Ha munkát keresel, ezekre kell odafigyelned

A Coca-Cola HBC 2017-ben indította el az #énjövőm programot, melynek keretében ingyenes továbbképzésekkel segítik a résztvevők boldogulását a munkaerőpiacon. És a tréningjükön látottak alapján nagyon jól csinálják.

Az #énjövőm program egynapos, ingyenes továbbképzésein eddig több mint 7500-an vettek részt, de ez még csak a kezdet: a szervezők 2020 végére 8000-nél több jelentkezőt szeretnének elérni. A Coca-Cola HBC Magyarország programja 2017-ben indult, és elsősorban a 18-30 év közötti fiatal felnőtteket célozza, de ezekből a tréningekből mindenki profitálhat, aki szeretne boldogulni a munkaerőpiacon.

Az országos program 20 tréner bevonásával zajlik, a célcsoport pedig folyamatosan bővül: a szervezők szeretnék a hátrányos helyzetű fiatalokat, a végzős egyetemistákat, a kismamákat, a kisgyerekes szülőket, a fogyatékkal élőket és a fiatal nőket is megszólítani. Ellátogattunk a Szent István Egyetem Gödöllői Campusán tartott továbbképzésre, hogy megtudjuk, hogyan zajlik egy ilyen tréning.

Az #énjövőm program és a rendezvény megalkotója a Coca-Cola Magyarország, de erre a sarokban meghúzódó #énjövőm reklámtáblán, illetve az egyik asztalon sorjázó üdítőspalackokon kívül semmi sem utal. A tréning másfél órás turnusokban zajlik, köztük rövid, tíz-tizenöt perces szünetekkel és egy ebédidővel. A teljes foglalkozás nagyjából egy munkanapot ölel fel, de a végére mindenki úgy érezheti, hogy megtették az első lépést egy ideális munkanap felé: mert ezután már el tudják adni magukat a munkaerőpiacon.

Bár a továbbképzés egy felsőoktatási intézményben zajlik, az oktatás nem frontális. Nem egy nagy előadóban, hanem egy kisebb osztályteremben tartják. A tucatnyi résztvevő kényelmesen elfér – és még akkor is könnyen megjegyezhetnék egymás nevét, ha nem viselnének névtáblát. A trénernek sem az arctalan tömeggel kell szembenéznie, hanem egy kisebb, kezelhető méretű csoporttal, így mindenki úgy érezheti, hogy megkülönböztetett figyelmet kap.

És ez az érzés nem csalóka. Egy ilyen tréning akkor lehet hatékony, ha a vezetője törekszik rá, hogy a legjobbat hozza ki a jelenlévőkből, figyelembe véve a képességeiket és habitusukat. A képzést vezető Balla Ágnes bámulatosan bánik a résztvevőkkel. Érződik rajta a rutin, de látszik, hogy tényleg kíváncsi rájuk. Ügyesen alakít ki belőlük párokat és kisebb csoportokat, és figyeli a köztük kialakuló dinamikát. Irányít, de nem helyezi magát előtérbe – inkább hagyja érvényesülni a többieket. Végig kézben tartja a dolgokat, és mindig tudja, hogy mit miért csinál. Határozott, de nem rámenős; őszinte, de tapintatos. A kritikákat és észrevételeket finoman, de tárgyilagosan fogalmazza meg. Odafigyel a társaságra, de arra is, hogy a többiek is megismerjék egymást. És mindenekelőtt saját magukat.

Önismeret

Ágnes megkéri a jelenlévőket, hogy rajzolják le a kezüket: tucatnyi tollhegy fúródik a papírokba, és mindenki hozzáfog, hogy körberajzolja a tenyerét. Miután végeztek, minden ujjukba le kell írniuk egy rájuk jellemző tulajdonságot. Ezután kapnak egy hosszú, nagyjából tízoldalas kérdőívet. Ebből most csak az első oldal fontos, ahol 60 felsorolt tulajdonságból kell kiválasztani, hogy melyik mennyire jellemző rájuk. Ezután Ágnes megkérdezi, hogy mekkora átfedés van az ujjakba írt jelzők és a kérdőíven szereplő tulajdonságok között? Van eltérés? Voltak ismeretlen tulajdonságok? Változott-e ezek után a prioritás?

Egy ilyen kérdőívben nincsenek jó és rossz válaszok. Akárcsak Ágnes finom, rávezetéses technikája, ez a nyomtatvány is inkább azt célozza, hogy a valóban fontos kérdéseket tegyünk fel magunknak a munkavállalással kapcsolatban. És ezek jól megfogalmazott, okos kérdések: nincs bennük semmi szájbarágás, inkább gondolkodásra ösztönöznek. Persze, nyilván fontos, hogy mekkora a fizetés, hányra kell bejárni, és hogy van-e dress code, de sokan talán bele sem gondolnak, hogy egy munkahelyben a kreativitás megmutatásának lehetősége legalább annyira vonzó lehet, mint a fejlődési és előmeneteli lehetőségek, vagy éppen a napi szintű üzleti utak.

A papírmunka után jön a kölcsönös bemutatkozás. A képzés elején mindenki mondott magáról néhány szót, de most másról van szó: a résztvevőknek a mellettük ülőknek kell röviden bemutatkozniuk. A rövid beszélgetés után a beszélgetőpartnereknek egymást kell bemutatniuk; így nemcsak az derül ki, hogy ki mit tart fontosnak magáról elmondani, hanem az is, hogy a másik mennyire tudott figyelni rájuk.

Érdekes látni, hogy míg egyesek inkább általános témákról beszélnek – milyen továbbképzésen vesznek részt, mivel foglalkoznak, milyen szakra járnak –, mások inkább általános jelzőket mondanak magukról: tulajdonságokat sorolnak, esetleg munkastílust emlegetnek. Van, aki hangulatember, amit nem feltétlenül tart jó tulajdonságnak, de nem nagyon szeret magáról beszélni. Más kíváncsi természetnek vallja magát, aki szeret új dolgokat megismerni, ugyanakkor introvertált és makacs.

Networking

Ezután következik a csapatmunka. A résztvevők két csoportra oszlanak, majd filctollat és egy hatalmas papírlapot kapnak: tíz percük van rá, hogy összerakjanak egy flowchartot arról, hogy milyen networking módszereket ismernek. Az egyének ezen a ponton kezdenek el csapattá válni. Csöndben dolgoznak, gyűjtik a tájékozódási fórumokat. Mindenki bedobja a maga ötleteit. Közösségi média? Újságcikkek? Fejvadász cégek? Néhány személyes sztori és tapasztalat is elhangzik. Mindkét csoport papírlapja villámgyorsan megtelik.

Az első csoportban állásbörzéket, volt szaktársaktól vagy oktatóktól érkező ajánlatokat, valamint egyetemi rendezvényeket és szakkollégiumokat említenek, illetve üzemlátogatásokat, ahol szintén találhatnak jelentkezési lapokat ígéretes munkákra. Szóba kerülnek az online felületek: a LinkedIn, a Facebook-csoportok, a cégek honlapjai és a frissdiplomásokat célzó oldalak. A második csoport az egyetemi tanulmányutakat, a diáktársakat és a szakkollégiumi tagságot nevezi meg fő álláskeresési forrásként, valamint az egyetemi karrierutakat és a szakmai gyakorlatokat, ahová később visszamehetnek dolgozni. De az ő papírjukon szerepel az önkéntes szervezeteknél végzett munka, illetve az egyetemi oktatók, akikkel tanulás közben szoros kapcsolat épülhet ki.

Ágnes megemlíti, hogy vannak konferenciák is, ahol különböző állástípusokat lehet kipróbálni; itt védett környezetben dobják be őket a mélyvízbe. Azt is elmondja, hogy a rokonok és barátok ajánlásai ma már nem csak szívességi alapon zajlanak: a cégek gyakran külön fejpénzt fizetnek azért, ha használható munkaerőt kaphatnak. És hogy hogyan szerezhetjük meg ezeket a munkákat? Úgy, hogy megtanuljuk eladni magunkat.

Ágnes levetít egy rövid videót az úgynevezett elevator speechről; ez egy olyan élethelyzet, amikor futólag találkozunk egy ígéretes cég vezetőjével, és villámgyorsan fel kell vázolnunk neki, hogy miért mi vagyunk a legalkalmasabbak erre a feladatra. A videóban éppúgy láthatunk rossz példákat, mint jókat, de Ágnes ezúttal sem mondja meg, hogy melyik mi volt, inkább a többiektől várja, hogy kifejtsék. Ismét párok alakulnak, gyakorolják a 60 másodperces bemutatkozást. Sokaknak idegen a helyzet, ami nem meglepő: nem kevés gyakorlást igényel, hogy valaki egy egyperces monológban el tudja adni saját magát.

Önéletrajz

Az önéletrajzírással már az általános iskolában találkozhatunk – legalábbis azokban, ahol tananyag József Attila Curriculum Vitae-je, de egy profi szakmai önéletrajz gyakran még azokon is kifog, akik már évtizedek óta kilincselnek a munkaerőpiacon. Hát még azokon, akik most először fognak munkát keresni! Persze, a Europass formátum megjelenése óta nagyjából egységesek a formai követelmények, így nehéz melléfogni, de egy jó önéletrajz megírásának számos trükkje van. A tréner ezeket a műhelytitkokat is elárulja. Például azt, hogy akkor se feltétlenül érdemes fényképet tenni bele, ha van egy jól sikerült profi fotónk, mert jobb, ha a jelentkezés elbírálói szigorúan szakmai alapon döntenek. (Ugyanezért nem fontos megadni a korunkat sem.)

Az egyik másfél órás turnusban Ágnes és a résztvevők sorra veszik az összes aprósóságot, ami igazán jóvá tesz egy önéletrajzot. Ezúttal sem szájbarágós módszertant kapunk, inkább tippeket, illetve egy húsz kérdésből álló kérdőívet, amivel ellenőrizhetjük, hogy a kész anyag kifogástalan legyen. Megmutattuk-e másnak is, aki véleményezte? Készítettünk belőle angol nyelvű változatot? PDF-ben mentettük el vagy Wordben? Beleírtuk-e a fájlnévbe a dátumot és a nevünket? Igen, ezek apróságok, de hasznos tippek, mert ezeken is múlhat, hogy a jelentkezésünk egy döntéshozó elé kerül-e, vagy a Lomtárba.

Szóba kerül a kísérőlevél is, amit a munkavállalók többsége értelmetlen nyűgnek tart. Ágnes azonban elmagyarázza, hogy milyen egy jó kísérőlevél: ennek az önéletrajz kiegészítéseként kell működnie. Az önéletrajzban elég egy szó arról, hogy csapatjátékosok vagyunk, de a levélben gyakorlati példákkal támaszthatjuk alá, hogy miért – például azért, mert most is hat ember munkáját menedzseljük, vagy azért, mert a szabadidőnkben egy kosárlabdacsapatban játszunk. A kísérőlevélben írhatjuk le, hogy a szakmai hátterünkhöz hogyan kapcsolódik a munkatapasztalatunk, és itt fejthetjük ki azt is, hogy ha eddig más területen dolgoztunk, akkor most miért akarunk valami újba fogni. A tréner szerint a hazai kísérőlevél-minták kissé sablonosak, de az angolokból nagyon jó ötleteket meríthetünk; néhány tippet is ad.

Állásinterjú

Ha a papírjaink rendben vannak, azzal betehetjük a lábunkat az ajtón, de a neheze csak ezután jön: el kell adnunk magunkat egy állásinterjún. Ahhoz képest, hogy a tréningen főleg egyetemisták vesznek részt, viszonylag sokan mondják azt, hogy már voltak interjún. Elhangzik néhány sztori; Ágnes ezekhez is észrevételeket és megjegyzéseket fűz. Azt tanácsolja, hogy ne menjenek bele nem szakmai kérdésekbe, ha pedig úgy éreznék, hogy a magánéletükben vájkálnak, nyugodtan kérdezzenek rá, hogy ez egy stresszinterjú-e. A tréner azt is megjegyzi, hogy az olyan helyeken, ahol nagyon forszírozzák a személyes kérdéseket, érdemes elgondolkodni rajta, hogy mennyire szimpatikus nekünk egy olyan hely, ahol nem szakmai szempontok alapján döntenek.

Miután egy bingó formájában megismerkedünk a különböző interjútípusokkal – a strukturált beszélgetéstől a videóinterjún át a pszichológiai tesztig minden szóba kerül –, kezdődhet a szimuláció. Egymással kell interjút készíteni; Ágnes arra kéri a résztvevőket, hogy lehetőleg olyanok álljanak párba, akik eddig még nem beszéltek egymással. Elég két-három kérdés mindkét fél részéről; a hatvan másodperces bemutatkozáson túl nagyjából ennyi fér bele a kétszer öt percbe.

Ezután egy pár élesben is bemutatja, hogy szerintük milyen egy interjú, a többiek pedig javító szándékú megjegyzéseket fűznek a látottakhoz. Ágnes ezúttal is hagyja őket érvényesülni. Csupán néhány általános elvvel egészíti ki az elhangzottakat, illetve felkészülési tippeket ad: megemlíti például a LinkedInen található hasznos eszközöket, mint amilyen az Interview Question Generator. Azt is elmondja, hogy álláskeresés előtt érdemes lecsupaszítani a közösségimédia-profiljainkat, és a magánjellegű, intimebb dolgokat inkább csak egy szűk csoporttal osszuk meg.

Tiszta haszon

Már jól benne járunk a délutánban, mire véget ér a tréning. Ágnes arra kéri a résztvevőket, hogy egy post-it cetlire írják le, hogy milyen újdonságot tanultak, és az elkészülés sorrendjében ragasszák őket a táblára. A jelenlévőkön – a nap folyamán először – semmilyen bizonytalanság nem látszik: senki nem rágja a tolla végét, mindenki veszett tempóban körmöl. Miután elkészültek, önként állnak fel, hogy elmondják a többieknek, ki mit érzet hasznosnak. Van, akinek az önéletrajz- és motivációslevél-írás, másnak a hatvan másodperces bemutatkozás, megint másnak az interjúkra való felkészülés a hasznos. Egyesek új álláskeresési forrásokkal vagy állásinterjú-típusokkal ismerkedtek meg, de van, aki a testbeszéddel kapcsolatos visszajelzéseket találta hasznosnak.

Senki nincs, aki úgy érezné, hogy ez egy elvesztegetett nap volt.

(Az #énjövőm program tananyaga online is elérhető a www.enjovom.hu oldalon.