• Igazi angolszász világsztárok a főbb szerepekben, a producerek egyike maga Martin Scorsese, a forgatókönyvíró és a rendező viszont magyar: kevés amerikai filmet vártak mostanában olyan érdeklődéssel a magyar nézők, mint Wéber Kata és Mundruczó Kornél Netflixen bemutatott Pieces OF A Woman-jét.
• A témája ráadásul a törzsi indulatokat kiváltani képes otthonszülés.
• Az egyik ihletője pedig az egyik legszélsőségesebb megítélésű magyar ember, Geréb Ágnes bába.
• Azzal még nem lövöm le a poént, hogy kiderült: Mundruczó Kornél képes tényleg tök profi amerikai filmet rendezni.

Mire menne a legjobb magyar focista a brazil bajnokságban? Vagyis: képes lenne-e egy virtigli magyar művészfilmes olyan profin megcsinálni egy hollywoodi filmet, hogy Amerikában is befusson?

Gondolom részben a Kisebbrendűségi Komplexussal Sújtott Kelet-európaiak Klasszikus Kérdése miatt is előzte meg akkora várakozás a Wéber Kata-Mundruczó Kornél forgatókönyvíró-rendező házaspár világsztárokkal forgatott amerikai-kanadai filmje, a Pieces Of A Woman netflixes bemutatóját.

De volt itt ezen kívül is egy rakás, a film körüli felhajtást csak növelő elem.

Ezért várták annyira

Eleve nem arról volt szó, hogy a kelet-európai arcokra próbaképpen rábíznak egy ismeretlen színészeket felvonultató, kisebb kockázatú amerikai filmet, hogy ha ez bejönne, legközelebb már jegyzett munkát kapjanak.

Hiszen a film három főszereplője más-más módon is, de igazi világsztár.

Az anyát játszó Vanessa Kirby a Netflix első brit sorozatában, az isteni Crown-ban eljátszott Margaret hercegnővel, a királynő húgával robbant be, és egyből keresett filmszínésznő lett a legkülönbözőbb műfajokban, miközben színpadon is nagymenőnek számít.

Az ő anyját egészen fantasztikusan játszó, 88 éves Ellen Burstyn - ő volt a heroinista főszereplő magányos, tévé- és drogfüggő anyja a Rekviem egy álomért-ban - az egyik legnagyobb olyan idős amerikai színészlegenda, aki máig folyamatosan forgat.

A harmadik főszereplő, a férjet alakító Shia LaBoeuf eleve figyelemfelkeltő választás volt. A mainstream szupersztárként (Transformers-filmek, Indian Jones) és dilinyós kortárs kísérleti művészként is ismert színész, aki itt egy évek óta tiszta alkohol- és drogfüggőt alakít, mindezek mellett ugyanis hosszú évek óta a bűnügyi rovatok visszatérő szereplője a részeg verekedései/örjöngései/rasszista kirohanásai miatt. És ha ez nem lenne elég, a film velencei fesztiválbemutatója után, de még a netflixes premier előtt, 2020. decemberében derült ki, hogy egykori barátnője, a brit zenész FKA Twigs feljelentette őt a kapcsolatuk alatt elszenvedett testi-lelki fenyegetések és zaklatások miatt, amit LaBoeuf nemhogy nem tagadott, hanem első reagálásában egyenesen arról írt, hogy

“Nincs mentségem az alkoholizmusomra vagy az agresszivitásomra, csak magyarázataim. Éveken át voltam goromba magammal és a környezetemmel. Mindig is a hozzám legközelebb állókat bántottam. Ezt szégyellem és bocsánatot kérek azoktól, akiket bántottam.”

Nem véletlen, hogy a Netflix minden lehetséges felületéről leszedte LaBoeuf nevét, akit teljesen kivontak a film felvezető kampányából is. De ettől még nyilván egy csomó olyan néző akad, akit az a katasztrófaturistához illő érdeklődés vezet a filmhez, hogy megnézze, hogyan játssza egy sebzett nő indulatkezelési problémákkal küszködő férjét az a színész, aki talán még a forgatás szüneteiben is verte és fenyegette a barátnőjét.

A film executive producereinek listája sem mutat rosszul, hiszen egymás után szerepel rajta Sam Levinson (az Eufória író-rendező-producere), Martin Scorsese és Petrányi Viktória neve.

A magyar nézők ráadásul bónuszként kapnak egy olyan réteget, amiből a fő célközönségnek szánt észak-amerikai publikum nemhogy nem tud semmit, de ha tudna is róla, egyáltalán nem értené. Ez pedig az, hogy a film alapjául szolgáló színdarabot nem kis részben a magyar otthonszülési aktivista Geréb Ágnes fantasztikus indulatokat kavaró ügye ihlette. (Egyébként nemcsak az volt az inspiráció, itt azért nem simán egy Geréb-filmről van szó, az eredeti színdarabot a Wéber-Mundruczó-házaspár egy lengyel színház felkérésére hozta létre, akiket akkoriban az abortusz témaköre érdekelte, illetve az, hogy a nők miként rendelkezhetnek vagy nem rendelkezhetnek a saját testük felett.)

Ekkora várakozás agyon is nyomhatta volna a filmet, de legalábbis háttérbe szoríthatta volna önnön bulvárszenzáció mivolta.

Ehhez képest bőven megáll a saját lábán és ami legfontosabb, a nézőnek a második másodperc után már semmi sem jut eszébe az eddig elhangzottakból, csak néz nagy szemekkel, mint eltévedt kamaszfiú a szülőszobán.

Már most úgy beszélnek róla, mint a Ben Hur kocsiverseny-jelenetéről

Mundruczó ugyanis amerikai filmes antréjaként olyan mesterien megcsinált nyitó 25-30 percet rakott oda, amilyent ritkán látni. Bárhol, bármelyik filmes ligában. Olyant, hogy a néző néha levegőt venni is elfelejt. Röviden megismerjük a főszereplőket, majd jön a szülés, hogy legközelebb arra térjünk magunkhoz, hogy hoppá, fél óra elteltével jelent meg a főcím.

Ebben az esetben semmiféle újságírós túlzás nincs abban, hogy ezt a szülési jelenetet valószínűleg filmes iskolákban fogják tanítani. Az egyetlen kézikamerával felvett, perfekt ritmusban tartott, a nézőt egy pillanatra sem eresztő, delejes filmkezdet annyira erős, hogy még az sem tudja csorbítani a hatását, hogy Vanessa Kirby néha úgy vajúdik, mint Blaha Lujza. Nem beszélve arról, hogy mivel igazából csak a saját, Vasember-szerű csajomat láttam szülni az életben és talán nem néztem meg elég szüléses filmet, az sem tudom kizárni, hogy Kirby a szokásos sztenderdhez képest direkte visszafogottan adta a vajúdást.

A közelik, szuperközelik és mozgások ritmusa tökéletes, a hatása pedig annyira átütő, hogy még én is tátott szájjal néztem. Pedig ha létezett élethosszig tartó tervem a tévénk vasárnap esti bekapcsolása előtt, akkor az az volt, hogy soha többé nem akarok szülést látni. Azzal együtt, hogy az a kettő, amit személyesen átéltem, életem kábé két legjobb élménye volt.

A Legendás Kezdet annyira svungos, hogy az embernek igazából csak utólag tűnik fel, hogy az elvileg a kendőzetlenségével, a filmtörténetben is szokatlan naturalizmusával ható jelenet sok tekintetben mennyire elsővilágbeli, mennyire polírozott, mennyire mainstream értelemben vett hollywoodi volt: a drámai otthonszülés során egyszer látni egy kis vérfoltocskát, a nyálkának és a szokatlan nedveknek pedig egyáltalán nem osztottak lapot. És még ez a kislány sem tenyérnyire tágult hüvelyen keresztül jön világra, hanem a filmekben szereplő anyák speciális nemi szervén, vagyis a Valahol Alhas Táján Található Láthatatlan Dimenziókapun keresztül.

De mondom, nézés közben ez nem jut az ember eszébe és megemlíteni is azért érdemes csak, mert ez a csinos-gusztusos Insta-filter a film nyitójelenet utáni háromnegyedére is végig jellemző marad. Nyilván nem függetlenül attól, hogy ez egy főként az észak-amerikai nézőknek készült alkotás.

A legdurvább kérdéseket boncolgató, összeomlóban lévő szereplők mélypontjait bemutató filmen mindenki végig istentelenül jól öltözött, a versenysúlyát és eredeti alakját két hét alatt visszanyerő anya egyszerűen nem tud úgy szétesni, hogy ne öltözzön fel tökéletesen, egy szereplő súlyos megborulását pedig az mutatja, hogy a Menő Otthonok címlapfotózására továbbra is tökéletesen alkalmas lakásában négy-öt majdnem piszkos tányér is összegyűlt a mosogatóban. Az mondjuk igaz, hogy a címszereplőnek a mélyponton határozottan összeborzolódott a haja.

Érdekes kérdés, hogy végig lehetett volna-e galoppozni a teljes filmidőn a nyitó félóra kattogós ritmusában. Vagyis talán érdekes, de abszolúte akadémikus, mert Mundruczóék meg sem próbálták.

A két főszereplőt és a témát a nézőhöz egészen közel hozó nyitány után tudatosan lassítottak, hogy jöjjön a kifejtés. Amivel kapcsolatban végig kettős érzésem volt.

Meleg, langyos, hideg, hideg

A Pieces Of A Woman ugyanis egyik oldalról nézve a szó minden értelmében jól megcsinált film marad. Bár az operatőri munka innentől nem különösebben invenciózus, az atmoszféra és a látványvilág végig erős a sok arcközelivel, a nagyrészt elmosódott háttérként megjelenő várossal, a főszereplők hosszú járásaival és a szuperközeliben megmutatott apró, kifejező gesztusaikkal. Szerintem jó tesztalany voltam ennek megítéléséhez, mert alapvetően lusta, prolimódon leginkább szórakozni vágyó néző vagyok, aki fázik a túl komoly témáktól és a szenvelgéstől és akinek könnyű elterelni a figyelmét. Ez a film viszont oda tudott ragasztani a tévé elé úgy, hogy nem nézegettem közben focieredményeket. A történet- és színészvezetés is rendben vannak: Mundruczó és csapata bebizonyította, hogy képesek pöpec, jól megcsinált, minden szempontból professzionális amerikai filmet rendezni.

A Pieces Of a Woman mégis furcsa hiányérzeteket hagy a nézőben.

A legfurcsább az, hogy a filmtörténet egyik legempatikusabb, a főszereplőt szinte képtelenül közel hozó indítása után a film alapvetően milyen hideg és távolságtartó marad.

Kezdve azzal, hogy maga a fő- és címszereplő nő karaktere mennyire nem érdekli az alkotókat.

A tandrámák és nevelő célzatú példázatok klasszikus hibája, különösen, ha a női szenvedés a téma, hogy a főhőst semmi más nem jellemzi, mint a tragédiája, legyen az megerőszakolás, bántalmazó kapcsolat, a gyereke elvesztése vagy bármi más.

Egy normális hosszúságú játékfilmtől nyilván nem lehet azt várni, hogy a benne szereplő karakterek minden oldalát kibontsa, de ebben a filmben nehéz nem észrevenni, hogy az összes figuráról tudunk meg ilyen-olyan dolgokat, van, akinél kifejezett jellemfejlődést is látunk, kivéve azt az egyet, akiről elvileg ez az egész szól. A címszereplőről ugyanis végig nem derül ki más, minthogy szenved - nagyon szenved! - és hogy rühelli a mindenbe beleavatkozó anyját. De ezen felül lényegében nincs karaktere, nincsenek dimenziói, színei. Ha most megszorítanának, hogy mondjak róla három jelzőt, csak makognék. Igazából most sem nem tudok róla többet, mint a tényleg csak statisztaszinten megjelenő húgáról. Mintha csak annyiban érdekelte volna a forgatókönyvírót és a rendezőt, hogy jól megkínozzák az elején a hatás kedvéért, aztán annak ellenére se foglalkozzanak vele, hogy szinte az összes további jelenetben szerepel.

Hozzá képest sokkal jobban járt a pöcsfej pasija, aki legalább kap valamilyen mélységet és emberi árnyalatot a függőségével, a macsós agresszióval váltakozó hüppögős ideggyengeségével és a korruptságával. Nem is beszélve a film igazi főszereplőjéről, a maga módján extrém erőszakos, a saját tragédiáját a lányában kiélő, néha patológiásan érzéketlen, manipulatív, őrülten idegesítő, mégis változásra és valós érzelmekre képes zsidó mamáról.

Mundruczó előző filmét, a Jupiter holdját nézve dührohamközeli állapotba kerültem attól, hogy hogy lehet valaki annyira hideg, hogy Magyarországon átsöprő, 2015-ös menekülthullámot puszta kulisszának használja, hogy az látványosan kicsit sem érdekelje ahhoz képest, amit a főszereplőn keresztül saját magáról meg az alkotásról mondani akar.

Irtó érdekes, hogy bár ez a film látszatra szakít a Mundruczó-hagyománnyal, vagyis kifejezetten és vállaltan érzelmes, igazából mégis ez a kicsit rideg távolságtartás jellemzi a háromnegyedét.

Ami, fontos azonnal hozzátenni, nem biztos, hogy önmagában akkora baj. A Pieces Of A Woman ugyanis ezzel együtt is működik, és elképzelhető, hogy enélkül a hűvösség nélkül érzelgősségbe fulladt volna. De az azért mégis bizarr, hogy a filmnek még az olyan, tényleg marginális mellékszereplői is több 3D-sítést kapnak a címszereplő Womannél, mint a rokonságba tartozó ügyésznő, aki pedig, ha a producerek nagyon megszorongatják a stábot, egy az egyben kivágható lett volna.

Nem értenék, min örjöngtünk annyit

Ha ez a film magyar közönségnek készült volna, az egyébként szintén kiváló filmes alapanyagnak tűnő Geréb Ágnes-szál egész biztosan hangsúlyosabb lett volna benne. A szektás rajongói által érinthetetlen és kritizálhatatlan fél- vagy háromnegyedistennőként tisztelt, a szektás gyűlölői által csecsemőket falatozó gonosz boszorkányként lefestett, a jól fizetett pozícióit féltő, igen befolyásos szülészorvoslobbi egy része által direkte üldözött orvos-bába történeténél kevés erősebb, drámaibb sztori képzelhető el. Különösen a társadalmi háttérrel, vagyis az otthonszülőket kvázi legyilkosozó, primitív előítéletek és félinformációk tüzelte tömeggel, illetve a Bálvány minden szavát és tették kinyilatkoztatásként fogadó, a kritizálására is hisztérikusan reagáló Hívekkel együtt.

Ehhez képest a Pieces Of A Woman amerikaiságának legüdítőbb vonása, hogy ezek a rétegek teljesen kimaradtak belőle. Felteszem azért, mert az észak-amerikai publikumnak a Geréb-dráma konfliktushalmazának jó része egyszerűen értelmezhetetlen. Az otthonszülés ott teljes természetességgel választható opció, a filmben szereplő bábaper pedig nem azért érdekes, mert bárki azt gondolná, hogy aki nem kórházban akar szülni, az egy potenciális gyerekgyilkos, hanem a szereplőkre gyakorolt érzelmi hatása miatt.

A film címe és témája előzetesen azt sugallják, hogy itt óriási elemzést kapunk majd a feldolgozhatatlant feldolgozni próbáló női lélekről. Hát ez sajnos vagy szerencsére elmarad. De legalábbis marginálisan érintik. Ha már, akkor inkább azzal foglalkozik a film, hogy a nő környezete hogyan reagál a történtekre. A címszereplőből nagyjából annyit látunk, hogy nem meglepő módon rohadtul szenved, amit a saját zárkózottsága és a rokonai jellemvonásai miatt képtelen megosztani. De nemcsak velük, hanem velünk is.

De mivel a film azért sok vonatkozó kérdést ügyesen feltesz és végig képes fenntartani a néző figyelmét, az egész nem válik üressé. A Pieces Of A Woman nem áll ugyan elő semmilyen váratlan, merész vagy főleg provokatív gondolattal a témában, de arra nagyon is alkalmas, hogy beindítsa a néző saját gondolatait. És ez egyáltalán nem kis dolog.

Ja és tele van apró, érzékeny megfigyelésekkel és igen erős mikrojelenetekkel, mint amilyen a páros első, elbénázott szülés utáni próbálkozása a szexszel.

Szerencsére a színészi játék is sokat hozzátesz az élményhez. Ellen Burstyn egyenesen zseniális, talán amiatt is, hogy az ő szerepét írták meg a legjobban. Kicsit sem lepne meg, ha idén kapná meg élete második Oscar-díját. A szerepe jellege és talán sikoltozós vajúdás miatt több, általam olvasott kritika inkább Vanessa Kirbyt érzi Oscar-esélyesnek. Ő is jó, de a lehetőségeit behatárolja, hogy nem igazán írták meg a szerepét. Amit lehetett, azt viszont megtette. Nekem az igazi meglepetést Shia Laboef okozta, aki eddig őrülten idegesített és pocsék színésznek tartottam, de itt egyáltalán nem lóg ki a vezető hármasból.

Akinek van Netflixe, annak mindenképp ajánlom a megnézését, hiszen úgyis annyira kevés esemény történik mostanában, a Pieces Of a Woman pedig feltétlenül eseményszámba megy, ráadásul tipikusan az a film, ami után nem lehet csak úgy lefeküdni, hanem még beszélni is akar róla az ember.