Néhány nappal Putyin múlt heti látogatása után és pár nappal Erdogan november 7-i érkezése előtt az Amnesty International Magyarország meghívta a nemzetközi szervezet orosz és a török vezetőit egy kis tapasztalatcserére. Az Aurórában tartott hétfői beszélgetésen olyan kérdésekre keresték a választ, hogy ezek az egyre gyakrabban párhuzamba állított autoriter rendszerek hogyan hallgattatják el a kritikus hangokat, és mi mit tanulhatunk az orosz és a török példából.

Másnap Andrew Gardnerrel ültünk le beszélgetni, aki húsz éve dolgozik török civil szervezeteknek, és két éve lett az Amnesty helyi vezetője, miután az előző igazgatót közel négy hónapra bebörtönözték terrorizmus vádjával, bármiféle bizonyíték nélkül. Idil Eser azóta már Norvégiában él, de a pere folytatódik, a kiszabható maximum büntetés 15 év.

Vig Dávid, az Amnesty magyar igazgatója a kerekasztal-beszélgetésen felidézte, hogy ellenzékben a Fidesz még nagyon is támaszkodott a jogvédők munkájára, például a 2006-os rendőri erőszakról szóló jelentésekre. Szerinte akkor még politikai konszenzus volt abban, hogy az Amnesty, a TASZ és a hasonló szervezetek a pártoktól független, fontos szereplői a demokráciának. 

A szólásszabadság védelmében utóbbi látta el például Orbán Viktor jogi képviseletét 2007-ben, amikor a rendészeti minisztérium beperelte. A számos kisebb-nagyobb párhuzam egyike, hogy ellenzéki politikusként Erdogan mellett is kiállt az a szervezet, amelyet most üldöz: amikor 1998-ban isztambuli polgármesterként idézett egy iszlámot dicsőítő verset, 10 hónap börtönbüntetésre ítélték, az Amnesty pedig a szólásszabadság melletti kiállás jegyében kampányt indított a szabadon bocsátásáért.

Vig szerint még 2010 után is volt korrekt szakmai együttműködés a hatóságokkal, és csak 2016-2017-ben jött el a fordulópont, ami után már nem csak kritikát kaptak, hanem lejárató kampányokat, a civilek életét megnehezítő törvényeket, illetve az addig élő szerződéseket és együttműködéseket is felmondta a kormány. Ezt a gondolatmenetet folytattuk az interjú elején.

444: Törökországban is volt olyan időszak, amikor a jogvédőket partnerként kezelte a hatalom?

Andrew Gardner: Errefelé soha nem volt egyszerű a civil szervezetek dolga. A kétezres évek közepén azonban volt egy rövid aranykor, amikor látványos előrelépések történtek az emberi jogok területén. Törökország ekkor, 2004-2005-ben arra készült, hogy megkezdje a csatlakozási tárgyalásokat az EU-val, és ennek érdekében a kormány fellépett a kínzások ellen, eltörölte a halálbüntetést és számos egyéb előremutató törvényt hozott. Ekkor még például az Amnesty vezetői miniszterelnöki szinten tudtak tárgyalni az Erdogan-kormánnyal, azóta viszont a helyzet folyamatosan romlott. Nálunk 2013-ban jött a fordulat, amikor a hatalom erőszakkal válaszolt a Gezi parki tüntetésekre. Akkoriban kutatóként a helyszínen dokumentáltam, ahogy könnygázt és a vízágyút vetnek be a békés tüntetőkkel szemben, az Amnesty pedig a rendőri fellépés következtében elhunyt áldozatok, illetve a büntetést elkerülő rendőrök ügyében is vizsgálódott. 2013 után minden kritikus szervezetnek nehezebb lett az élete. Az Amnestynél az jelentette a következő fokozatot, amikor 2016-ban Törökország alkut kötött az EU-val a menekültek visszatartásáról, mi pedig feltártuk, hogy a hatóságok tömegesen és erőszakkal toloncolják vissza a menedékkérőket a háborús Szíriába. Ezt a jelentést a kormány egyszerűen hazugságnak nevezte. Pár hónappal jött a puccskísérlet és utána a megtorlás, majd a két éven át tartó rendkívüli állapot. Ezután, 2017-ben tartóztatták le és vádolták meg terrorizmussal az Amnesty igazgatóját és tiszteletbeli elnökét. Érdekes módon mindeközben tudtunk és tudunk találkozni minisztériumi tisztviselőkkel, fennmaradt egyfajta párbeszéd.

Terroristákkal tárgyal a kormány?

Jelentős különbség van a szakmai találkozók hangneme és a kormánypropaganda naponta ismételt összeesküvés-elméletei között. A hivatalos kormányzati álláspont egyébként az, hogy fontosak az emberi jogok és nem a jogvédő szervezetekkel van problémájuk általában, hanem csak egyes munkatársakkal, akik terroristák. Itt persze gyorsan ellentmondásba ütközünk, a letartóztatott igazgatónk ellen például gyakorlatilag csak olyan vádakat hoztak fel, amely a munkájához, vagy éppen az Amnesty tőle független, korábbi tevékenységéhez kapcsolódott. 

Ha jól értem, a tiszteletbeli elnöküket, Taner Kılıçet pedig azzal gyanúsítják, hogy letöltött egy appot.

Itt kezdődik az őrület. A vád szerint Taner letöltötte a ByLock üzenetküldő alkalmazást, amely az állam álláspontja szerint a sikertelen puccsot szervező gülenisták kommunikációs csatornája volt. Természetesen nyilvánvalónak kellene lennie, hogy egy applikáció a telefonon önmagában nem bűncselekmény, de Taner még csak nem is használt ilyet. Ennél nem is kell jobb példa, milyen rossz állapotban van a török igazságszolgáltatás: letartóztathatnak azzal az indokkal, hogy egy amúgy legális alkalmazás van a telefonodon, és 14 hónapig börtönben tarthatnak, amíg te be nem bizonyítod, hogy nem töltötted le. Szó sincs az ártatlanság vélelméről: az állam megvádol bizonyíték nélkül, és neked kell előállnod a cáfolattal. Nem akarok elveszni a technikai részletekben, de a vádat sok esetben IP-címekre alapozzák, amiket köztudottan többen használhatnak, illetve az is kiderült, hogy van egy zenei és egy imádkozós applikáció, amik a hasonló paramétereik miatt összekeverhetők a ByLockkal. Nonszensz az egész, de ez a valóságunk: többezer embert tartóztattak le terrorista szervezet tagjaként, ami 15 évig terjedő szabadságvesztéssel sújtható, és vannak olyanok, akik hat éve ülnek börtönben csak azért, mert állítólag megtalálták a telefonjukon a ByLockot.

Mit nyer azzal a kormány, hogy így nekimegy jogvédőknek?

Ez a hatalom logikájából következik. Először a független intézményeket számolták fel, az igazságszolgáltatás már az ellenőrzésük alatt áll, a média 95 százaléka a kormány szócsöve, egy-két független újság maradt. Most az ellenzéki pártok és a civil szervezetek következnek. Az Amnesty fontosságát mutatja, hogy mindkét vezetőnket bebörtönözték, de ennek következtében eddig nem tapasztalt nemzetközi és társadalmi támogatottságot nyertünk. Azt hiszem, ilyen erejű kiállásra nem számítottak a hatóságok.

Régóta fennálló autoriter rendszerekben állandóan felmerülő kérdés, hogy van-e értelme az ellenállásnak, az állampolgárok politikai cselekvésének, ha úgysem változik semmi. 

Azt biztosan tudom, hogy a hallgatás nem old meg semmit. Mindig feszegetni kell a határokat, nem szabad önként meghátrálni, mert ha hátrébb lépsz, akkor onnan akarnak majd visszaszorítani.

De mivel tudják biztatni azokat a török állampolgárokat, akiket egy békés tüntetésért vagy akár egy kritikus Facebook-posztért is börtönbe zárhatnak?

Megértem azokat, akik nem vállalják ezeket a kockázatokat. De még mindig nagyon sokan vannak, akik igen. Tegnap este engedtek ki két újságírót a börtönből két év után, de valószínűleg csak ideiglenesen. Ez hatalmas áldozat, de ha nem lennének független újságírók és jogvédők, akik meghozzák ezeket az áldozatokat, akkor semmit nem tudnánk róla, mi történik az országban. És az csak illúzió, hogy információ és emberi jogok nélkül is lehet kényelmes életet élni.

De tud mondani példákat arra, amikor sikerült változást elérni, akár részsikereket?

Az Amnesty vezetőit vagy az említett újságírókat biztosan nem engedik ki a börtönből, ha nem kampányolunk értük, ha nem helyezzük nyomás alá a kormányt. Nehéz kijelenteni, de azért el lehet képzelni, mennyivel több embert börtönöznének be ártatlanul, kínoznának a börtönben vagy rúgnának ki az állásából, ha senki nem emelné fel értük a szavát, és a nemzetközi közösség helyszíni riportok híján nem is értesülne ezekről. 130 ezer olyan ember van, akit gülenizmussal vádolnak, ezért Törökországban gyakorlatilag nem dolgozhatnak, viszont az útlevelüket is bevonták. Ha erre a számra és az ő családjaikra gondolunk, akkor egyértelmű, hogy van miért küzdeni.

Erdogan főellensége Fethullah Gülen, a puccs szervezésével vádolt, Egyesült Államokban élő befolyásos hitszónok, akinek a könyveit hatóságilag égetik el. De hogyan került a török politikába a magyar kormány démona, Soros György?

Ennek megértéséhez vissza kell menni 2013-ba, a Gezi parkig. Ez egy hivatalos adatok szerint 3 millió embert megmozgató békés tüntetéssorozat volt. Ez tény, amit a kormány nem fogad el. A szervezők egy részét 2014-ben már perbe fogták törvénytelen szerveződés miatt, de végül felmentették. Idén aztán újra vád alá helyezték őket, de ezúttal az ügyészség egy teljesen új történettel állt elő, amelynek az a lényege, hogy ez nem a nép alulról szerveződő akciója volt, hanem külföldi provokáció Soros György vezetésével. A konkrét vád pedig a kormány erőszakos megdöntésére tett kísérlet. Ennek a büntetési tétele tényleges életfogytiglan. A vádiratban csupa olyan „bizonyíték” szerepel az erőszakos szándékra, ami a civil szervezetek életében mindennapos tevékenység: megbeszéléseket tartottak, találkoztak az Európai Unió képviselőivel, a holland nagykövetség munkatársaival... 2014-hez képest változott az is, hogy a vádiratban megjelenő új összeesküvés-elmélet szerint a saját alapítványt fenntartó filantróp üzletember, Osman Kavala szervezte az egész Gezi parkos megmozdulást. De mögötte valójában Soros György állt.

Hogyan jelenik meg a kormány retorikájában Soros alakja?

Erdogan úgy beszélt róla, mint „a híres magyar zsidó”, vagyis ezúttal is rájátszik az antiszemitizmusra. Másrészt a kormánypropagandában Soros mint az ország belügyeibe beavatkozó Nyugat képviselője tűnik fel. A vádiratban pedig az áll, hogy a Nyílt Társadalom Alapítvány munkatársai az ő parancsára pénzelték és építették fel a tiltakozássorozatot. Ehhez érvként, sőt bizonyítékként használják, hogy a magyar kormány hasonló mesterkedéseket leplezett le Magyarországon. 

Meglepő módon Soros mégsem szerepel a vádlottak listáján, még csak tanúként sem akarják meghallgatni. Ellenben azokat a törököket, akik az Nyílt Társadalom Alapítványnak dolgoztak, vagy olyan civil szervezetnél, amely támogatást kapott tőlük, mind részesei lettek az összeesküvésnek. 15 társához hasonlóan Osman Kavala két éve ül egy szigorúan őrzött börtönben, de csak másfél év után tették közzé a vádiratot. Ebben lehallgatott telefonbeszélgetések leiratai is szerepelnek, amelyekben Kavala olyasmikről tárgyal, hogy vigyen-e a térre orvosi maszkokat a könnygáz ellen, vagy hogy bele tud-e szállni a tüntetőknek kiosztott péksütemények költségeibe.

Egy ilyen jogrendben újra kell gondolni a jogvédői munkát?

Nem a törvényekkel van baj, illetve azokon is lehetne javítani, de ami Osman Kavalával vagy az Amnesty vezetőivel történik, arra még a mai török jog sem ad semmilyen felhatalmazást. Itt a joguralom hiányával szembesülünk, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy bármikor, bármiért lecsukhatnak bárkit. Azt kell folyamatosan újragondolnunk, hogy ilyen környezetben milyen eszközeink maradtak.

Amikor már Törökországban és Magyarországon is megingathatatlannak tűnt a kormány hatalma, az idei önkormányzati választásokon áttört az ellenzéki összefogás, és leváltották a kormánypárti főpolgármestert Ankarában, Isztambulban, Budapesten és több nagyvárosban. De mi a helyzet vidéken, a kisebb településeken?

Meggyőződésem szerint a jogbizonytalanság és az elnyomó gyakorlatok tömeges elégedetlenséget szülnek, még azok között is, akik különböző, például vallási okokból kitartanak a kormánypárt mellett. Egyelőre korai lenne megmondani, mennyire aktivizálja, bátorítja a néhány látványos önkormányzati győzelem a kritikusan gondolkodókat. 

Vidéken azonban számolnunk kell azzal az adottsággal, hogy a közösségi média kevésbé van jelen, sokan egyáltalán nem interneteznek, így kizárólag a tévéből tájékozódnak, ahol csak a kormányzati propagandát látják. Az viszont, például, médiajelentések nélkül is érthető, amikor a megválasztott helyi vezetőket leváltják Ankarából, mondvacsinált indokokkal. Az ország délkeleti részein ez történt a kurd kötődésű HDP tucatnyi polgármesterével idén, többeket le is tartóztattak. Ami vélhetően nem tette népszerűbbé a kormányt.

Ha praktikusan megszűnt a kormánytól független média, akkor az Amnesty és a hozzá hasonló civil szervezetek hogyan érik el az embereket?

A kormányzati média foglalkozik az Amnesty jelentéseivel, alaposan és korrekten - ha a megfelelő témáról írunk. Törökország ugyanis a muszlim közösségek jogainak leghangosabb védelmezője, és amikor például a mianmari rohingyák vagy a kínai ujgurok üldöztetéséről írunk, akkor megbízható forrásként kezelik az Amnestyt. Ha a török újságírók meghurcolásáról, akkor nem. Ezen túl, ha láthatóvá akarunk válni, akkor ki kell mennünk az utcára. A mi témáinkban tüntetést szervezni ugyanakkor a gyakorlatban alig lehetséges. Ezért ha meg akarjuk mutatni, hogy mi is részei vagyunk a társadalomnak és azok is maradunk, akkor kreatívnak kell lenni. Hétvégén például a százezres isztambuli maratonon futva vittük az amnestys zászlókat. Persze nem ez az ideális helyzet.

Hogyan lehet még rosszabb? Mit várnak a jövőtől?

Rövid és középtávon készülünk rá, hogy lesz rosszabb. De közben azt is látjuk, hogy a fiataloknak elege van a tekintélyelvű kormányzásból, és előbb-utóbb ők veszik kézbe az irányítást. Törökországban gazdag hagyománya van a sokszínű és erős civil társadalomnak, ez újraéledhet.

Magyarországon van ilyen csodavárás, bár talán egyre ritkább, hogy egyszer csak eljön a konszolidáció. Elképzelhetőnek tartja, hogy a török, az orosz vagy a magyar rendszer visszafordul és lépéseket tesz egy demokratikusabb hatalomgyakorlás felé?

Nem hiszek ebben, sőt komoly hibának tartom ezt az elméletet. Az Európai Unió például azért sem tudta jól kezelni a puccs utáni megtorlásokat, mert arra vártak, hogy véget érjen a rendkívüli állapot, és utána visszaálljon a joguralom. A történelem is azt tanítja, hogy az elnyomó rendszerek mindig a durvább elnyomás felé mozognak, visszafelé nem. Ezért sincs értelme úgy taktikázni, hogy most kicsit meghúzom magam, csendben maradok, hátha javul a helyzet.

link Forrás