Valószínűleg sosem fogjuk megérni, hogy a 74 évesen elhunyt Tamás Gáspár Miklós összes írását kiadják valamiféle könyvsorozatban. Nem feltétlenül csak azért, mert a különböző korszakai (anarchista, konzervatív, marxista) különböző köröknek kedves, hiszen TGM 70. születésnapjára a baloldali Mérce is a filozófus mindegyik korszakából válogatott írásokat.

Inkább azért nem várható egy TGM összes művei-sorozat elindítása, mert a grafomán filozófus rengeteg lapnak, folyóiratnak, magazinnak küldte el a hosszabb esszéit vagy rövidebb cikkeit (általában ingyen), és megszámlálhatatlan cikke tűnhetett el rég halott újságokkal és blogokkal együtt.

De aki ezeket megpróbálja megkeresni, az egy rakás érdekes, jól megírt cikket találhat. Az első, nagyrészt szinte olvashatatlanul nehéz könyve, az 1975-ös A teória esélyei fent van a neten, az 1994-es Másvilág az addigi, kevésbé elméleti anyagait gyűjti össze, az 1999-es Törzsi fogalmak – amiben benne van a teljes, 1989-es Idola Tribus is – a jobboldali, a 2021-es Antitézis pedig a marxista korszakának hosszabb esszéiből válogattak. Emellett az internet, könyvtárak és az Arcanum is őrzik egy csomó cikkét.

Most nem a tíz legjobb, leghíresebb vagy legfontosabb írását ajánlom – így nincs köztük a jól ismert az A nemzeti érzés erkölcsi lényege, a Búcsú a baloldaltól, a Búcsú a jobboldaltól?, az Eötvös: a nyugat-keleti liberális, az Etnarchia és etnoanarchizmus vagy az A posztfasizmusról sem – , hanem csak tíz olyat, amit vagy nagyon érdekesnek találtam, vagy egyszerűen jól volt megírva. Szándékosan nincsenek sem fontossági, sem minőségi, sem időrendi sorrendben.

Irónia, kétértelműség, színlelés – A demokratikus ellenzék hagyatéka (1993)

Négy évvel a rendszerváltás után TGM megpróbálta megfejteni, mi volt a Kádár-rendszer földalatti ellenzékének lényege, hogyan viszonyultak ők a rendszerhez és a társadalom hozzájuk. „Az ellenzékiek különös dolgokat mondtak. »Párhuzamos polisz«-ról, »második nyilvánosság«-ról, »ellenzéki szubkultúrá«-ról és hasonló dolgokról beszéltek, mintha megelégedtek volna a politikai, művészi és erkölcsi élcsapat fura és homályos alvilágával. Ülő- és éhségsztrájkjaik, polgári engedetlenségük nagyon is emlékeztetett az Új Baloldal taktikájára (amelyet egyként utálták a kommunisták és antikommunisták Kelet-Európában). Az ellenzékiek szakállt viseltek, nem spóroltak Trabantra vagy Wartburgra, idegen nyelveket beszéltek, és ők voltak az elsők, akik a gyerekeiket kenguruban cipelték. Sokuk zsidó volt. Belül azt gondolták, hogy úgy fogják végezni, mint a Szelíd motorosok főhőse. 1968-ban, amikor sok derék honfi az ősi ellenség, Csehszlovákia megaláztatása láttán boldog révületbe itta magát, az ellenzékiek viszont az idegen pártját fogták. Röviden: szálka voltak majd mindenki szemében” – írta. (Az eredetileg a TLS-be angolul írt esszét egyébként az azóta orbánistává vált Lánczi András fordította.)

A punga (2007)

A Bálint Tibor kolozsvári íróról szóló cikkében TGM az 1970-es évek romániai nihiljét festette meg: „Megszokhattuk, hogy jól föl kell öltözni, mert a fűtést bármikor kikapcsolhatják. Magunkkal kell vinni a pungát, mert soha nem lehet tudni, »mit osztanak«. »Ce se dã?« – ez volt Ceausescu Romániájának nagy kérdése. Mit adnak? Mit osztanak? Mi kapható éppen a boltban? Az ember azt veszi, amit épp osztanak, nem azt, amire történetesen szüksége volna. Az üzletben amúgy se adtak a vásárlónak, az ügyfélnek pungát, a pungát az ember a magyarországi ismerőseitől kunyorálta el, s avval lézengett a városban, várva, hogy valamit majd osztanak. A busz úgyse jött, hát az ember fáradtan beült a kocsmába. Majd jön. Egyszer. Valamikor. Az 5-ös, a 21-es Donát úti végállomásánál mindig többen várakoztak, mint amennyien fölfértek volna a Mao Ce-tung Közlekedésipari Üzemekben gyártott dagadt autóbuszra. S ha váratlanul és valószínűtlenül megjött mégis, akkor vicsorgó, morgó, kavargó tolakodás-nyomakodás kezdődött, olykor az összetiport öregasszonyok sikolyaitól kísérve. Hát inkább beült az ember a pálinkamérésbe, és soha nem ment haza vagy munkába. Majd holnap. Ha üres lesz a busz.”

Koestler, a kommunista (2005)

A fiatal TGM-re is nagy hatással volt az egyik leghíresebb magyar író antitotalitárius alapműve, amit ő anno franciául tudott elolvasni. Az idősebb, már marxista TGM visszatér a Sötétség délbenhez, és 8 oldalban foglalja össze, miben tévedett Arthur Koestler, és hogy a tévedésével együtt is mennyire igaza volt. TGM azt írta: „Ami fontos: hogyan tűnt el a bolsevik mozgalomból a marxizmus kritikai elmélete, a historizmusa, hogyan ment végbe mind a szociáldemokráciában, mind a bolsevizmusban a visszatérés Hegeltől a XIX. század végi újkantiánusokon és empiristákon keresztül a pozitivizmusnak ehhez a radikális formájához, úgy, hogy közben Kant is elfelejtődik. Ennek a pozitivizmusnak a Sötétség délben nagyon kiváló bírálata – és egy bizony, egykor világtörténelmi jelentőségű embertípusnak a halhatatlan portréja is. Annak az embertípusnak a képe ez, amely a társadalom automatizmusai nem meglelkesített és nem megszemélyesíthető erőinek és a megszemélyesíthető és átlelkesíthető történelmi erőknek a különbségét nem hajlandó megejteni – ez az a filozófiai trükk, ami lehetővé tette a bolsevizmust olyan emberek számára, akik szubtilisan és mélyen tudtak gondolkodni.”

Cenzúra (1994)

Ez a hosszabb esszé két részben jelent meg a Kritikában, a Másvilág végefelé olvasható, és jól kiérződik belőle, TGM mennyire kényelmetlennek érezte eddigre a jobboldali világnézetet. Onnan indul, hogy hogyan és miképpen (nem) lehetséges a cenzúra és a tiltás a modern liberális demokráciában, aminek a gondolkodása „formális, metanyelvi és szkeptikus”, és végül Spinozát, Leo Strausst, Hermann Brochot, Husserlt és Heideggert idézve jut el oda, hogy „a sötétben élünk”.

A szöveg úgy hömpölyög, hogy szinte lehetetlen bármit kiemelni belőle, de azért álljon itt ez a megállapítás (az illiberális állam előtti korból): „A liberális állam számára a teremtéstörténet, a kreacionizmus és az evolúciós (paleontológiai, biológiai stb.) elmélet egyaránt tiszteletreméltó magánvélekedés. A nyilvános szférában – a közvéleményben, a jelképes agorán – nincs igazság, nincs tudás, nincs bizonyosság. Ez a gondolatszabadság legfőbb biztosítéka, a liberális demokrácia szégyenteljes titka: a kutatás szabadsága addig terjed, ameddig nem veszélyezteti a kutatás szabadságát.”

A jóléti állam kísértete (2008)

TGM talán az előző gazdasági világválság idején írt, 106 ezer karakteres esszéjében fejtette ki legrészletesebben, legközérthetőbben, miért nem fenntartható az a modell, amiben az emberiség él, és ebben próbálta meg legalaposabban elmagyarázni, hogy milyen értelemben lett kommunista.

Többek között így: „Vagyok annyira hatvannyolcas és vagyok annyira alapos Marx-olvasó, hogy e tekintetben (az állam »megváltó« szerepe tekintetében) világosan (és szkeptikusan) lássak, és tudjam, hogy itt én most a biztos vesztesekhez csatlakozom. De azt is tudom, hogy nincs választásom. Csak annyit tennék hozzá ehhez, hogy a honi liberalizmus szintén a fordizmus korába ragadt bele, és igazhitű államellenessége a fordista »fogyasztói társadalom« reduktív konformizmusa és represszív-autoritárius jellege ellen irányul, ami a libertárius, American Psycho (jobb esetben Monty Python) stílusú neokonzervativizmusnak és a technokrácia-menedzserizmus Manuel Castells-féle rák- és tükörmegfordításának a korában merő anakronizmus.)”

Szolzsenyicin meghalt (2008)

Aki csak felületesen olvasta TGM-et, akár azt is gondolhatta, hogy marxista korára kellemetlenül megengedő lett a kommunista erőszakkal szemben (mint amikor a Vörös Hadsereg Frakcióról írt). De aztán időről időre mindig írt valamit, amiben ott volt, hogy az emberi jogok elvetése mindig tragédiához vezetett. „És megírta azt, amit csak a legnagyobbak és a legnaivabbak merhetnek megírni, a teodícea évezredes furfangjai után: hogy ezt a szenvedést szándékosan okozták. Hogy az éheztetést megtervezték, nehogy a foglyok lázadhassanak. Az éhező passzív, közönyös. Félig-meddig már túl van rajta. Nem dühöng. Légritka térben él, fölpuffad a hasa, kihull a haja, a foga, pergamenszerű lesz a bőre - távolodik tőlünk. A lágerlelkek mérnökei megtervezték mindezt. Így akarták. Nem volt ez véletlen baleset, szándékolatlan mellékkörülmény, collateral damage. És ez hihetetlen, olyan hihetetlen, hogy bele kell sápadni” – írta Szolzsenyicinről.

Bodor Ádámról (2012)

TGM írása Bodor Ádám műveiről. Két mondat belőle: „Ne értsük félre: Bodor Ádám nem azt mondja, hogy a tirannia örök. Hanem azt, hogy miután a világnak már régóta vége, a véletlen túlélők még föltételezik, hogy van zsarnokság (az is lehet, hogy már nincs, de ezt nincs mivel észrevenni), ezért a zsarnokság posztumusz alattvalóiként abban a meggyőződésben csoszognak, szotyognak, krákognak, harákolnak, szipákolnak, finganak, nyújtózkodnak, hogy a zsarnokság alattvalóiként kell szedelőzködniük és bevackolódniuk és ásítozniuk, mert amikor legutóbb még ébren voltak, ilyesformán festettek a dolgok, ha ugyan jól emlékeznek rá a büdös félhomályban.” Egyre aktuálisabb.

A német kontraszt (2021)

TGM a Literán megjelent, egyre aktuálisabb esszéjében arra vállalkozik, hogy főleg Heidegger írásain keresztül megírja, pontosan mi is az a fasizmus.

Apa száz éve (2014)

Ez volt TGM talán legmeghatóbb cikke az összes közül, az apja, Tamás Gáspár író születésének 100. évfordulójára írta. Csak egy rövid részlet belőle: „Apa elvárta, hogy megértsem magam a falusi gyerekekkel, s Kolozsvárt a proligyerekekkel: ez nem volt nehéz. Ahogy cseperedtem, próbált mindent megérteni, ami lelkesített, bár a vallási-teológiai érdeklődésem elkeserítette. Eltitkoltam előtte, hogy templomban esküdtem az első feleségemmel. (A másodikkal is, de akkor ő már nem élt.) Titkolóztam, de ő megérezte: mindig mindent tudott rólam, ha beavattam a bizalmamba, ha nem. Nem akart kommunistává nevelni – hogyan tehette volna a katasztrófa után? –, de aggasztotta: azért akarok görögül tanulni, hogy az Újszövetséget meg a kappadókiai atyákat eredetiben olvashassam. A világforradalom ügye után csak egy »ügye« maradt, a kisfia.”

Mini-Jaruzelski a próbaszínpadon (2020)

Még az idős, betegeskedő, egyre keserűbb írásokkal jelentkező TGM is megrázta magát néha, és időnként az 1990-es évekbeli, játékosabb formája is előjött belőle. A megszállt SZFE szomorú történetében is meglátta a komédiát. A „gépesített lövész ezredes”, a „militarizált egyetemi pedellus” azt juttatta eszébe, hogy:

„Sok rémség várható még, de az a rezsim, amely a Három nővér ellen a katonaságot rendeli ki, nem lesz örökéletű.”