta a társadalmat, hatalmas és egyre növekvő egyenlőtlenségeket eredményezett. Cikkükben azt írják, elszörnyedve figyelik azt az illiberális fordulatot a politikában, amit részben e szakadék okozott. Épp ezért van szükség egy hatékony és sokakat bevonó gazdasági fordulatra, ami úgy képes reagálni sokak jogos panaszára, hogy közben nem okoz még mélyebb szakadásokat a társadalomban. 

Ez szintén egy olyan diagnózis, amit az elmúlt évtizedekben, és főleg aztán a 2008-as válság után nagyon sokan megfogalmaztak. De a három szerző szerint közgazdászként nehezebb dolguk van, hiszen sokak szemében a neoliberális gazdaságpolitika, azaz a nyolcvanas évektől meghatározóvá vált folyamatok, például a pénzpiacok deregulációja, a vállalati adózás visszanyesése, a hiperglobalizáció elősegítése, a jóléti állami funkciók megnyirbálása, az állami szerepvállalás visszaszorítása egyet jelent a közgazdaságtannal. 

Ahogy a nyugati társadalmak neoliberális fordulatát végrehajtó politikai erők előszeretettel hivatkoztak arra, hogy lépéseik mögött a közgazdaságtan szilárd tudományos alapja áll, egyfelől el tudták rejteni a saját érdekeiket és politikai törekvéseiket, másfelől viszont súlyos károkat okoztak a közgazdaságtan megítélésének. 

Naidu, Rodrik és Zucman épp ezért akarja megmutatni, hogy a közgazdaságtan több ennél, és a hogy a neoliberalizmus nem e tudományterület következetes alkalmazását jelentette, hanem csupán  leegyszerűsítő kiforgatását. 

A közvélemény jelentős részében azonban – éppen a fent említett okok miatt – erős a bizalmatlanság a közgazdaságtudománnyal szemben. Ezt sok minden táplálja: amellett, hogy valóban vannak léteznek fundamentalista hangok, melyek a piac kizárólagosságát hirdetik, sokat számíthat az is, hogy az általuk képviselt felismerések lassan szivárognak tovább, például az olyan elterjedtebb bevezető közgáz-tankönyvekbe, melyekből azok tanulnak, akik mindössze egy félév erejéig találkoznak ezzel a tudományterülettel. 

A három szerző szerint a közgazdászok sokszor hajlamosak arra, hogy egy szűk területre koncentrálva találják meg a megoldásokat, és nem foglalkoznak a probléma társadalmi kontextusával. Például egy növekedéssel foglalkozó közgazdász figyelme könnyen korlátozódhat olyan közpolitikai döntésekre, amelyek a technológiai fejlesztésről és az innovációról szólnak, anélkül, hogy ezeknek a munkaerőpiacra gyakorolt hatását figyelembe venné. Vagy amikor valaki nemzetközi kereskedelemmel foglalkozik, és csak a vámok eltörlése mellett érvel, azt gondolva, hogy a globalizáció miatt a munkájukat elveszítő emberek kárpótlása már valaki másnak a feladata. 

Az elmúlt évtizedek számos elhibázott lépése, így a végletekig vitt dereguláció, a hiperglobalizáció, az adócsökkentések, a fiskális megszorítások mind hasonló szemléletből születhettek meg 

– vallják a kutatók, ahogy azt is, hogy a modern közgazdaságtan messze nem csak ennyiből áll, és épp a közgazdáságtudományi kutatások mutattak rá az elmúlt években elmélyült problémákra: a vagyoni egyenlőtlenségek növekedésére, a klímaváltozás költségeire, a fontosabb piacok erőteljes monopolizálódására, a munkásosztály bérének stagnálására vagy a társadalmi mobilitás megváltozott formáira. 

Új ötletek kellenek

A Közgazdászok az Inkluzív Jólétért alapítói ugyan a beköszönő cikkükben sokat foglalkozónak az elmúlt évtizedeket meghatározó neoliberális közgazdaságtan vakfoltjaival és hibáival, de a projekt lényegi része már a jövőbe tekint: a kezdeményezésben résztvevő kutatók olyan közpolitikai javaslatokat állítanak össze. 

Mint a felvezető szövegben írják, egy dolog biztos közös a projektben részt vevő kutatókkal: mindannyian tisztában vannak azzal, hogy a „második legjobb megoldás” világában élnek, amelyet a piaci tökéletlenségek jellemeznek, és amelyben a hatalmi kérdések nagyban befolyásolják a piaci kimeneteleket. Egy ilyen világban a közgazdaságtan kompetitív modellje ritkán bizonyul a megfelelő eszköznek a problémák feltárásához, és a megoldási javaslatok felvetéséhez. 

Ezért kísérletező, nyitottabb és időnként radikálisnak hangzó modellekre van szükség. Honlapjukra folyamatosan kerülnek majd fel a közpolitikai javaslataik, jelenleg kilenc érhető el. Például:

• Anat R. Admati munkája arról, hogyan kellene megreformálni a pénzügyi rendszert ahhoz, hogy az intézetek stabilabb alapon állva, kevésbé az óriási hitelek kihelyezésére támaszkodva működjenek, illetve hogy milyen beavatkozásokra lenne szükség ahhoz, hogy visszaszorítsák azokat a jelenlegi ösztönzőket, amelyek a túl nagy kockázatvállaláshoz (és így a hitelbuborékok kialakulásához) vezetnek.
• Gabriel Zucman írása arról, hogyan lehetne átalakítani a társasági adózás formáit ahhoz, hogy érdemben visszaszorítsák a nagy multik adóelkerülési lehetőségeit.
• Sandra E. Black és Jesse Rothstein javaslata arról, hogy a kormányoknak két területen, a családtámogatások és a gyermekek oktatása terén érdemes komolyabban befektetnie, mivel a piac jellemzően elhanyagolja ezeket, holott az ide irányított forrásoknak számos hosszútávú előnye ismert.
• Suresh Naidu írása pedig azt mutatja meg, hogy a magánszektorban működő szakszervezetek hogyan voltak képesek mérsékelni a jövedelmi különbségeket, illetve végigveszi azt is, hogy milyen érvek szólnak a szakszervezetek megerősítése mellett. 

Naidu, Rodrik és Zucman azt várják, hogy javaslataik vitát generálnak a közgazdászok között, és szemléletmódjuk egyre inkább általánossá válhat. Az a szemléletmód, amellyel szemben persze föl lehet vetni, hogy nincs benne sok újdonság: Polányi Károly remekműve, a Nagy átalakulás például 1944-ben jelent meg, és ha a hetvenes-nyolcvanas évek fordulata el is homályosította a felismeréseit, a kétezres évek elejétől fogva számos mozgalom épített állításaira, és próbált gazdasági érvekkel radikális változásokat szorgalmazni. De míg a nemnövekedés vagy az alapjövedelem képviselői inkább a közgazdaságtan perifériáján találtak csak maguknak helyet, ez a kezdeményezés most a tudományterület középpontjából, a legnagyon presztízsű amerikai tudományos műhelyekből indult útnak. 

Igaz, nem is első kísérletként: nemrég például magyarul is megjelent a két ismert közgazdász, Michael Jacobs és Mariana Mazzucato szerkesztette kötet, amely a kapitalizmus újratervezésének szükségességét vetette fel, és amelyben világhírű kutatók mutatták be területről területre, hogy az ortodox közgazdaságtan hiányosságai hogy vezettek szakpolitikai kudarcokhoz, majd pedig sorra vették, milyen reformlépésekre lenne szükség a változáshoz. Ebből lényegében egy szociáldemokrata program lett, de nem politikai vagy szociológiai irányból, hanem a közgazdaságtan felől megalapozva. 

Az elmúlt években a Világbank is elkezdett önkritikát gyakorolni, és teljesen máshogy hozzáállni a szegénység kérdéséhez, majd az IMF kutatói ismerték el, hogy egyes neoliberális intézkedések tévedésnek bizonyultak, és csak növelték az egyenlőtlenségeket. 

A neoliberális gazdaságpolitika ettől persze még nem tűnt el a világból: Brazília frissen megválasztott szélsőjobboldali államfője, Jair Bolsonaro például azt a Paulo Guedest tette meg gazdasági miniszterévé, aki Milton Friedman tanítványaként Chilében volt, amikor a chicagói fiúk névre keresztelt közgazdászkör Augusto Pinochet szolgálatába állt, és hasonlóan, privatizációra és az állami szerepvállalás radikális visszaszorítására készül most Brazíliában is. 

És a liberális demokráciák gazdaságpolitikáját egy másik komoly kihívás is érheti a jövőben: egyes elemzések szerint a Kínában éppen születőben van egy új gazdasági és politikai modell, amely mesterségesintelligenciás megfigyelő és ellenőrző technológiákat ötvözné a központi gazdasági tervezéssel, és amely, ha hatékonynak bizonyul, könnyen kedvelt eszközévé válhat az ilyen hajlamú hatalmaknak. 

Az új kezdeményezés mögött álló kutatók pedig pont azt állítják, hogy ha meg akarjuk menteni a liberális demokráciák legfontosabb vívmányait, akkor az alapjaitól kell újragondolnunk az egész gazdaságpolitikát, és a tudományos alapjait is. 

Felső kép: Jacques Pion/Hans Lucas