#olvasstothkrisztinat

Csete Soma írása.

„Melyik könyvet kéne mindenképp levenni a listáról? Jókai Aranyember című művét. Nem elsősorban azért, mert nehezen olvasható és kedvét szegi a diákoknak, hanem a nőalakok ábrázolása miatt. Mert mit tudunk meg róluk? Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja. Rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit, ha távol van. Soha nincs egy rossz szava sem. Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér. Hasonló problémám van az alsósoknak ajánlott Bárány Boldizsárral. Felsorolom Borbála tulajdonságait: szerény, halkszavú, szorgos. Mindig melegen teszi a levest az ura elé. Rendben tartja a házat, és amint van egy kis ideje, rohan a fodrászműhelybe. Sose ül le. Aranykezű, azaz mindig jókat főz. Bertalan, az apa, ezzel szemben zord, kevés szavú. Amikor Boldizsár elcsavarog, komoran lecsatolja a nadrágszíját. Lili lányom szerencsére nem értette, miért csatolja le: azt hitte, csak azért, mert nagyon teleette magát. Rémes…A gyerekeink az iskolában olvasott művekből építik fel, milyenek is a nemi szerepek.” (könyvesmagazin.hu)

Ezek azok a mondatok, melyek jelentőségét és következményeit latolgatja most mindenki -- Tóth Krisztina szempontjából, a hazai nyilvánosság szerkezete szempontjából, az újságírói etika szempontjából, az országban uralkodó, általános „mentális állapotok” szempontjából. Ezek mellett pedig arról esik a legkevesebb szó, amire Tóth Kriszta kritikája alapvetően irányult: a közoktatás, pontosabban az irodalomoktatás helyzetéről.

Mindez nem meglepő módon azért történik, mert az irodalmi elitnek a sérelmi-áldozati politika maradt az egyedüli véleményformáló eszköze. Nyilvános terében, a Facebookon már nem is igen tűr meg mást, és csak akkor figyel fel bármilyen kritikai hangra, ha annak mentén táborokra lehet szakadni. Az irodalomoktatás ügye viszont pont egy olyan ügy, amit nem lehet, pontosabban nem érdemes üres identitáspolitikai szólamokkal megközelíteni.

Tóth Krisztina ki akarta fejteni a középiskolai irodalmi kánon kritikáját, nyilvánvalóan feminista szempontból: a probléma tulajdonképpen ott kezdődik, hogy ezt nem tette meg. Nem lehet annyival elvégezni ezt a kritikai reflexiót, még alapszinten sem, hogy Jókai egyik karaktere sztereotíp. Eleve Jókai könyvét kiválasztani teljesen ad hoc: számtalan kötelező olvasmányt ki lehetne emelni ebből a szempontból. Ahogyan arra Péntek Orsolya is rávilágít, a középiskolai irodalomoktatás szerkezeti problémája nem a művek listájában, hanem a tanárok által közvetített olvasói (és művészetszemléleti) attitűdökben, azok beszűkültségében (végső soron: átvehetetlenségükben) rejlik. „A gyerekeink az iskolában olvasott művekből építik fel, milyenek is a nemi szerepek” -- mondja ezzel szemben Tóth Krisztina. Komolyan, reálisnak érezzük ezt? Ő most azért emelt szót, mert szeretné, hogy a feminista nézőpont is megjelenjen az irodalomtanításban. Ha követte az elmúlt évek oktatásügyi fejleményeit, akkor tudnia kellene, hogy ez elsősorban nem az olvasmánylisták összeállításán múlik, főleg egy olyan politikai helyzetben nem, amikor a tanároknak egyébként a tanterv ellenében kell tanítaniuk, ha nem szeretnék, hogy minden diákjuk egy életre megutálja az olvasást. Tóth Krisztina ezeknek a tanároknak nem nagyon üzen semmit, helyette nemlétező kultúrpolitikusokkal vitatkozik (nyilván a kérdés is erre hívja fel). A probléma tehát, hogy Jókai befér-e a kötelezők közé, nem igazán érinti a közoktatás valóságát. Cserébe annál érdekesebb az értelmiségi elit identitáspolitikai játszmája szempontjából.

Tóth Krisztina mondatainak sem elméleti, sem gyakorlati kontextusa nincsen. A HVG, amikor cikket osztott meg erről az interjúról, nem csinált mást, mint kihangosította Tóth Krisztina mondatait, a maguk kontextustalanságával együtt. Hátborzongató, ahogyan az irodalmi nyilvánosság nekiesett a lap munkatársainak, mondván, hogy elferdítették Tóth Krisztina gondolatait, hogy ők „provokálták ki” a Magyar Nemzet cikkét, és vele együtt a gyűlölet áradatát. Miért nem lehet vállalni a felelősséget azért, amit mondunk? Miért követelünk bocsánatkérést attól a laptól, ami közüggyé emeli a mondandónkat? Milyen kommentekre számítunk, ha Jókai felől, identitáspolitikai lózungok mentén kritizáljuk a középiskolai kánont?

A gyalázkodást látva Tóth Krisztina Facebook-posztban fogalmazta meg újra a gondolatait, végképp a saját személyére összpontosítva minden figyelmet. Önmaga védelmében hivatkozott mindenre, a véleménynyilvánítás szabadságára, a saját könyveire, a saját hírnevére, a saját nőiségére -- csupán Jókai és a középiskolai irodalomoktatás kritikájáról (arról, amit eredetileg képviselni akart) nem ejtett egy szót sem. Innentől kezdve pedig mindenki ejtette is a kánon és a közoktatás kérdését, és indulhatott a versenyszörnyülködés, kezdődhettek a jól bejáratott, szolidaritásnak csúfolt pozícióbiztosítási gyakorlatok (részletesebben erről: itt). Akkor jó a mártíromság, ha mindenkinek jut belőle egy kicsi.

Közben meg jön a hír, hogy átalakítják a magyarérettségit, aminek következtében (szemléletét és gyakorlatát tekintve) mintegy száz évet lép vissza az időben a középiskolai irodalomoktatásunk. De mi most nem érünk rá ezzel foglalkozni. Mi most Tóth Krisztinát olvasunk.

A szerző költő, kritikus, irodalomszervező.