Az idei magyarországi választásokra visszavonhatatlanul rányomja a bélyegét az ukrajnai háború. Nemcsak azért, mert háttérbe szorította a kampány belföldi témáit, hanem azért is, mert meghatározza a következő kormány mozgásterét. Ezúttal nem csupán az a kérdés, hogy a NER politikai szférán túli „kiépülése” folytatódik-e, vagy egy megosztott, mégis a kormányváltás reális lehetőségét 2010 óta talán először magában rejtő ellenzéki összefogás tehet kísérletet a NER „visszabontására”. Mindkét forgatókönyvet alapjaiban írja át a küszöbön álló gazdasági válság és a morális szempontból átrendeződő geopolitikai tér, megemelve a választás tétjét. E hatások feltérképezéséhez mind a NER által kínált politikai-társadalmi status quo sajátosságait, mind a következő magyar kormány előtt álló belső és külső kihívásokat figyelembe kell venni.

A hatalomátadás próbája

A hatalom választásokat követő átadása a demokratikus politikai rendszerek töréstesztjeként fogható fel. Amennyiben nehezen képzelhető el egy kormányról, hogy vereség esetén maradéktalanul átruházza a végrehajtói jogköröket, úgy demokratikus elkötelezettsége kérdésesnek tekinthető. A skála egyik végén találhatók azok a rezsimek, ahol a hatalomátadás – akár hosszú évtizedek óta tartó kormányzást követően is – üzemszerűen történik (pl. a 2021-es német kormányváltás). A másik végén pedig azok, melyek esetében az egy kézben összpontosult hatalom békés átadása csaknem elképzelhetetlen (pl. Putyin-rendszer).

Magyarország e skála utóbbi végpontjához áll közelebb. A NER hatalomkoncentrációra irányuló törekvései tizenkét év kormányzás után olyan gazdasági-politikai-kulturális szövetet hoztak létre, ami belátható módon nem számol a négyévenként lehetséges kormányváltás lehetőségével. Az alkotmányos fékek és ellensúlyok korlátozása, a választási rendszer átalakítása egyaránt a közjogi kontroll kiiktatására utal. A közbeszerzési rendszeren keresztül megszervezett gazdasági elit és a közmunkaprogramba integrált munkaerőtöbblet a gazdaság politikai kontrollját fejezi ki (a hierarchia két végpontján). A média és a kulturális intézmények nyílt pártpolitikai irányítása pedig a valóság értelmezése feletti dominancia igényére utal. Összességében a NER ambíciója nem kevesebb, mint a társadalom „politikai integrációja”, ami nehezen egyeztethető össze a demokratikus hatalomátadás logikájával.