Mindenki az iroda kreténjén röhögött, aztán a hozzá hasonlók vették át az irányítást

A 2018-as választás titkos története 84 színes oldalon.
Megveszem
  • Már bemutattuk, hogy Al Bundy mai szemmel nézve egyáltalán nem tűnik akkora vesztesnek, mint amekkorának az Egy rém rendes családban tűnt.
  • Aztán megírtuk, hogy a Szomszédok világa ma elérhetetlen álom egy átlagos magyar fiatalnak.
  • Most pedig eláruljuk, hogy az egyik legviccesebb amerikai sorozat legidiótább karaktere nem is volt annyira vicces, mint hittük.

Sokan sokfélét írtak már a 2016 óta tartó Trump-korszakról. Hayes Brown író például 2017-ben azt írta, „ez lesz a legostobább disztópia”. Az Idiocracy című filmre rengetegen hivatkoznak újra és újra, mások a Végtelen tréfa tökkelütött showman-elnökét látják Donald Trumpban. Van, aki szerint a pankráció az ideológiája, az amerikai elnök unokahúga szerint pedig az elnök egyszerűen egy neveletlen és buta szociopata.

Az mindenesetre biztos, hogy az utóbbi évek híreit látva a világon sokan gyakran nem tudják, sírjanak-e vagy nevessenek. Erre a hangulatra (lolsob) építve indult el az Egyesült Államokban 15 évvel ezelőtt egy tévésorozat, ami a producerek szerint „a melankóliát és az örömöt keverte össze ugyanabban a térben”. Ez volt a 9 évadot megért Office, ami a pennsylvaniai Scrantonban játszódott (ahol egyébként Joe Biden és az előző demokrata elnökjelölt, Hillary Clinton apja is született).

A sorozat ugyan 2013-ban véget ért, de máig nagyon népszerű, több okból is: fent van Netflixen, az ál-dokumentumfilmes stílusban felvett jeleneteiből jó gifeket lehet csinálni, sőt sokan a home office-korszakban hiányolhatják a zsúfolt, kényelmetlen irodájukban eltöltött időt is. Ráadásul ott van a papírcég helyi irodájának főnöke, Michael Scott is, aki a kor embereként minden problémát egy jó show-val akar megoldani.

Egy 19. századi ember a 21. században

De az Atlantic most nem a Dunder Mifflin regionális vezetőjét elemezte, hanem a sorozat második legnépszerűbb, egyben legfurább, legrajzfilmesebb, legellentmondásosabb figuráját: az iroda legnagyobb eladásait produkáló, de a munkatársait halálra idegesítő papírügynököt, Dwight Schrute-ot.

A német származású Dwight Kurt Schrute III – akinek a nagyapja Argentínában él, és vélhetően náci volt – egy céklatermesztő családból érkezett a nagyvállalati világba. Ő egy olyan túlélő, aki irodai szereket árul, egy 19. századi figura a 21. században.

Dwight egy arrogáns ripacs, aki rendszeresen azt mondja, hogy „helytelen” arra, ami igaz, és azt mondja, hogy „tény” arra, ami nem az. Egészen addig védi a szabályokat, amíg maga is meg nem szegi azokat. „Dwight darwinizmus egy irodai munkával”, „anarchia a törvény álcájában”, tragédia és komédia egyben, ezért intenzíven katartikus nézni – írja az Atlantic.

Dwight az egyik részben elhatározza, hogy tűzbiztonsági leckét ad a kollégáinak, tüzet gyújt egy szemetesben, és megfigyeli, mit tesznek a többiek. Amint észreveszik a füstöt, pontosan azt teszik, amit a szabályok szerint kellene: segítséget hívnak, és elindulnak a vészkijáratok felé. Csakhogy Dwight elvágta a telefonzsinórokat, és bezárta az ajtókat. Ezután elszabadul a pokol, a füst sűrűsödik, a félelem egyre nő, Dwight pedig ekkor még petárdákat is eldob. „Mi az Isten történik?” – kérdezi Phyllis. Dwight az, ami történik.

A sorozat írói ezt a jelentet a 2009-es Super Bowl után sugárzott részbe írták bele, és hogy új potenciális nézőket is megnyerjenek az amerikaifoci-szurkolók közül, a fizikai komédiához fordultak. Nagyon jól fel van építve a jelenet, ami egyben egy jó lecke is: Dwight atyáskodó magatartása balesetveszélyt okozott. A régi duma, hogy valaki túl alkalmatlan ahhoz, hogy veszélyes legyen, megcáfolódott, Dwight kiképzése annyira nem biztonságos, hogy végül szívrohamot okoz Stanley-nek.

A legveszélyesebb ember az irodában

A sitcomokban általában alacsony a tét, hogy a nézők szórakozását ne rontsák el, de az Office-ban mindig feszegették a határát annak, hogy hol végződik a komédia, és mikor kezdődik a tragédia. Lehet, hogy a következetesen kiszámíthatatlan Michael Scott volt az, aki a politikai korrektség határán billegve kínos helyzeteket teremtett, de Dwight volt az, aki a tévképzetei mentén rendre cselekvésre is szánta magát. (Ilyen rajzfilmszerűen eltúlzott különc figurák a legtöbb amerikai sitcomban szerepelnek, például Fonzie a Happy Daysben, Joey a Jóbarátokban, Barney az Így jártam anyátokkalban.)

A műsor korai részeiben Dwight destruktív hajlamait ártatlan poénokként kezelik, például arra, hogy Dwight fegyvereket visz az irodába, Pam, a recepciós csak nevet, hogy „fegyverbolond”. Amikor Dwight azzal henceg, hogy másokat fizikailag ledominál, vagy olyanokat mond, hogy „jobb ezer ártatlan embert lecsukni, mint egy bűnöst hagyni szabadon garázdálkodni”, ott is inkább az az üzenet, hogy tökkelütött, nem az, hogy veszélyes. Ahogy akkor is, amikor a céges halloweeni buliban Jokernek, sith lovagnak vagy a helyi sorozatgyilkosnak, a scrantoni fojtogatónak öltözik be.

A militarista Dwight közelében mindig fennáll annak a veszélye, hogy az ember járulékos kárrá válik valamilyen eszme nevében. A sorozatban ez a fenyegető aura a szórakoztatás eszköze, pedig Dwight Schrute hasonlóan nőgyűlölő, mint Elliot Rodger, büszke összeesküvés-hívő, mint a QAnon tagjai, és potenciálisan akkora önjelölt igazságosztó, mint Kyle Rittenhouse.

Az Office-ban Dwight egyik funkciója, hogy a vidéki, konzervatív figura igazolja a mellette ülő városi, liberális Jim tréfáit: amikor Jim pudingba rakja Dwight tűzőgépét vagy az irodai automatába teszi az összes íróeszközét, az túlzásnak tűnhet, de a jelek szerint ezekkel a tettekkel sem lépik át a vörös vonalat, mert azt Dwight már úgyis átlépte.

Caliban háborúja

A sorozat készítői a Survivor egyik operatőrét alkalmazták, akinek a kézi kamerái egyszerre sugallják az állandó megfigyelést és a zsúfoltságot, Dwight pedig eleve olyan helyen ül, hogy szinte megkerülhetetlen az irodában. A szereplőválogatás idején a karakter leírásában az állt, hogy „kellemetlen személyes szokásai és idegesítő személyisége egy rosszul szocializált magányos alakot, egyfajta Calibant vagy Gollamot idéznek”, aki a „szociális képességei hiánya miatt az irodai poénok elszenvedője, és ezáltal elviselhető”.

A sorozatot úgy alkották meg, hogy az eredeti, fanyarabb angol verziónál legyen vidámabb, kevésbé nyomasztó, így jött Gareth helyett Dwight, aki annyira beképzelt, hogy a Second Life-ban egyszerűen lemásolta a saját életét (annyi módosítással, hogy a játékban tudott repülni).

Dwight Schrute a Second Life-banFotó: Youtube

A karakter akkor teljesedik ki igazán, amikor eléri a szakmai álmát, és ő lesz az iroda megbízott vezetője. Ezután egy miniatűr totalitárius rezsimmé változtatja a helyet: időkártyákat vezet be a dolgozóknak, akiknek hűségesküt kell tenniük, és kiteszi a falra a saját portréját, amin diktátorként ábrázolják, végül pedig már töltött puskával járkál az irodában, amit véletlenül el is süt. Miután a kollégáit feleslegesen halálos veszélybe sodorta, gyorsan lefokozzák, a saját hibájából.

Az Egyesült Államok regionális vezetője

Amikor Dwight állásajánlatot kap egy rivális cégtől, azt mondja, mindene a lojalitás, de ha valahol nem becsülik meg eléggé a lojalitását, akkor ahhoz a céghez megy, ami a legtöbbet fizet a lojalitásáért. Dwight képmutató, aki hősnek tartja magát.

Az őt alakító Rainn Wilson szerint a karakter „nem utálja a rendszert, hanem mély és kitartó szeretetet táplál iránta„, és visszatérő humorforrás az odaadásának üregessége. „Ez a törvény a szabályok szerint” - mondja Dwight, de nem gondolkodik el azon, miért léteznek a „szabályok” vagy kiket szolgálnak.

Arcátlan, de emiatt a sorozatban sokszor meg is szégyenül. Ma már a valóságban nem feltétlenül látni ugyanezt, megszokhattuk, hogy a képmutatás és a szégyentelenség gyakran egyáltalán nem jár következményekkel.

Aki figyelt, az észrevehette a hasonlóságot Dwight és az USA regionális vezetője, Donald Trump között, akit nem érdekel a törvény, ha róla van szó, és olyan fesztelenül hazudozik, hogy maga a hazugság is elveszíti jelentőségét. Amikor például ugyan végighazudozza egy beszédét, de közben legalább nem kiabál úgy, mint egy bohóc, akkor az újságok már annak örültek, hogy „elnökien” viselkedett. A számonkérhetőség Trump világában úgy néz ki, mintha rossz munkát végezne, így elveszítheti az állását.

Amíg Dwight a sorozatban a véleményével többnyire látványosan egyedül maradt, addig a valóságban az ilyen marginalizált figurák összefogtak, és elnököt adtak a világ vezető hatalmának.

Sarah Rosenthal szerint Dwight olyan világra figyelmeztetett, ahol „aggódó férfiak kétségbeesetten próbálják hatalmasnak érezni magukat, mint egy letűnt korban, miközben érzéketlenek mások emberségére”.

Az Atlantic szerzője szerint a képmutatás az Office óta a nyilvánosságban annyira elterjedtté és olyan abszurd módon szemtelenné vált, hogy az már mindenhol jelen van, és minél nagyobb a káosz, annál nagyobb a cinizmus, így úszhatja meg Trump is, hogy a fejlett világban az USA-ban a leghalálosabb a Covid-19.

Ezért annyira vigasztaló az Office: megkönnyebbülést hoz, hogy a vígjátékban a trumpiánus pofátlanság mindig elnyeri méltó büntetését, és a sorozat utolsó évadára Dwight eleget tanul ahhoz, hogy ne alanyoknak, hanem egyenlő partnereknek tekintse a kollégáit, és családot is alapít. (Will Schoder David Foster Wallace világlátásán keresztül mutatta be, hogy az Office és a hasonló vígjátékok miért tartalmasabbak más, céltalanul ironizáló, cinikus, mindent a szórakoztatásnak alárendelő sorozatoknál.)

Ha kell, géppé válik, hogy a rendszer tökéletes legyen

Létezik más megközelítése is a karakternek, aki magát azzal a három szóval definiálta, hogy dolgos, alfa-hím, kalapács. Dwight az ellentéte Michael Scottnak: míg a főnök egy régi vágású, liberális, demokratikus, emberközpontú munkahelyet szeretne, addig ő a hatékonyságelvű, technokapitalista, embertelen rendszerben érdekelt. Észre sem veszi, amikor Jim fasiszta panelekből állítja neki össze a beszédét, amit a szakszervezeti gálán üvölt el.

A Wisecrack nemrég készített is egy negyedórás videót arról, hogy Dwight Schrute a hatékonyság maximalizálása érdekében még saját magát is igyekszik gépiesíteni, hogy elérje a teljesítménye maximumát, például nyitott szemmel tüsszent, a sapkájába épített adagolóból iszik, és üvegbe pisál az asztalánál ülve.

Az Amazonnál teremtett rémes munkakörnyezetéről híres Jeff Bezos legvadabb álmát megvalósítva pedig még a gépet is lenyomja papírkereskedésben. (Érdekes, hogy amikor az Office futott, még egészen más volt az emberek viszonya a tech-óriásokkal, mint ma, 2011-ben például az Occupy Wall Street aktivistái néma gyásszal fogadták Steve Jobs halálhírét.)

Ez alapján Dwight a társadalmi gyorsulásban hisz – amit olyan filozófusok taglaltak, mint Karl Marx, Gilles Deleuze vagy Paul Mason –, és úgy véli, az a legjobb, ha a rendszert nem az emberi értékek szerint alakítgatjuk, hanem a tűrőképessége határáig fokozzuk. Mindezt persze azért teszi, mert ebben ő a legjobb, és így akar hatalomra jutni (a papírcégnél).

Véletlenül be is bizonyítja a tételét: amikor átmenetileg főnök lesz, az autokratikus eszközeivel egy idő után annyira felháborítja még a legenerváltabb dolgozókat is, hogy azok fellázadnak ellene, és kikényszerítik a munkakörülményeik javítását. Igaz, ekkor Dwight azt mondja, hogy nem azért engedett nekik, mert igazuk van, hanem hogy kicsit megnyugtassa őket, így hatékonyabban zsákmányolhatja ki őket. Ahogy mondta, akár egy vámpír, ami nem szívja ki az összes vért az áldozatából, hogy amikor az erőre kap, újra lakmározhasson belőle.