Túlélni egy vulkánkitörést
A 23 éves Stephanie Browitt a nap 23 órájában az arcát szinte teljesen elfedő, különleges maszkot visel. Van, hogy feketét, van, hogy rózsaszínt. Nem rejtegeti magát, a kompressziós maszk és öltözék a gyógyulását segíti. Stephanie Brewitt 2019 decemberében többedmagával egynapos kirándulásra indult Új-Zéland legaktívabb vulkánjához a Fehér-szigetre (White Island). Éppen a krátertől sétáltak vissza a partra, amikor mögöttük a vulkán kitört. Stephanie húga már a szigeten, apja később, a kórházban halt bele sérüléseibe. Stephanie testfelületének 70 százaléka megégett, ujjait amputálni kellett, csoda, hogy túlélte.
2019. december 9-én a Royal Caribbean hajótársaság egyik óceánjárója, az Ovation of the Sea utasai három különböző napi program közül választhattak:
- kirándulás a Gyűrűk ura film forgatási helyszínére,
- raftingolás,
- látogatás a vulkánhoz.
A hajó tizenkét nappal azelőtt indult Melbourne-ből, Új-Zéland legszebb tájait mutatta meg utasainak. Végül néhány tucat ember - köztük Stephanie, az apja, és 21 éves húga, Crystal - úgy döntött, megnézik a tudvalevően aktív vulkánt, igaz, sem az óceánjáró személyzete, sem a kirándulást szervező cég nem szólt nekik, hogy kettes riasztási szintet rendeltek el, azaz esélyes, hogy a közeljövőben a vulkán kitör.
A szigetre két kisebb kirándulóhajó érkezett nem túl nagy különbséggel. Az első csoport megcsodálta a krátert, ami már akkor eléggé füstölgött. Távozáskor még látták, hogy érkezik a következő csoport. A Fehér-sziget vulkán, más néven Whakaari hidrotermális rendszere folyamatosan aktív, és időnként, amikor valami, gázok, iszap vagy akár egy nagyobb szikladarab elállja az útját, freatikus kitörés történik. Ilyenkor a túlnyomásos vízgőz robban fel, ez okozza a kitörést, de nincs lávaömlés.
Azt, hogy valami ilyesmi készül, tudományos körökben gyakorlatilag már mindenki tudta, és jelezték is. Napok óta háborgott a vulkán, az azt tanulmányozó tudósok nem is voltak hajlandók a szigetre lépni, túl veszélyesnek minősítették azt. A sziget egyébként magántulajdonban van, így azt, hogy ki látogat oda, kicsit nehezebb szabályozni. A környékbeliek, akik azt hitték, elég jól ismerik a vulkánt, azt állítják, nem is sejtették, hogy katasztrófa lesz a nap vége. De az lett.
Az óceánjáróról érkező utasok között volt olyan, aki rég tervezte, hogy megnézi a vulkánt, és elég sokat is tudott a működéséről, mások, köztük Stephanie most hallott róla életében először. Amikor gázmaszkot kellett felvennie, még nem aggódott, hiszen azt elmondták, hogy a vulkánból nagy mennyiségű gáz jön ki, ők pedig egyenesen a kráterhez tartanak, de arról, hogy kettes szintű készültség van, már csak ott, a szigeten értesült. Bár aggódott, és eszébe jutott, hogy talán édesanyja döntött jól, aki a hajón maradt, végül arra jutott, ha tényleg olyan nagy veszély lenne, a kirándulás vezetői nyilván nem vitték volna oda őket.
A katasztrófa óta eltelt idő elég volt ahhoz, hogy az újságírók nagyjából minden érintettel beszéljenek. A túlélőkkel, az áldozatok rokonaival, a környékbeliekkel, az utat szervező vállalkozással, az ott működő helikopteres cégekkel. Összegyűlt egy csomó felvétel is a kamerákról, mobilokról, amelyek alapján kronológiailag is értelmezhető, és persze nagyon megrázó cselekmény áll össze.
Eszerint nem sokkal azután, hogy az első csoport elhagyta a szigetet, a második csapat a kráter felé vette az irányt. A látogatók videóin látszik, hogy sokan felvették a gázmaszkot is. Stephanie testvérének telefonján találtak egy videót, ami azt bizonyítja, hogy a túravezetők tudtak róla, hogy veszélyes megközelíteni a krátert. Az egyik férfi éppen azt magyarázza, minél magasabb a készültségi szint, annál valószínűbb, hogy ki fog törni a vulkán. „A harmadik szint a kitörés. Most a második szinten vagyunk, és közelítünk a hármashoz” - mondja a túravezető. Stephanie és családja azt sem tudta, hogy a kettes szint már két hete érvénybe lépett, és figyelmeztetést is adtak ki, hogy a vulkánkitörés veszélye nagyobb a szokásosnál. Össze is álltak egy közös képre a vulkánnál, a háttérben jól látható a fekete füst.
Aztán azt hallották, hogy a túravezető azt kiáltja, meneküljenek. Hét perccel később a Whakaari kitört, a vulkáni hamu majdnem négy kilométer magasra lövellt fel.
A hajó, amivel a másik csoport elhagyta a szigetet, nem is volt még olyan messze a szigettől a kitörés idején. Az utasok először megszeppenve nézték, hogy mi történik, majd minél nagyobb robbanásokat hallottak, annál jobban megijedtek. Végül a sziget teljesen feketébe burkolózott, ők pedig rájöttek, hogy a második csoport tagjai még ott vannak.
Amikor a túlélők magukhoz tértek, csak azt érezték, hogy minden borzasztó forró, fekete, és olyan mély a por, mintha a sivatagban járnának. Az egyik túlélő arról beszélt, hiába tartotta az arca elé a kezét, nem látta. De érezni mind érezték, hogy súlyos égési sérüléseket szereztek. Kiabáltak egymásnak, próbáltak rájönni, szeretteik életben vannak-e még. Stephanie még menekülés közben megpróbálta visszarakni a gázmaszkot, sikertelenül, aztán már csak azt érezte, hogy óriási erővel teríti le a robbanás. „Olyan volt, mint egy hullám, ami csak visz magával” - mondta. „Ki voltam ütve. Forogtam, gurultam, pörögtem perceken át. Örökkévalóságnak tűnt, mire vége lett, aztán már csak a perzselő forróságot éreztem. Emlékszem, megpróbáltam felállni, de olyan sok energia kellett hozzá. A lábaim mintha kocsonyából lettek volna”. Végül sikerült felállnia, és megpróbált elindulni is, de végül legurult egy kis dombon, egyenesen a többi sebesült közé.
Közben a másik hajó visszafordult, hogy segítsen, az utasai pedig azt látták, van, aki a parton fekszik, mások, súlyos égési sérülésekkel a kikötőpontnál várják, hogy valaki értük menjen. Az első sebesülteket aztán ez a hajó vitte el.
Stephanie hallotta, hogy az apja időnként a nevét kiáltja, de arról fogalma se volt, húga túlélte-e a kitörést. Innen már csak várták, hogy megérkezzen a segítség. Nagyon sokáig hiába.
Az aucklandi mentőegységek ugyanis nagyon sokáig nem indultak el a szigetre. Vezetőjük úgy döntött, túl veszélyes lenne helikopterrel vagy hajóval megközelíteni a vulkánt, így egy 50 km-re fekvő bázison várakoztak.
Máshogy döntöttek a környékbeli helikopteres cég pilótái. Ők azonnal útnak indultak, abban bízva, hogy a hivatásos mentőegységeknek segíteni tudnak. De végül csak ők voltak azok, akikre a sérültek számíthattak: közülük tizenkettőt ők mentettek ki.
A Kahu Helicopters egyik pilótája, Mark Law azt mondta, a szárazföldről látta a kitörést, és úgy döntött, a szigetre indul segíteni a túlélőknek. Később két másik pilóta is érkezett egy másik helikopteren. Ők találtak rá Paulra, Stephanie apjára, aki azt kérte, előbb a lányát mentsék ki. Stephanie-n kívül még négy túlélőt szállítottak a szárazföldre azon a helikopteren. Húsz perccel később landoltak, Stephanie-t pedig életveszélyes égési sérülésekkel szállították kórházba. A másik pilóta ott maradt a szigeten, hogy további túlélőket keressen. Még egy további órába telt, mire a mentőegységek végre megérkeztek.
Stephanie-t és apját, Pault egy melbourne-i kórházba szállították. Apja négy hétig küzdött az életéért, de végül belehalt súlyos sérüléseibe. Stephanie-t hetekig mélyaltatásban tartották. Rehabilitációja jelenleg is tart, és még sokáig tartani is fog. Számtalan műtéten esett át, bőrét az érintetlenül maradt területekről ültetik újra és újra át az égett részekre. A nap 23 órájában kell kompressziós ruhákat viselnie, az arcán is. Még legalább egy év, míg a sebei gyógyultnak tekinthetők, és a kezelések egy újabb sorozata kezdődhet el.
A kitörés idején 47 ember volt a szigeten. Közülük 22 meghalt, vagy már a robbanásban, vagy sérüléseik következtében. Két ember holttestét sosem találták meg. 25-en sérültek meg, a többségük nagyon súlyosan. Az áldozatok között voltak amerikaiak, ausztrálok és a két új-zélandi túravezető. Egy német férfi 2020 júliusában halt bele sérüléseibe.
Stephanie úgy érzi, rengetegen hibáztak. Kezdve a hajótársasággal, akik nem tájékoztatták őket az elvárható módon arról, hogy mennyire veszélyes a túra, illetve a kirándulásszervező céggel, akik csak a szigeten mondták el, hogy gyakorlatilag bármikor kitörhet a vulkán. Szerinte hibáztak a mentőegységek is, akik ha előbb elindulnak, talán több ember, köztük az apja és húga is nagyobb eséllyel indul a túlélésért, és a sebesültek is jobb állapotban lennének, ha hamarabb el tudják látni őket.
Az óceánjáró két amerikai utasa, Ivy és Paul Reed, akik mindketten súlyos égési sérüléseket szenvedtek, Stephanie Browittal közösen beperelték az óceánjárót üzemeltető Royal Caribbeant. A cég válasza erre az volt, hogy megpróbálták megakadályozni, hogy a pert Miamiban folytassák le. Tavaly decemberben ausztrál bíróság elé rángatták a túlélőket, azt bizonygatva, hogy a jegyek megvásárlásánál elfogadták, hogy mindenféle jogi vitát csakis Ausztráliában, Új-Dél-Wales-ben folytathatnak le. Idővel aztán az amerikaiak ellen elengedték az ügyet, de továbbra is ragaszkodtak hozzá, hogy Stephanie és családja esetében nem lehet Amerikában a per. Idén június 18-án a bíróság máshogy határozott, és kimondták, attól, hogy a jeggyel elfogadták a feltételeket, még perelhetik a céget Miamiban is.
Nem véletlen, hogy a Royal Caribbean nem akarta, hogy Floridában vigyék bíróságra az ügyet: ott jóval magasabb kártérítési összegre lehet számítani, mint amit Ausztráliában ítélnének meg. Az ügyben továbbra is több nyomozás folyik, köztük a kirándulást szervező cég ellen, és vizsgálják azt is, hibázott-e a mentőcsapatok vezetője, amikor úgy döntött, nem vonulnak azonnal a helyszínre.