Bajban ismerszik meg a minden, és a koronavírus, a baj, amilyet nagyon-nagyon rég nem látott a világ, tényleg mindenről megmutatja, hogy valójában mennyit ér. Így van ez az egyéni szinttől, a hős vuhani orvosoktól és bergamói nővérektől kezdve az intézményekig és komplett társadalmakig, mint a fertőzést különböző módszerekkel, de hatékonyan korlátozni képes dél-koreaiak vagy skandinávok.

De sokan vannak, akiknek alkalmatlanságát, aljasságát, ezek kombinációját a Covid-19 csak még nyilvánvalóbbá teszi. Az új betegséget hetekig-hónapokig elhallgató kínai állam, a vírust egy ideig gyakorlatilag szabadjára engedő iráni ajatollahok. És ott vannak azok a spanyol, amerikai, brit vagy éppen magyar politikai vezetők, akiknek döntéseit majd a történelem ítéli meg. Mármint néhány nap vagy legfeljebb hét múlva, amikor kiderül, hogy megmentettek, vagy éppen halálra ítéltek több ezer embert.

A világ szerencsétlenebb feléről biztos érkeznek majd tragikus történetek, de a nyugati világban egyetlen intézmény volt, amely a járvány hatására gyakorlatilag napok alatt összeomlott: az Európai Unió. Nem az a magyar kormánypropaganda által „Brüsszel” kódnévvel illetett, ilyen esetekben nem sok eszközzel (anyagival és egyébbel) rendelkező európai intézményrendszer, hanem a 27 tagállam laza szövetsége, amit most, mint patkányok a süllyedő pestishajót, gyakorlatilag mindenki elhagyott.

Azon lehet vitatkozni, hogy ez a 27 tagállam valójában miért állt össze, kinek jó ez egyáltalán, mit lehetne máshogy és jobban csinálni. Ahhoz viszont nem férhet kétség, hogy bármi is a célja egy ilyen uniónak, bajban segíteni kell egymáson. Abban a néhány hétben, amióta a koronavírus elérte Európát, ennek a segítségnek, szolidaritásnak a csírájával sem nagyon lehetett találkozni a kontinensen.

Voltak különösen csúnya, a szolidaritás hiányánál jóval súlyosabb epizódok is. A franciák és a németek például gyorsan megtiltották mindenféle gyógyászati segédeszközök, például a maszkok exportját – még az EU-n belül is. Ebből ugyan később visszatáncoltak, akárcsak a hasonlóval tétován próbálkozó Magyarország is, de a hörcsögködő felhalmozási szándék így is nyilvánvalóvá vált.

Erős, központi, európai járványügyi hatóság nélkül, amely koordinálhatná az egyes tagállamok egészségügyi rendszereit, mindenki megy a saját feje után. Egy jól működő közösség képes lett volna segíteni a bajba került Olaszországnak: oda lehetett volna szállítani más, kevésbé súlyos helyzetben lévő országokból a lélegeztetőgépekig bezárólag orvosi eszközöket, és persze orvosokat és nővéreket is. Így egyrészt hatékonyabban lehetett volna segíteni az olasz koronavírusos betegeken, másrészt a ciprusi, magyar vagy portugál egészségügyi szakemberek értékes tapasztalatokkal és gyakorlattal térhettek volna hazájukba. Hogy aztán amikor ott nagy a baj, ezt a tudást otthon kamatoztathassák – akár olasz lélegeztetőgépekkel és orvosokkal kiegészülve.

De szolidaritás helyett minden európai ország az elzárkózást választotta, nem csak egymás segítésétől, hanem a szó fizikai értelmében is. Hétfőn délre Orbán Viktor is bejelentette, hogy lezárjuk Magyarország határait, és csak magyar állampolgárokat engedünk be. Ugyanez volt a reakciója Litvániától Dániáig számos EU-tagországnak. Hétfőn a németek is közölték, hogy zárnak, minden bizonnyal napokon belül már nem lesz európai ország, amely ne tenne ugyanígy.

A bezárkózós őrület csúcsát a minden szeparatista ötletet lelkesen fogadó katalánok érték el, akik már napok óta követelik, hogy a tartományt teljesen zárják el Spanyolország maradékától. A nacionalista felbuzduláshoz jó muníciót szolgáltatott, hogy Spanyolországban éppen a katalán szemszögből kevéssé szimpatikus Madridban a legsúlyosabb a koronavírus-helyzet. Viszont a sors iróniája, hogy hétfőn Quim Torra, a katalán kormány elnöke, a lezárás leghangosabb szószólója jelentette be, hogy pozitív lett a koronavírustesztje.

Ezek a reflexszerű határzárások mind ugyanazt üzenik: a világ (illetve hát a kontinens) veszélyes, úgyhogy most szépen bereteszeljük az ajtót, és mi, magunk gyorsan meggyógyítunk mindenkit. Az Olaszországból és egyéb alaposan fertőzött országokból hazaözönlő magyarok (akárcsak az Európából hazarepülő amerikaiak) viszont éppen hogy terjesztik a koronavírust, és alaposan hozzájárulnak ahhoz, hogy egy lokális katasztrófa az egész kontinensre kiterjedhessen.

A koronavírus nem úgy működik, hogy a Milánó-Budapest minibuszt megállító letenyei határőr keresztkérdései alatt megtörve inkább visszasomfordál Lombardiába. Megbízható beszámolók szerint Kenya és Haiti repülőterein is komolyabban veszik a potenciálisan koronavírusos utasok kiszűrését, mint Ferihegyen, ahol csak Orbán Viktort hőmérőzik. (És tegyük hozzá: más európai repülőtereken is hasonlóan laza a védelem.) Úgy tűnik, mintha az európai országok egyfelől elzárkóznának egymástól, másfelől viszont a vírustól elzárásáért jóval kevesebbet tennének.

Az európai szolidaritás hiányát kihasználva különösen látványos volt az az akció, amelynek keretében március 12-én kínai egészségügyi szakemberekkel és gyógyszerekkel, gyógyászati segédeszközökkel, többek közt 40 lélegeztetőgéppel teli repülő szállt le Rómában. Természetesen egy ilyen segélyakciónak propagandacéljai is vannak, de ettől még tény marad, hogy Berlinből, Párizsból, de Londonból és Washingtonból sem érkezett ilyen gép.

Több hét semmittevés után hétfőn az EU is elkezdett mozgolódni. Bár a kezdeményezések, például az országhatárok részleges nyitvatartásának kikényszerítése a szállítmányozási szektor életben tartására, dicséretesek, ez még nagyon kevés. Ahogy a fejleményekről beszámoló optimistább cikkek is megjegyzik, az egészségügy továbbra is a tagállamok hatáskörébe tartozik. 

Az uniós tagországok szívtelenségének pedig már világosan mérhető hatása is van. Egy friss közvéleménykutatás szerint az olaszok 88 százaléka ért egyet azzal az állítással, hogy „az EU nem segít nekünk”. Azok aránya, akik szerint az ország EU-tagsága inkább előnyt jelent, november óta 37-ről 21 százalékra csökkent, míg akik szerint a tagság inkább hátrány, 47-ről egészen 67 százalékra nőtt. Teljesen egyértelmű, hogy hiába nem „Brüsszel” itt a hibás, hanem az egyes tagállamok, az olasz, és feltehetően más országok közvéleménye, igenis őket fogja hibáztatni.

Az egyébként is sok sebből vérző EU, amit a Brexit és a tagországok nacionalista-populista politikusainak előretörése már a járvány előtt is alaposan megtépázott, egy ilyen újabb csapástól végképp összeomolhat. Csapás alatt itt nem magát a Covid-19-et, hanem az egymásnak hátat fordító tagországokat értve. Az olyan, az Unió szétzúzásán munkálkodó politikusok, mint az olasz vészhelyzet alatt egyébként relatíve felelősen viselkedő Matteo Salvini, nyilván ki fogják ezt a helyzetet használni, amint az egészségügyi helyzet engedi.

Ha valamit ez a koronavírus-járvány megmutatott, az az, hogy a nagy bajok a világban már soha nem tudnak lokálisak maradni. Annyira össze vagyunk kötve egymással, fizikailag, gazdaságilag, logisztikailag, hogy sem egy vírust, sem az azt követő gazdasági válságot, a beszállítási láncok megszakadásától a szájmaszk-hiányig nem lehet egyedül megoldani. Ha lesz a koronavírusra oltás, ellenszer, az is minden bizonnyal többnemzetiségű kutatócsoportoknak, multinacionális vállalatoknak lesz köszönhető. Egy ilyen világban elfordulni egymástól, megtagadni a segítséget, bezárkózni, azt gondolni, hogy majd mi egyedül megoldjuk – életveszélyes.