Botka László szocialista miniszterelnök-jelölt hétfői javaslata sokaknak eszébe juttatta a 2014-es baloldali összefogást, aminek résztvevői aligha lehettek elégedettek az eredménnyel. A résztvevők közül csak az MSZP-nek lett frakciója, a Fidesznek pedig ismét kétharmados többséget szerzett a parlamentben. 

Amikor 2013-ban elkezdődött a mostanihoz látszólag hasonló üzengetés, akkor arról írtam, hogy az ellenzéki összefogásnak nincs értelme. Az akkori, leginkább az MSZP-nek hasznos közös listát úgy rakták össze, hogy nem ígért a választóknak semmi érdekeset az előző évekhez képest. Az addig kormányzó baloldali pártok teljes összeomlása is túlságosan friss élmény volt. A közös indulás helyett jobb forgatókönyvnek tűnt, hogy a 2014-es választást használják arra a formálódó, újabb pártok, hogy a parlamentbe jutva felépítsék magukat, és 2018-ra kiderüljön, hogy ki képes a legjobban politizálni ezen az oldalon. 

Ebből semmi sem lett. Az MSZP és az önállóan induló LMP alakíthatott csak frakciót, utóbbi a legkisebbet, amit a parlamenti szabályok engednek, és bekerült néhány képviselő, akik kényszerűségből a függetlenek között foglalhattak csak helyet. 

Az elmúlt négy év alatt egyik ellenzéki párt támogatottsága sem változott érdemben. Főleg nem lettek olyan erősek, hogy abban bízhassanak, hogy fel tudják venni a versenyt a Fidesszel. Innen nézve ugyanott tartanak mint négy éve, tehát logikus lenne akkor most megpróbálni mindenkinek egyedül, hátha új frakciók, új emberek a parlamentből politizálva létre tudnak hozni egy növekedésre képes ellenzéki erőt.

Keményebb világ van azóta

De ez a remény most sokkal kevésbé látszik megalapozottnak. A 2014 óta tartó ciklusban világossá vált, hogy a 2010-14 közötti, a jogállam leépülését hozó kormányzati lépések nem az „elmúltnyolcév” kompenzálását jelentették, és nem is a gazdasági válság utáni pánik hozta elő őket. Ehelyett az derült ki, hogy a jogállam lebontása a hatalom tudatos célja, és nincs remény Orbán Viktor vezetésével arra a konszolidációra, amit a Fidesz mérsékeltebb támogatói annyira reméltek.

Azóta egészen durva hazugságokkal hergeli a kormány az embereket, a sajtóban az állami propaganda túlsúlya elképesztővé vált, a magyar jogállam pedig gyengébb, mint 1990 óta bármikor volt. Az ország lényegében egy családi kör vállalkozásává vált, az állami intézmények magánérdekek mentén működnek. A választás után, 2014 nyarán meghirdetett illiberális fordulat mostanra kiteljesedett.

Nem lehet itt már igazi verseny

Sokkal kevésbé lehet most abban bízni, hogy 2022-ig képes lehet egy új ellenzéki párt igazán nagyra nőni. Inkább az a valószínű, hogy a mostaninál is szerényebbek lesznek a jogállamot akaró ellenzék lehetőségei.

A politikai mozgalmaknak már most is nagyon korlátozottak az eszközeik: népszavazást csak a kormány politikai engedélyével lehet tartani; a parlamenti munka jó részét kevésbé látható bizottságokhoz rendelték; az adatokat titkosítják; a jogköröket folyamatosan vonják központi szintre, legyen szó önkormányzatokról vagy egyetemekről, tűzoltókról vagy postásokról, az élet minden területe átpolitizálódik. Ha marad a mostani kormány, akkor a központi kormányzaton kívüli intézmények mozgásterét tovább szűkítik a következő négy évben, hiszen eddig is folyamatosan ezt tették. Talán a bíróságok szorosabb politikai felügyelet alá helyezése következik majd, lengyel mintára.

Most is alig van sajtótermék, ami ne a kormánypárt ellenőrzése alatt működne, 2022-re a trend alapján ennyi sem lesz, talán nem is marad. Ha nincs hol megnyilvánulni, akkor láthatatlan marad a legjobb ellenzéki ötlet és vélemény is. Sok társadalmi csoport számára már most minden láthatatlan a kormánypropagandán kívül.

Aki akar valamit, akin látszik bármilyen karizma, erő, a lehetőségnek akár a gyenge csírája is, azt az állami propagandagépezet gyorsan tönkreteszi. Normális ember már alig kezd politizálni Magyarországon, ki az állását, ki a családtagjai állását, ki pedig a magánélete tisztességét félti. Ott tartunk, hogy ha egy kórházban nincs fűtés, akkor ezt a tényt egyetlen orvos sem meri kamerába mondani. És hol van ez attól, hogy valaki nekiálljon egy új, ütőképes ellenzék megszervezésének! 

Ezért egyre inkább a megszállottak kezdenek majd politizálni, olyanok, akik még inkább a szélsőségek és a kompromisszumképtelenség felé vihetik az országot. Maradnak a durva, megosztó, botrányos gesztusok. Egy olyan országban, ahol az érveknek nincs helye, ahol a vitatkozó jussa a teljes megsemmisítés, ahol az ellenérvet azzal söprik le, hogy "Soros-ügynök", ott alig lesz mérsékelt ember, aki bele akarna keveredni a politikába. A forradalmárok maradnak majd csak, akik szintén nem a polgári demokrácia felé vinnék el az országot.

Ez nem egy tiszta verseny

Az ellenzéki pártok már most is elmondhatatlan, leírhatatlan, felfoghatatlan hátrányban vannak a Fideszhez képest. Ha valamihez mégis hozzájutnak, akkor azt az eszközt azonnal betiltják.  Egészen kicsi, sokszor anonimitáshoz ragaszkodó szakmai stábok vannak csak a politikusok mögött, alig van pénz komoly közvélemény-kutatásokra, látható kampányokra. Alig vannak főállásban szervezkedni képes emberek az ellenzéki oldalon. Már egy terem kibérlése is sokszor problémát okoz az ellenzéki erőknek sok településen, mert félnek a tulajdonosok kiadni őket.

Csak egy fontos példa: a Fidesz rendszeresen, ciklus közben is, választókerületenként nagyon alaposan méri a lakosság politikai hangulatát. Ezek nem nyilvános kutatások, de erősen meghatározzák a kormányzati döntéseket. Az ellenzéki pártoknak még arra sincs pénzük, hogy a választás előtt fél évvel pontosan fel tudják mérni a számukra fontos csoportok véleményét.

Abból főznek az ellenzéki pártok, ami leesik: ha valaki kifizeti zsebből az LMP-nek Ron Werbert (nagyságrendileg havi 10-15 ezer dollárba kerülhet), akkor nem lehet rá nemet mondani, mert végre hozzájutnak valamihez, amire egyébként nem lenne pénzük. Az MSZP-nek még székháza sincs, a parlamenti irodáikba kérik a leveleiket, de a pártelnök és a miniszterelnök-jelölt nem képviselő, így nekik még rendes bázisuk sincs. A Momentum elnöki tisztsége részben azon is múlhatott, hogy ki engedheti meg magának a társaságból, hogy néhány hónapig ne legyen állásban.  Hitelt csak az a párt tud felvenni a kampány előkészítésére, amelyik mind a 106 választókörzetben saját jelöltet indít, mert különben nem jár elég állami támogatás, amiből majd törleszteni lehet.

Ezzel a nyomorral áll szemben a teljes államapparátust és végtelen közpénzt felhasználni képes kormányoldal. A Jobbik talált egy bosszúszomjas ex-fideszest támogatónak (Simicska Lajost), de ha 2018-ban nem kerülnek kormányra, ők is lehetetlen helyzetbe kerülnek.

A magyar pártfinanszírozási rendszer a legkevésbé sem szolgálja a pluralizmust, és a helyzet aligha lesz jobb 2022-ben. Rosszabb inkább lehet, Orbán Viktor már ebben a ciklusban is felvetette, hogy nullára kellene csökkenteni a pártok állami támogatását.

Hiába vártak a csodára

2014 óta nem tűnt fel karizmatikus vezető, a nagy ellenzéki megváltó. Ha vannak is jó szakpolitikai javaslatok, akkor az nem jut el tömegekhez, mert nincsenek viták, alig van sajtó. Egyébként is indulatok és érzelmek mentén alakul most a politika Magyarországon, az őrjöngés zaja mindent elnyom. Akármilyen izgalmas programot is vázol fel valaki, attól még nem lesz 106 ismert jelöltje. 

Ehhez hozzá jön még az a nyomott hangulat és önbizalomhiány, ami sűrű ködként vesz körbe sok ellenzéki politikust. Az MSZP-sek még mindig nem ocsúdtak a 2010-es bukásból, a maradék életkedvüket pedig elveszi Gyurcsány Ferenc, aki továbbra is a párt mumusa maradt. A Jobbikot kísérti a rasszista félmúlt és Simicska Lajos segítő keze. Az LMP-t még mindig megkeseríti a 2013-as szakadás, a héten például az okozott izgalmat a pártban, hogy Schiffer András elkezdett aláírásokat gyűjteni azért, hogy ne álljanak szóba az 5 évvel ezelőtt távozókkal. 

Az egymással vetélkedő ellenzékiek sokszor olyan közvélemény-kutatások alapján vitatkoznak saját erejükről, amelyek a mérési hibahatáron belüli változásokról szólnak. Általában el se fogadják egymás számait, mert csalónak tartják a kutatók nagy részét, miközben a kutatók azzal küzdenek, hogy a megkérdezettek harmada mondja csak meg határozottan, hogy kire szavazna. Még a legalapvetőbb közös kiindulópont is hiányzik ahhoz, hogy számok alapján lehessen vitázni mondjuk arról, hogy egy választókerületben kinek lehet reális esélye megszorongatni a fideszes jelöltet.

A Fidesz körülbelül kétmilliós szavazóbázisa több mint tíz éve stabilan megvan, és a kormánypárt az eddig mutatott stratégiája alapján nem is akar többet, mint az ő mozgósításukat. De az ellenzéki oldalon sem látszik lendület, ami az ő táborukat érdemben gyarapíthatná, és a rengeteg szavazni nem akaró embert vonzaná. Ehhez valami látványos fordulat kellene, erőt kellene mutatniuk.

Ebben a helyzetben 2 millió választóval simán kétharmadhoz juthat tavasszal a Fidesz. Akkor is, ha a magyar felnőtteknek csak a negyede fog rájuk szavazni.

Most legalább felmerült valami

Botka László hétfői javaslata eddig az egyetlen olyan ötlet, amivel valaki kilépett az ellenzékből a saját komfortzónájából: a saját embereinek a helyét ajánlotta jórészt olyanoknak, akik évek óta szidják a pártját. Azzal érvelt, hogy Orbán Viktor megbuktatására kellene szövetkezni, minden egyéb szempont kevésbé fontos, és ezért hajlandó ütközni saját pártja erős embereivel és Gyurcsány Ferenccel is. Akivel összefogva egyébként kényelmes kis frakciót tudna alapítani, ellehetnének simán még négy évig harmincadmagukkal a parlamentben.

Hogy az ellenzéki szavazatok maximalizálására, és a bizonytalanok mozgósítására kitalált terve reális-e, azt igazán alapos kutatás nem alapozta meg, ahhoz legalább tízezres mintán végzett, nagyon komoly felmérések kellenének, ahol a kisebb pártokkal szimpatizálók, és szavazni nem akarók véleménye sokkal egyértelműbben lenne mérhető. 

Mégis, a kisebb pártok szövetsége könnyen belátható módon inkább adhatna esélyt a Fidesz visszaszorítására, mintha felaprózódnak a szavazataik. 

Matematikai esély sincs ugyanis az Orbán-kormány megbuktatására, ha mindenki külön indul. Ezt egyébként nem is szokták vitatni e pártok politikusai, amikor ennyire élesen merül fel a kérdés. Vitatni inkább azt szokták, hogy mire lehet jutni az összefogással, lehet-e belőle kormányzóképes erő, elrontja-e az esélyüket a hosszabb távú növekedésre, mennyire kell szembe menniük eddigi politikájukkal, nem csinálnak-e bohócot magukból, az így felmerülő kockázat vállalhatóbb-e, mint egy kis előrelépés a saját szempontjukból.

Ezek valódi problémák, de közben Botka kérdése is valóságos: Orbán esélyeit kell csökkenteni mindenáron, vagy eleve le kell mondani arról, hogy a 2018-as választás tétje Orbán megbuktatása legyen? 

Abban, hogy éppen Botka teszi fel ezt a kérdést, benne van az is, hogy az MSZP túl nagy párt volt egykoron ahhoz, hogy politikai sikernek értékelje, ha 5 főnél többet tud bevinni a parlamentbe, vagy azt, ha átlépi az 1 százalékot, és így jogosulttá válik állami támogatásra.

Botka legalább tárgyalási alapnak méltányos ajánlat tett, teljesen nyitva hagyta például az egyéni jelöltek kiválasztását. Persze simán lehetne ennél többet követelniük a többieknek, hogy még annyira se látszódjon szocialistának a szövetség, mint amennyire most tűnik. Ugyanakkor erősebbnek látszó terv még nem került elő az Orbán-kormány megbuktatására.

Nem hagyják, nem hagyhatják

Nem csoda, hogy ajánlata nyomán rögtön előjöttek a Lattmann-üggyel, éppen abból a közegből, ahol a Fidesz befolyását lehet sejteni az MSZP körül. (A felvetés arról szólt, hogy Molnár Gyula pártelnök Gyurcsány Ferenccel egyeztetve már felajánlotta a miniszterelnök-jelöltséget Lattmann Tamás jogásznak, ám Botka színre lépésével elrontotta a tervet. Ezzel most az a kör jött elő, akiket még a nyáron Botka azzal vádolt, hogy a párt árulói, és összejátszanak a kormányoldallal.) 

Zavarkeltésnek kitűnő húzás volt ez: máris kiütközött, hogy az MSZP-ben egyáltalán nem lehet bízni, és Botka pozíciója is bizonytalan. Így az összefogás tervének óvatos támogatói is elbizonytalanodhattak. Ki akarna belekeveredni egy ilyen belháborúba? Hogyan bízhatnak egy ajánlatban, aminek megfogalmazója a sajátjai támogatását sem élvezi? Mi lesz még itt? Valakik a tárgyalások idején Hagyó Miklósnak követelnek befutó helyet? 

Amúgy is tele vannak ezek a pártok nagyon mély sértettségekkel: ki hátrált ki egy önkormányzati időközin a lepacsizott jelölt mögül ekkor, ki szólt be a sajtón keresztül csúnyán akkor. Lehetséges azon is izgulni, hogy mi lesz, ha a bent lévők közül valamelyik hülye valamit nagyon elront, vagy éppen elviszik bilincsben, és akkor a kimaradó jön ki jól végén. Fel lehet még sorolni még egy csomó érvet, hogy miért nem életbiztosítás, és miért nem magától értetődő a Botka-féle javaslat elfogadása a többi pártnak. Különösen azoknak, amelyek egyedül is elérhetik az 5 százalékos bejutási küszöböt.

Egy érett demokráciában sokkal jobb lenne, ha az összes párt a saját útját járhatná, ha nem kellene népfrontos protest-szavazatokra számítva egy kormányképtelen kényszerkoalíciót összerakni, ami frakciókra kell hogy szétszakadjon a választás másnapján. De van egy balsejtelmem, hogy nagyobb szarban van most az ország annál, hogy Botka ötletén azonnal átlépjünk.