Ha már a Föld beteg, vesszenek a tokenek!

2021 augusztus 5., csütörtök 14:40

„Itt állunk a józan ész apró szigetén.” (Emma Thompson)
„Elég volt a kifordított szavakból!” (Nagy Feró)
„Kit kell itt megb***ni egy üvegpohárért?” (J. R. R. Token)

Barátaim! Nagyon nagy a baj! Hova jutunk így? Kísértet járja be Európát – az idiotizmus kísértete.

Nyilván mindenki ismeri azt a kedves érzést, amikor elmegy egy kocsmába, kér pár korsó sört vagy pohár bort, megissza a hideg üvegpohárból, amit aztán visszaad, és hazamegy? Na, egy mindenre elszánt, ördögi hálózat most ezt az élményt akarja tőlünk elvenni!

Körülbelül így kezdődött:

Egy pincérnő sörös korsókat cipel a müncheni Oktoberfesten 2002. szeptember 21-én. Fotó: Maurizio Gambarini/ddp images via AFP

És így fog véget érni:

Egy thaiföldi majom műanyagüvegből iszik 2020. november 29-én. Fotó: Jack Taylor/AFP

Nem maradtunk csöndben, amikor egy országot aláztak meg napi szinten, mert az embereknél nem volt kisebb bankjegy a húszezresnél, és ideológiákon átívelő összefogással a 0,4 literes sörösdobozokat is visszaküldtük a pokolba. Most újra támadás alatt áll a kultúránk: a fesztiválkártya és a szemétszedési díj ötvözetéhez hasonló borzalom fenyegeti az életterünket, az otthonainkat. Ne hallgassunk!

Félreértés ne essék: mi, keményen dolgozó, egyszerű kisemberek nem az üvegekkel furikázó tejesembert sírjuk vissza, hanem a polgári korban megszerzett emberi méltóságunkat.

Én, mint újságíró, ilyenkor – elnézést kérek, de – dühös vagyok. Nem akarok felelősöket keresni, felőlem állhat az egész mögött a kapitalizmus, a maffia, egy világösszeesküvés, a greenwashing vagy egy laboratóriumból elszabadult denevér. Nem számít, miért történik, a lényeg, hogy azonnal fejezzék be, és hagyjanak minket békében élni.

Műanyagos tótnak a hanyatt esés

Az egész úgy kezdődött, hogy a megnövekedett forgalom és a munkaerőhiány miatt, illetve a mosogatás elkerüléséért meg az eltört/eltűnt üvegekkel való bajlódás helyett elkezdték műanyag poharakban kiadni az italokat. Ennek fesztiválokon helygazdálkodási és biztonsági okokból még van is értelme, a lakóházak között megbúvó kocsmákban viszont egy darabig csak értelmetlen, apró kellemetlenségnek tűnt.

De ez a kontrollálatlan szeméttermelés idővel azt okozta, hogy a környezetvédelemre hivatkozva a vékony (a sört megtartani is alig képes), eldobható műanyagpoharakat elkezdték kiszorítani a sokkal vastagabb, ún. repoharak.

Fesztiválozók a legutóbbi Szigeten 2019. augusztus 8-án. (Balra fent az első koporsószög.) Fotó: Kisbenedek Attila/AFP

Mindenki, akire otthon lassan rárohad egy fióknyi, rég visszaválthatatlan repohár, beláthatja, hogy ez sem megoldás, főleg hogy egyes helyekre be sem engedik az otthoni repoharat. (Sőt a repohárrendszerből kinőtt egy furcsa hibrid is: van, ahol nem számolják fel a repoharat, hanem csak abban adják ki az italt, és mivel mindenki ott hagyja – vagy ha nem, hát nem nagy veszteség –, később elmossák, és újra felhasználják.)

Borsos token hantás módra

Aztán, amikor úgy tűnt, hogy a környezetszennyezésnek már minden költségét sikerült a fogyasztókra hárítani, jött egy újabb csavar: amikor visszaviszed a repoharat, hogy kérnéd vissza a pénzt, közlik veled, hogy kapsz egy tokent (zsetont), szó szerint egy műanyag vackot, és majd legközelebb repohárra (re)válthatod.

Erre – vélhetően a számos méltatlankodó miatt – sokszor már előre figyelmeztetik az embert, de a helyzet így is abszurd. Talán meg lehetne magyarázni, miért kell örökre befizetni több száz forintot egy tokenért, ha az összes kocsmában elfogadnák ugyanazt, így nem pohárral, hanem csak egy zsetonnal a zsebben kellene közlekedni két hely között.

Csakhogy ez szinte sehol sincs így, az ember kénytelen lenne ugyanoda visszamenni, ha eleve nem hagyná ott a zsebét és az igazságérzetét égető, lehúzást jelző bilétát. Arra már jobb ki sem térni, hogy egyes bulikon adóoptimalizálási okokból előbb sorba kell állni zsetonokért, majd egy másik sorban a zsetonokért lehet (repoharas) italt venni.

Így nézne ki egy átlagos háztartás, ha nem dobná ki mindenki dühében a tokeneket. Fotó: Maxime Duvauchel/Maorix / Flickr CC BY-NC-ND 2.0

Nem csoda, ha az ember a sárkányos-szuperhősös filmeket vetítő mozikból a kocsmába menekülve is újra óvodásnak érzi magát, amikor rájön, hogy a fogmosópoharát játékpénzre cserélheti.

A folyamat felvet kérdéseket, és egyikre sincs megnyugtató válasz:

  • Mennyivel kevésbé környezetszennyezők az eldobható pohárnál tízszer vastagabb, cserébe többször felhasználható műanyag poharak? (Nem világos.)
  • És egyébként is, miért nem kerül sokkal többe a repohár, ha tényleg az a cél, hogy az emberek maguktól vigyázzanak a műanyagra? Két-háromszáz forintért ki fog végtelen sorokba állni? És miért ne lehetne üveg a repohár? (Nem derül ki.)
  • Tényleg olyan nagy a sokkal többször újra felhasználható üvegpoharak környezetre gyakorolt hatása, hogy ilyen tempóban kel eltüntetni őket? (Nem egyértelmű, de elvileg jobb tartózkodni az újabb műanyagok gyártásától, és vigyázni az üvegekre.)
  • Megéri-e, hogy kevesebb műanyag kerül az óceánokba, ha cserébe már a kocsmában feltöltheti magát az ember a savas italába a sorjás – nehezebben kimosható – műanyag pohárból beleolvadó mikroműanyaggal? (Nem.)

Repofon a szarnak

És miközben attól retteghetünk, hogy az eszelős szén-dioxid-kibocsátás miatt lassan felolvad a permafroszt, és gyakorlatilag szétesik az emberi civilizáció, egy jó tíz év alatt sikerült betiltani a műanyag szívószálakat, ami annyi bosszúságot okoz a teknősöknek, illetve bevezettük a kaszinókból ismert zsetont.

Sosem szorultunk még be ennyire. Mindent elönt a láva, mi pedig a szakadék szélén, egy elfáradt műanyag kampón lógva segítségért nyújtjuk a kezünket, erre nem felhúznak, hanem a markunkba nyomnak egy nyamvadt tokent a műanyag repohárért. Hülyék vagyunk, ha hagyjuk, hogy ezek a hülyék hülyének nézzenek minket!

Egy hongkongi tüntető műanyagpalackból készített maszkot a könnygáz ellen a 2020. januári tüntetéseken Fotó: Anthony Wallace/AFP

A jelek szerint ugyanis már amúgy is elkerülhetetlen a klímakatasztrófa, márpedig a Mad Maxben sem cipelte senki a sivatagban a szelektív hulladékot. Csak abban reménykedhetünk, hogy amikor a buli végét jelző hajnalon felkel a perzselő Nap, és még rámehetünk a maradék pezsgőre, legalább nem felmatricázott gyerekpoharak koccanása lesz az utolsó, amit hallunk.