Az elmúlt nyolc évben a magyar politikában sorra dőltek meg olyan tabuk, amelyek korábban érinthetetlennek tűntek. Láttuk, 

• ahogy a magyar miniszterelnök nyíltan kiáll a rasszista erőszak mellett; 
  
• ahogy a Fidesz egykori második embere, akinek korábban a nevét sem merték kimondani, éjjelente óriásplakátokra fújja fel festékszóróval, hogy Orbán egy geci; 
  
• ahogy a kormány érdekében fellépő kopaszok megakadályoznak egy népszavazást, az állam pedig nem tesz semmit; 
  
• ahogy az őket korábban rasszistázó politikai szereplők utcára vonulnak a Jobbik és a demokrácia védelmében; 
  
• és ahogy a legnagyobb baloldali erő miniszterelnök-jelöltje nyíltan beszél a pártját irányító fideszes ügynökökről.
  

De ezeken kívül is sok olyan hír volt, amit elsőre nem akartunk elhinni, és amikor kiderült, hogy valóság, csak néztünk maguk elé. A közbeszéd színvonala annyira leromlott, a viták pedig annyira szélsőségesek lettek, hogy úgy tűnhet, ma már bármi kimondható, bármibe bele lehet állni.

Van azonban egy olyan tabu, amelyhez senki nem mer hozzányúlni.

A hazai és külföldi sajtó, a nemzetközi szervezetek és a különféle elemzők változatos módokon és hőfokon, de nagy egyetértésben, évek óta beszélnek arról, hogy Magyarországon megszűnőben a jogállamiság és sérülnek az európai alapértékek. Aki olvas internetet, annak már rég a könyökén jön ki, hogy egyre messzebb kerülünk a nyugati típusú demokráciáktól, amelyek a független igazságszolgáltatás, a szabad sajtó, a szabad piac és a szabad választások alapköveire épülnek. Az ezektől való eltávolodást Orbán Viktor úgy fogalmazta meg, hogy a liberális demokrácia helyett illiberális rendszert hozott létre. 

Az ellenzéki pártok általában - és nagyon helyesen - ódzkodnak a diktatúra kifejezéstől, hiszen ez a szó már foglalt a 20. századi totalitárius rendszerekre, és az is nyilvánvaló, hogy mi a különbség Észak-Korea, az 1989 előtti és a 2018-as Magyarország között. De az is, hogy mi a különbség az EU többi országa és köztünk. Az ellenzéki pártok ezt a köztes állapotot próbálják leírni, amikor a demokrácia megszűnéséről beszélnek:

• az MSZP választási programja szerint Orbán lebontotta a demokráciát, 
  
• a Momentum programja szerint vissza kell állítani a jogállamot, 
  
• Gyurcsány Ferenc szerint önkényuralmi, 
  
• Szél Bernadett szerint elnyomó rendszer épült ki, amely
  
• Szigetvári Viktor szerint közép-ázsiai diktatúrákból ismert módszerekkel dolgozik, 
  
• míg Vona Gábor szerint Orbán Viktor nem más, mint egy korrupt zsarnok.
  

Ha viszont nincs demokrácia, akkor nincsenek szabad választások sem, ugye?

Épp ellenkezőleg: legalábbis az ellenzék vezetői szerint a választáson nem csak lehetséges a győzelmük, hanem gyakorlatilag biztosra vehető. Feloldhatatlan ellentmondásnak tűnik, hogy a demokratikus intézményrendszer eltűnéséről beszélő pártok halál komolyan, kijelentő módban nyilatkozgatnak róla, mi mindent tesznek majd áprilisi kormányra kerülésük után:

• „Itt a kezdőlista azokról a büntetőeljárásokról, amelyeket a 2018-as kormányváltás után kezdeni fogunk” - közli az LMP miniszterelnök-jelöltje.
  
• „A feje tetejéről a talpára állítjuk a magyar államot” - közli az MSZP, a Liberálisok és a Párbeszéd miniszterelnök-jelöltje, aki szerint „az ellenzéki pártok hozzáállásán kívül nincs más akadálya a kormányváltásnak.”
  
• „Tudják jól, hogy mi Veletek leváltjuk őket” - közli a Jobbik miniszterelnök-jelöltje, akinek pártja már a részletekkel szöszöl: legutóbb Dúró Dóra jelentette be, hogy a győzelmük után ingyenessé teszik a jogosítvány megszerzését.
  

A politikai kampányok régi és univerzális aranyszabálya, hogy minden párt a kormányra kerülést tűzi ki célul, a választási győzelem ígéretével kecsegteti a szavazóit. Hogy ez mennyire erős reflex, azt jól mutatja Fekete-Győr András esete, aki kezdő politikusként azt merte nyilatkozni, hogy nem 2018-ban, hanem 2022-ben akarnak kormányra lépni, mert ez „a reális cél”. Hiába tudta mindenki, hogy van ebben igazság, és ez lehet értelmes stratégia, Fekete-Győrt kiröhögték és lesajnálták az amatőrsége miatt. A Momentum elnöke gyorsan megtanulta, hogy nem lehet kilógni a sorból: „Más célunk nem lehet, mint a 2018-as kormányváltás” - mondta pár hónappal később.

Arról lehet vitatkozni, hogy normálisan működő demokráciában mennyire korrekt és mennyire taktikus egy-egy parlamenti küszöb környékére mért pártnak néhány hónappal a választások előtt kormányzati ígéreteket tennie. Ugyanez viszont már egészen abszurd, ha közben maguk a pártok is azzal kampányolnak, hogy nincs demokrácia.

De tényleg nem lehet legyőzni a Fideszt?

Most ott tartunk, hogy már az a mantraként ismételgetett állítás sem feltétlenül igaz, hogy a többség kormányváltást akar. De egy demokráciában a pártok népszerűsége folyamatosan változik, és azzal se lenne semmi baj, ha egy politikai erő zsinórban harmadszor bizonyulna legjobbnak a politikai versenyben. De itt versenyről persze szó sem lehet.

Mert mi dönti el a kampányt? Többek között a nyilvános vita, a média és a hirdetések. Csakhogy a Fidesz politikusai a legritkább esetben állnak ki az ellenfeleikkel szemben, Orbán Viktor egyáltalán nem vesz részt miniszterelnök-jelölti vitákban. A médiában egy hatalmas és gátlástalan gépezet áll szemben a néhány megmaradt független fórummal, amelyek viszont egyaránt kritikusak a kormánnyal és az ellenzékkel szemben. A kormány milliárdokat költ kampányhirdetésekre, míg az ellenzéki pártoknak alig van pénzük, és ha véletlenül sikerül kitenniük néhány plakátot, akkor azt maguk a kormányhivatalok kaparják le.

Ha a Fidesz leváltásának lehetetlenségéről vitatkozunk, kétféle érvelést alkalmazhatunk. Az egyik az ismert akadályokról szól, amelyekről már nagyon sok szó esett:

• a választási rendszer a kormánypártokra lett szabva;
  
• olyan felfoghatatlan mértékű különbség van az állam és az oligarchák pénzét is kihasználó kormánypártok és a nevetségesen csóró ellenzék anyagi erőforrásai között, amely önmagában komolytalanná teszi a versenyt; 
  
• az állami intézmények, a választási bizottságtól az ügyészségen át az ÁSZ-ig láthatóan a kormány érdekei szerint döntenek;
  
• és egyre több esetben derül ki, hogy a kormány beépített emberei az ellenzék döntéseit is befolyásolni tudják.
  
• Ezeket és más érveket jóval alaposabban megírt már Magyari Péter tavaly szeptemberben és Plankó Gergő múlt héten.

Nehezebb megfogni, de legalább ennyire fontosak az ismeretlen akadályok, vagyis hogy mi jöhet még. Amikor az Állami Számvevőszék majdnem mozgásképtelenné bírságolta a Jobbikot, még lehetett azzal mentegetni a helyzetet, hogy az eljárás botrányos, az időzítés politikai megrendelésre utal, de hát mégiscsak gyanúsak azok a plakátszerződések. Amikor viszont a többi pártot is egyszerre bírságolta meg az állam, erősen vitatható indokokkal, 

végre mindenki megértette az üzenetet: a Fidesz akkor vágja méretre az ellenzéket, amikor akarja. 

A megfelelő méret amúgy a jelek szerint nem azt jelenti, hogy meg akarják semmisíteni őket, hanem hogy a kormány a neki kellemes keretek között fenntartja a megfelelő ellenzéket. A helyzetet tökéletesen leírja, hogy az egyetlen baloldali napilapot és az egyetlen baloldali tévét is a kormány tömi pénzzel, míg ha egy kontrollálhatatlan, veszélyesnek tűnő jelölt elindul a Fidesz ellen, akkor elveszti az állását, de még akkor is kirúghatnak, ha aláírást gyűjtesz. Vagy ha téged nem tudnak, akkor az apádat.

Az ismert akadályok is éppen elegek ahhoz, hogy a Fidesz garantáltan hatalmon maradjon, ám ha ehhez hozzávesszük az ismeretlen, de elképzelhető lehetőségeket, úgy már lehetetlen józan ésszel abban reménykedni, hogy a Fidesz legyőzhető. Láttunk már olyat, hogy kopaszok állnak egy népszavazás útjába, láttunk már olyat, hogy pont a választások előtt - vagy az éppen megfelelő pillanatban - visznek börtönbe ellenzéki politikusokat, és látjuk azt is, hogy az ÁSZ hajlandó addig bírságolni az ellenzéket, amíg az lélegezni tud. 

Mindezek úgy történtek meg, hogy Orbán Viktornak nem volt valódi vesztenivalója. Képzeljük el, mi történne, ha lenne.

Természetesen bármikor bekövetkezhet valami előre nem látható kataklizma, hiszen autoriter rendszereket is elsöpörhet a népharag, beomlaszthat egy belső viszály vagy megbillenthet egy külföldi beavatkozás. Valaki arról álmodozik, hogy Simicska Lajos előkapja a csodafegyverét, mások meg arról, mi minden lehet Putyin aktáiban Orbánról, vagy hogy mikor veti be a jogi atomot Brüsszel. De amíg ezekre a csodákra várnak, lassan elfogadhatnák, hogy demokratikus úton, a pártok választási versenyében senki nem fogja legyőzni a Fideszt. 

Ezt tényleg nem látja senki az ellenzékben?

Dehogynem. 

• „Annak, amit a baloldali ellenzék csinál, akkor van értelme, ha lemondtak 2018-ról” - írta a kívülről figyelő elemző, Keszthelyi András. 
  
• „Sokan beárazták a 2018-as választási vereséget” - nyilatkozta a belülről figyelő politikus, Botka László. 
  
• „A baloldal nem kormányváltásra készül” - összegezte tapasztalatait az Index, miután elháttérbeszélgetett velük.
  

Ahogy azt is többen kinyilvánították, hogy négy év múlva sem lesz nagyobb esélyük:  „2018-ban nem egy választás lesz, hanem a választás” - mondta az MSZP elnöke. 

„2018 az utolsó esély” - mondta Botka, mielőtt visszalépett.

A kormánypártok és az ellenzék ugyanúgy tudja, hogy a 2018-as választáson csak egyvalaki nyerhet, de abban nagykoalíciós konszenzus van, hogy ezt senkinek nem áll érdekében bevallani. De azért többeknek voltak őszinte pillanataik, nagy ritkán, elszórva, amikor reálisabb célokat tűztek ki.

• Gyurcsány: „Egy nagy üveg kólában merek fogadni, hogy 2018-ban két számjegyű eredményt érünk majd el.”
  
• Szigetvári Viktor: „A legrosszabb esetben is meg lehet törni a Fidesz abszolút többségét.”
  
• Hadházy Ákos: „Ez a kormány 2018-ban nem kaphat 50 százaléknál többet.” (A kormánypártok 2014-ben 44 százalékot kaptak.)
  
• Karácsony Gergely: „ha a választásokon nem lesz többsége a Fidesznek, akkor onnantól másik országban fogunk élni, és ennek a mostani rendszernek másnap vége lesz. Ha nincs abszolút többség, akkor másnap megbukik a rendszer.”
  

Ezeknél a kiszólásoknál, a fősodorból kilógó mondatoknál tovább azonban már végképp nem merészkedik felelős politikus. Pedig semmi jele annak, hogy a rendszer konszolidálódna, éppen ellenkezőleg. 

Vagyis ha Orbán Viktor nem válik hirtelen demokratává, vagy nem unja meg a hatalmat, ha minden marad változatlanul, akkor ugyanez lesz a helyzet 2022-ben és 2026-ben is.

Ennek kimondása az a tabu, amihez senki nem akar hozzányúlni.

Ez túl durván hangzik

Ez egy véleménycikk, aminek az a - vitatható - alapállítása, hogy ma ez a politikai realitás. Orbán többféleképpen is megbukhat, de választáson nem lehet megverni, mert könnyűszerrel megakadályozhatja, hogy bármelyik riválisa megerősödjön, hogy akár csak megközelítse. Akár az ÁSZ-szal, akár az ügyészséggel, akár valami új eszközzel. És ez négy év múlva sem lesz másképp. 

Annak ellenére állítom ezt, hogy én sem úgy kelek és fekszem, hogy 20 év múlva is Orbán Viktornak hívják Magyarország miniszterelnökét. Nem is nagyon ismerek olyat, aki ezt így elfogadná valóságnak. Mert ha ezt megtennénk, akkor át kellene értékelnünk mindazt, amit az életünkről, a jövőnkről, a hazánkról gondolunk. Erre mondom, hogy

ezt országot az a hazugság tartja egyben, hogy Orbán Viktor leváltható.

És ezen a ponton ez már nem csak a pártok kérdése, hanem mindenkié. Mi is hazudunk magunknak, de főleg a hatalom hazudik magáról: azt, hogy legalább nagyjából betartja a demokratikus szabályokat. 

Erről a módszerről beszélt már 1990-ben is Mario Vargas Llosa, aki tökéletes diktatúrának nevezte Mexikót, ahol évtizedeken át volt uralmon ugyanaz a párt, miközben fenntartotta a demokrácia látszatát. A majdnem 20 éve uralmon lévő orosz kormánypárt prominense irányított demokráciának nevezte ugyanezt a törekvést, a majdnem 8 éve uralmon lévő magyar kormánypárt pedig először centrális erőtérnek, később illiberális demokráciának. Meglepően őszinte önmeghatározások, de a kiötlőik a hétköznapokban pont azon igyekeznek, az a legfőbb politikájuk, hogy egyszerre érvényesítsék és titkolják el abszolút fölényüket. Ezért van szükség a megfelelő ellenzékre, és ezért nem lehet például szélsőséges vagy tömeges erőszakot alkalmazni.

Ha ez az illúzió megszűnne, ha a magyarok tömegei értenék meg vagy ismernék be maguknak, hogy tényleg nincs demokrácia, annak beláthatatlan következményei lennének. És ehhez még az sem kell, hogy valaki a következő húsz évet árazza be, hiszen addig tényleg háromszor feje tetejére állhat a világ. Már azt is épp elég nehéz feldolgozni, hogy ez a választás előre el van döntve. 

Ami viszont pont nem azt jelenti, hogy fel kell adni

Amíg az ellenzéki pártok arról hadoválnak, hogy mit tesznek majd a kormányra kerülésük után, addig nem tudnak őszintén beszélni a valóságról. Addig nem tudnak mit kezdeni azokkal a tényleg mindannyiunk életét meghatározó kérdésekkel, hogy milyen életünk lehet egy leválthatatlan kormány alatt. Vagy hogy mit tehetnek az örök ellenzéki szerepre kárhoztatott pártok azért, hogy kicsit jobb legyen az az élet.

Mert igenis tehetnek. Az együttes Baranyi Krisztina több súlyos környezetszennyezést is megakadályozott vagy megfékezett, Juhász Péter feltárta a belvárosi ingatlanmutyikat, Jávor Benedek az EU-ban viszi a rendszer érzékeny pontjait érintő ügyeket (Tiborcztól Paksig), Demeter Márta Pharaonékról derített ki sok fontos infót és a letelepedési kötvények megakasztásában is nagy szerepe volt, Szél Bernadett a legfontosabb parlamenti fórum, a Nemzetbiztonsági Bizottság egyetlen kompetens tagja, a Momentum pedig - a többi ellenzéki párt asszisztálásával - megakadályozta az olimpiát. Arról nem is beszélve, hogy a vidéki sajtó felszámolásával már tényleg egész Magyarország elveszne a radar alatt, ha képességes helyi politikusok nem vinnének fontos ügyeket.

Szinte minden napra jut olyan ellenzéki baromság, amin dühöngeni lehet, de ha kevesebb elszánt politikus lesz, akkor kevesebbet fogunk tudni arról, hogy mi történik a fejünk fölött - és végső soron velünk. Akkor biztosan még reménytelenebb hely lesz ez az ország.

Ha a pártok szembenéznének a valósággal, nem csak őszintébben tudnak a választóikhoz szólni, de az sem lehetetlen, hogy jobban is tudják mozgósítani őket. Az ellenzéki politizálásnak természetesen csak úgy van értelme, ha végső soron a kormány, a rendszer, az ország megváltoztatására törekszik. De a mostaninál realistábbnak és kíméletlenebbnek kell lenniük. Ne azt kamuzzák, hogy van esélyük kormányra kerülni, hanem magyarázzák el, miért lesz jó a szavazóiknak, ha bekerülnek a parlamentbe. Ettől még lehet programot írni, víziót adni, elmesélni, mennyire más is lehetne minden. Ezzel összefér, hogy elérhető célokat is kitűznek, amelyekről bebizonyíthatják, hogy fontosak vagy akár lelkesítők. Szavazzatok ránk, hogy ne legyen kétharmad! Gyertek emberek, hogy ne legyen abszolút többség! Igen, a kormányt nem lehet leváltani, de egyes körzeteket meg lehet nyerni, a következő körben meg be lehet juttatni önkormányzati és európai parlamenti képviselőket. És aztán kettő vagy négy vagy hat év múlva még bármi lehet.

De akármikor és akárhogyan jön el az a változás, szükség lesz hozzá működő, rendes ellenzékre.

Címlapkép: Botos Tamás/444