Néhány száz halott lehet a mérlege a Kaukázusban szeptember utolsó hétvégéjén kirobbant háború első hetének. A pontos számokban a független szakértők sem értenek egyet, a harcoló felek pedig egyaránt több ezer áldozatról beszélnek – kölcsönösen az ellenfél oldalán. A nagyhatalmak ütközőzónájában fekvő, etnikailag és földrajzilag egyaránt bonyolult Kaukázusban soha nem volt könnyű tisztán látni, és most az sem világos, hogy egyáltalán lehet-e a háború szót használni azeriek és örmények konfliktusára, vagy ez csak az évtizedes szembenállás újabb, a szokásosnál valamivel hevesebb fellángolása.

Annyi mindenesetre biztos, hogy ez a fellángolás szeptember 28-án kezdődött, amikor Azerbajdzsánból kilőtt rakéták csapódtak be Sztyepanakertbe, a de facto Örményország által uralt, de az azeriek által is maguknak érzett Hegyi-Karabah fővárosába. Ahogy akkor írtuk, a két ország közötti összezördülés magában tulajdonképpen nem is nagy hír, azonban a támadás intenzitása, és az arra adott örmény válasz új szintet jelentett a konfliktusban. Ilyen erős fegyvereket eddig nem vetettek be, és olyan erősen fogalmazó nyilatkozatok sem születtek a közelmúltban, mint most az azeri főváros Bakuban.

Az azóta eltelt egy hét megerősítette, hogy ha ez még nem is nyílt háború, annak lehetősége már benne van az azeri-örmény harcokban. A gazdagabb Azerbajdzsán jobban felszerelt hadserege egyértelműen kezdeményezőbbnek tűnik, és bár mindkét fél ontja magából a győzelmi háborús propagandát, az azeriek által nyilvánosságra hozott brutális felvételek lényegesen meggyőzőbbnek tűnnek az örmény fél által nyújtott bizonyítékoknál. A hidak, vagy éppen kamiont pakoló örmény katonák ellen bevitt találatokat mutató felvételekhez hasonlók régóta nem érkeztek a Dél-Kaukázusból.

Ha ez még nem is háború, azt ki lehet jelenteni, hogy 2020 ősze a legvéresebb összecsapásokat hozta az örmények és azeriek közt 1994-ben aláírt, de azóta is számtalanszor megszegett fegyverszünet óta. A Biskeki protokoll nevű szerződés az előző évek véres háborúját volt hivatott lezárni, amelynek mindkét oldalon tízezrek estek áldozatul, brutális összecsapásokban és fegyvertelen civilek ellen végrehajtott, a népirtás fogalmát is kimerítő mészárlásokban.

Az a háború is Hegyi-Karabaért zajlott, azért a nagyjából Baranya megye méretű, örmények lakta földdarabért, amit még Sztálin csatolt a Szovjetunió azeri tagköztársaságához. Az etnikailag bonyolult régiók életszerűtlen határokkal megkavarása Sztálin egyik specialitása volt, a közép-ázsiai Fergana-völgyben is ezt a módszert választotta annak garantálására, hogy a helyiek érezzék, egy ilyen puskaporos hordóban csak Moszkva tud rendet tartani. Amint a Szovjetunió meggyengült, majd szétesett, akárcsak Közép-Ázsiában, a Kaukázusban is az újonnan függetlenné váló államok azonnal fegyverrel próbálták megszerezni amit – joggal vagy nem – magukénak éreztek.

Az 1990-es évek elején az örményeknek sikerült is meghódítaniuk az általuk Arcahként ismert Hegyi-Karabahot, amit ugyan a nemzetközi közösség nagy része Azerbajdzsán részének ismer el, de valójában Jerevánból kormányozzák. Arcah ma a Szovjetunióból kiválás óta súlyos gazdasági és társadalmi problémákkal küzdő Örményország legreménytelenebb szeglete, ami azonban mára olyan jelentőségű szimbólum lett az örmény néplélekben, mint a Törökországhoz tartozó, de Jereván fölé magasodó Ararát 5137 méter magas csúcsa.

Bár azeriek már nem élnek ott, Hegyi-Karabah hasonlóan fontos Azerbajdzsán számára, és a mindkét oldalon a politika által is folyamatosan táplált tömegpszichózisnak köszönhetően évtizedeken át egyik fél sem lépett hátrébb egy centiméternyit sem. A mostaninál kisebb, de azért rendszeresen halálos áldozatokkal járó csetepaték mindennaposak voltak, és amióta a Kaukázusba is megérkezett az internet és a közösségi média, a világ legkitartóbb és legrosszabb hangulatú kommentütközeteit a két kaukázusi nép lelkes aktivistái – és botjai – vívják egymással. A legabszurdabb összecsapás, ami azért jól mutatja a felfokozott hangulatot, idén júliusban történt Moszkvában: a Barackháború nevű ütközetben örmény és azeri gyümölcsárusok és –szállítók estek egymásnak.

A mostani véres konfliktus annak fényében kicsit meglepő, hogy 2020 februárjában olyan történt, ami korábban évtizedekig elképzelhetetlen volt: Münchenben egy asztalhoz ült Ilham Alijev azeri elnök és Nikol Pasinján örmény miniszterelnök. Értelmes párbeszéd helyett csak elbeszéltek egymás mellett, szó szerint évezredes sérelmeket és történelmi előjogokat felemlegetve, de már az is bizakodásra adott okot, hogy a két politikus egyáltalán hajlandó volt egy légtérben tartózkodni.

Júliusban azonban ismét fellángolt a karabahi konfliktus. Ezeket az összecsapásokat még veszélyesebbé tette, hogy a Bakuban a háború mellett tüntető tömeg betört az azeri parlamentbe, és a diktátor Alijevnek végül csak a külügyminisztere kirúgásával sikerült rendet teremtenie. Végül lenyugodtak a két ország között a kedélyek, de ez az ideiglenes béke is alig két hónapot bírt a szeptember végi Sztyepanakert elleni támadásig.

Fontos lenne tudni, hogy a mostani eszkalálódást miért lett ilyen heves és egyáltalán miért most történt, de biztos válasz még nincs arra, hogy az azeriek miért támadtak. Belpolitikai magyarázatokat nem igazán találni, hiszen Alijev teljhatalmát a júliusi tüntetések sem rázták meg. Az olajra és gázra épülő azeri gazdaságnak nem kedvez ezek nyomott világpiaci ára, de még ez sem rendítette meg annyira az országot és lakosságát, hogy a diktátornak fegyveres konfliktussal kelljen csitítania a háborúra éhes tömeget.

Valószínűbb, hogy az újabb karabahi játszma valamilyen nagyhatalmi mozgolódás eredménye. A Kaukázusban a két meghatározó játékos Törökország és Oroszország, amelyek közül az előbbi a kulturálisan és történelmileg Ankarához közel álló azeriek, míg az utóbbiak az örmények pártját fogják évtizedek óta. Azonban amióta 2018-ban egy demokráciát követelő jereváni tüntetéssorozat Pasinjánt hatalomba juttatta, Putyin Kremlje, amely egyébként az azeriekkel is jó viszonyt ápol, már nem olyan hűséges az örményekhez. Van egy olyan értelmezés is, hogy az oroszok most azért engedték meg Alijevnek, hogy odapörköljön Pasinjánnak, hogy az utóbbi érezze, itt csak Moszkva tud rendet tartani – nagyjából ahogy Sztálin is intézte a dolgokat a Kaukázusban.

Az is lehet, hogy Alijev nem kapott zöld jelzést Moszkvából, csak úgy érezte, hogy most egy ilyen támadást megengedhet magának bármiféle orosz válaszlépés veszélye nélkül. Az viszont biztos, hogy ehhez Erdogan török elnök lelkesen adta alá a lovat. Törökország egy ideje Líbiától Szírián át a Kaukázusig nagyhatalmi szerepre tör, Erdogan ambíciói legutóbb a Földközi-tenger keleti medencéjének szénhidrogén-lelőhelyei miatt robbantottak ki majdnem fegyveres konfliktust.

Törökország Hegyi-Karabahban nem csak mint az azeriek barátja, hanem mint az örmények évszázados ellensége is érdekelt. A török-örmény határ zárva van, és addig nincs is esély a két ország és nép közötti megbékélésre, amíg az előbbiek nem hajlandóak elismerni, hogy az 1910-es években 1,5 millió embert megölve szabályos népirtást hajtottak végre az utóbbiak ellen. Erdogan a mostani összecsapások kezdete után arról beszélt, hogy „a küzdelem addig folytatódik, amíg nem sikerül Karabhot felszabadítani az örmény megszállás alól”. De ennél is aggasztóbb, hogy mintha a törökök már a Sztyepanakert elleni támadás előtt is készültek volna a fegyveres összetűzésekre, mert szíriai szövetségeseik közül felbérelt zsoldosokat reptettek Bakuba, hogy azok most a karabahi fronton harcoljanak.

Nagyon úgy tűnik, hogy a megoldás kulcsa most Erdogannal és Putyinnál van. Washingtonban egy hónappal az elnökválasztás előtt, Trump koronavírusa mellett nyilván senkinek nincs ideje a Kaukázusra, és Amerika egyébként is egyre kevésbé hajlandó ilyen konfliktusokba bonyolódni a világ csendőrének szerepében. A régióban történelmileg meghatározó szereplő Irán sem elég erős most a rendteremtéshez, ráadásul Teherán különösen nehéz helyzetben van, mert bár elvileg az örmények szövetségese, Iránban sokmilliós azeri kisebbség él (egyes számítások szerint többen, mint magában Azerbajdzsánban), akikkel jobb a békesség. Európának pedig itt már nem osztanak lapot, ráadásul a kontinens sem egységes, az eltérő vélemények a leginkább örménypárti (vagy talán inkább törökellenes) franciáktól az egészen nyíltan az azerieknek szurkoló magyarokig.

Szemben a harcias törökökkel, az oroszok mintha kivárnának. A mindkét felet önmérsékletre és a konfliktus békés megoldására felszólító nyilatkozatok kiadásánál többet nem nagyon tettek. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter, aki egyébként maga is örmény származású, telefonon beszélt örmény és azeri kollégájával, és felajánlotta nekik a személyes találkozó lehetőségét is, de erre csak az előbbiek hajlanak, Bakuban egyelőre hallani sem akarnak újabb fegyverszünetről.

Az azonban nem világos, hogy ha folytatódnak az összecsapások, és Hegyi-Karabahban most tényleg háborúig eszkalálódnak az események, mi lehet egy ilyen fegyveres konfliktus kifutása. Sztyepanakertben és környékén most pokoli az élet, sok civil kényszerült Örményországba menekülni, rendszeresen le kell menni a pincébe az azeri rakéták elől, de ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy Azerbajdzsán nyerésre állna, vagy bármiféle katonai célját el tudná érni. Mint ahogy nem tudta elérni 1994 óta semmikor.

Hiába a hipermodern drónok és egyéb fegyverek, ahogy egy, a Financial Timesnak nyilatkozó szakértő fogalmazott „első világháborús lövészárok-háború ez, amelyben mindkét fél beásta magát, és nagyon nehéz hadászati áttörést elérni”. Egy másik szerint is „olyan, mint Belgium az I. világháborúban. Ebben a helyzetben nagyon sok embert veszíthetsz azért, hogy csak egy kicsit el tudd mozdítani a frontvonalat, és még abban sem lehetsz biztos, hogy hosszú távon meg is tudod tartani a pozíciód”. Így bármi is az indíték és a szándék Jerevánban, Bakuban, Ankarában vagy Moszkvában, a Kaukázus földrajzi, etnikai, történelmi jellegzetességei ellen reménytelen küzdelmen kívül mást nem nagyon lehet folytatni.